„Csóró hipszteresen képzeltem el őket, aztán amikor találkoztam velük, kiderült, hogy mindenféle emberek”
Kik azok a fifék? Felnőni nem akaró művészlelkek? Hivatáshalmozó útkeresők? „Majd-lesz-valami” mentalitással élő kalandorok, vagy teljesen átlagos külsejű emberek átlagos élettel? Mindegyik, vagy egyik sem? Egy új fotóskönyv kicsit segít közelebb vinni minket a Facebookon szerveződött szubkultúra megértéséhez.
„Vakrandi volt, teljesen idegen emberekkel találkoztunk és töltöttünk együtt időt. Valakivel nagy mélységekig jutottunk el, mással csak felületesen beszélgettünk. Nemhogy leírva, de még a fejemben sem voltak előre kigondolt kérdések. Nem arról akartam őket kérdezni, hogy te miért vagy fife – bár néha megkérdeztem –, többnyire inkább véletlenül került elő ez a téma. Az volt a lényeg, hogy beszélgetünk, és ha már ott vagyok, csinálok pár fotót.”
Sinkó József nagyjából húsz éve fotóz, egyébként informatikusként és grafikusként dolgozik. Tavasszal jelent meg első fotókönyve fifék címmel, ami – spoiler – az úgynevezett fifékről szól. „Azért ez lett a címe, mert nem találtam jobbat” – vallja be, hozzátéve, hogy egy kicsit marketingfogás is volt ez, arra apellálva, hogy biztos sokan nem tudják, mit is jelent a szó, ami kíváncsivá teszi az embereket.
És tényleg: mi az, hogy fife? A lényegét nem is annyira könnyű megfogni, bár a könyv egy egészen alapos definícióval indít, amelyből kiderül, hogy ez valójában egy mozaikszó, ami a fiatal felnőtt kifejezésből jön. Az etimológiájánál jóval érdekesebb ugyanakkor az a szubkultúraszerű jelenség, amit takar. E szerint az átlagos fife
… jellemzően, de nem kizárólagosan budapesti (gyakran vidékre felköltözött), próbál boldogulni a felnőtté válás velejáróival, ehhez hasonló helyzetben lévő társak segítségét szívesen igénybe veszi, és cserébe saját szolgáltatásait ajánlja fel. Foglalkozását tekintve bármi lehet, gyakori a szociális munkás, művész, vendéglátós, jógatanár, masszőr, zenész, pszichológus, futár – vagy a fentiek mindegyike egyszerre.
Továbbá megtudjuk róluk azt is, hogy
közösségi oldalakon tömörülnek, ahol gyakran cserekereskedelmet folytatnak, illetve ún. fifevalutáért (pl. rizstej) kínálják eladásra használt vagy saját készítésű árucikkeiket. Ezekben a barátságos, trollmentes csoportokban általános jó hangulat, segítőkészség uralkodik, sok esetben humoros, frappáns, ugyanakkor fontos és hasznos bejegyzések formájában.
Bár Sinkó József nem tartja magát teljes mértékben (vagy „igazi”) fifének, ő is tagja több ilyen Facebook-csoportnak, onnan gyűjtötte a portréalanyokat is. Azt mondja, a hangulaton kívül az is megfogta, hogy az ott összegyűlt emberek nemcsak viccesek, de praktikus haszna is van a közösségnek. „Tetszett az, ami ott történik. Szimpatikusak voltak ezek az emberek, nincs fikázás, tényleg segíteni akarnak egymásnak. Nem csak az online térről szól, a valóságban is történnek dolgok: valakinek lesz egy asztala, ami másvalakinek már nem kell, vagy elmennek közösen egy programra, bármi.”
A fentebbi markerek mellett szerinte – lesarkítva, túlozva és abszolút nem lenézően – így lehetne összefoglalni a fife-identitás eszenciáját: „Meglátok egy fiút meg egy lányt, akik mennek az utcán egymás mellett. A lomtalanításon szereztek maguknak egy monitort, amit a hónuk alatt visznek. Látszik, hogy fiatalok, most költöztek fel a városba. A lakásukban valószínűleg nincs egy bútoruk sem, a mikró egy puffon van a nappaliban, mert ott van konnektor, ők meg barkácsmegoldásokkal próbálnak valahogy boldogulni. Na, ők fifék.” Gyorsan hozzáteszi: egy kicsit irigykedik is, hogy ezt nem tudta átélni, vagy nem pont így. „Bár az első mikrónkat kétezer forintért vettük Vaterán, és egy széken tartottuk a konyhában. És az is igaz, hogy mindenki más okból van a csoportban, szerintem tíz fife tíz különböző módon éli meg a fifelétet.”
„Mielőtt elkezdtem a munkát, voltak elképzeléseim arról, hogy milyen fotók is lesznek ezek. Nem olyanok lettek. Olyasmikre gondoltam, hogy majd áll egy srác flegma testtartással és arckifejezéssel a Tesco előtt, fehér pólóban, szőke, göndör hajjal, egy zacskó chipsszel. Kicsit amolyan csóró hipszteresen képzeltem el őket, aztán amikor találkoztam velük, kiderült, hogy mindenféle emberek. A fiféket nem igazán lehet bekategorizálni például az öltözködésük alapján, mint mondjuk a hippiket.”
Ezek szerint ránézésre nem is nagyon lehet megállapítani valakiről, hogy fife-e vagy sem. Vagy mégis? „Nem attól lesz fife valaki, hogy ilyen a haja vagy olyan a ruhája. Az a fife, aki magát annak tartja. Nincs korhoz kötve sem. Fotóztam negyven pluszos fifét is, akinek gyereke is van” – magyarázza József, bár a fotók alapján könnyen lehetne olyan sejtésünk, hogy ez mégiscsak egy generációs életérzés.
Vagyoni helyzettől sem feltétlenül függ a fifeség, ugyanakkor az nem fife, akinek mondjuk az apja is orvos volt és ő is az lesz, így ki van találva az egész életútja. „A tipikus fifék olyanok, hogy felköltöznek Pestre, hárman kivesznek egy lakást, aztán majd lesz valami. Valahol pultoznak, egy másik helyen halat pucolnak, a harmadikon meg hennát festenek. Egy kicsit művészlelkek és egy kicsit olyanok, mintha nem igazán akarnának felnőni. Szívesen adnak és el is fogadnak segítséget, akár egy csavar becsavarozásához. Addig meg megoldják egy késsel.”
A portrék, enteriőrök, köztéri fotók a mindennapokról szólnak, a könyv pedig inkább könnyed, hangulatfestő ízelítő, mint valamiféle szociológiai igényű bemutatása ennek a jelenségnek. „Teljesen különböző volt, hogy ki mennyire fogadott a bizalmába. A helyszínt rájuk bíztam, így már az is egyfajta választóvonal volt, hogy az illetőt az otthonában vagy egy nyilvános helyen fotózom. Volt, akivel egy parkban találkoztunk, mégis rengeteg személyes téma előjött, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Olyan is volt, aki úgy gondolta, én vagyok a pszichológusa, rám zúdította az egész életét és minden bánatát. Sokaknak pont az idegenség segített megnyílni, másoknak ez alapozta meg a távolságot.”
Az egyik leghangulatosabb, egyben legkülönlegesebb helyszín egy jurta volt, amelynek a gazdája télen-nyáron ott lakik, de volt olyan fife is, aki egy farmon él az állataival, és akadt, aki a teljesen üres, bútor nélküli lakásában fogadta Józsefet, mivel éppen az előző napon vette át a kulcsokat. A három vödör festéken kívül nem nagyon volt ott más, még az ajtók is le voltak szedve.
„Közben kellett arra is rájönnöm, hogy mit is csinálok. Pusztán lefotózni valamit nem annyira nehéz, inkább az a nehéz, hogy az ember rájöjjön arra, hogy ezt vagy azt miért fotózta le” – magyarázza Sinkó József, aki szerint egy kicsit önismereti út is volt számára ez a projekt. Egyáltalán nem ilyen portrékat szokott csinálni, azok is inkább átgondoltak, megtervezettek – arra törekszik, hogy technikailag is szépek legyenek. „Most viszont nem tudtam és nem is akartam tervezni, félre kellett dobnom azokat a módszereket, amelyeket megszoktam, és amelyek addig kényelmesek voltak.”
„Nagyon kevés képet készítettem, egy emberről hatot-nyolcat összesen, viszont azt a párat jól kellett megcsinálni, mert nem volt második esély, első találkozás csak egyszer van” – emlékezett vissza Sinkó, aki rá is függött ennek a varázsára. „Az első találkozás megismételhetetlen zsákbamacska-izgalma lett az, amiért tudat alatt rajongani kezdtem. Plusz filmre dolgoztam, ami tudatos választás volt, úgy éreztem, vizuálisan, hangulatban ez jobban illik a sorozathoz.” Az összesen nagyjából 150 képnek durván a fele került be végül a könyvbe, amelyben Sinkó a fotók mellett egyrészt a fifék által elmondottakból írt le néhány részletet, másrészt az is kiderül, hogy számára milyen élmény volt velük találkozni. Csak néhány példa:
„Zenével foglalkozom úgy is mint hangterápia, meg saját hang felszabadítás, ahogy a hangunkkal dolgozunk és annak megnyitásán. Dúla is vagyok, születésekkel és halállal is foglalkozom ebben a témakörben. Masszőr is, bár ebben már nem igazán dolgozom. Izzasztókunyhókat is tartok, és rövidebb kiszakadásokat az erdőben.”
„Gyűjtöm a wunderbaumos illatosítókat a Lada Nivámba, amit elég sűrűn be kell bikázni.”
„Csomó szorongással küzdök – mint a legtöbb korombeli –, mert szerintem mi egy olyan nemzedék vagyunk, akik sokkal tudatosabbak az előttünk lévőknél, ezért hamarabb kezdünk foglalkozni a lelki egészségünkkel is (…) Ma már nem kell erősnek tűnni, és pont attól leszel erős meg szabad.”
„Nárcisztikus férfiak mindenütt, vagy ha nem, legalább drogos. Válás, párkeresés, elf alkat előnyben, főleg, ha egy bizonyos tarkó- és orrformával párosul. Terápiázgatásokban. Pszichológia, és még több pszichológia.”
Mivel a kötetet szándékosan úgy szerkesztették, hogy ne lehessen összerakni, melyik szöveg melyik képhez-emberhez tartozik, az olvasóra van bízva az asszociációs játék – szóval megtippelhetjük, ki volt az, aki nem vett fel bugyit, vagy az, aki húszévesen már tizenöt éve költő. Jó szórakozást hozzá!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
