„Egy alkoholbeteg akár bele is halhat ebbe a történetbe” – mondta Zacher Gábor addiktológus a száraz novemberről, szerinte ez az intézmény az öntesztelésről szól, ami elsősorban a klasszikus szociális ivókat érinti. „Az alkoholbeteg elsején abbahagyja [az ivást], délutánra már szarul lesz, másodikán már reszket. Lehet, hogy lesz egy megvonásos epilepsziás rohama és kórházba kerül.” Ezzel szemben egy olyan embernek, aki nem szenved alkoholfüggőségben, talán fel sem tűnik, hogy egy hónapja nem ivott.
Karafiáth Orsolya, aki rendszeresen beszél a nyilvánosságban korábbi alkoholizmusáról, már 2009 óta egyáltalán nem fogyaszt alkoholt. „Én tudom, hogy nekem nincs egy [ital] – magyarázta az író –, csomóan kérdezik, hogy még ennyi év után sem akarsz meginni valamit? Én erre azt mondom, ne kísérts! Mert én láttam, hogy az egyik barátnőm azóta meghalt, a másik utána elvonóra került, akik együtt jöttünk le. Szóval kösz, nem. Nekem az időm, az egészségem kicsit fontosabb.”
Zacher szerint is fontos komoly függőség esetén a zéró tolerancia, szerinte ilyenkor az ember magát választja. Abban, hogy hogyan alakulhat ki valakinél addikció, szerinte sok minden szerepet játszhat, kezdve a genetikusan öröklődő függőségre való hajlamtól a minket körülvevő szociális mintázatokon át az önbizalomhiányig.
Karafiáth alkoholhoz fűződő viszonyában is nagy szerepet játszanak ezek a tényezők. „A szüleim ittak, mint a gödény – mesélte. – Gyerekként azt mondtam, hogy úristen, olyan én nem akarok lenni. […] Képtelenség, hogy valaki így éljen. És akkor azt vettem észre, hogy huszonéves vagyok, és ugyanazt csinálom, mint ők.” Az író arról is beszámolt, mekkora önbizalomlöketet, felfokozott egót adott neki a mámor állapota. „Az alkohol kihozta belőlem az istennőt. Azt éreztem, hogy én vagyok a világ legjobb fej nője, aki nemcsak, hogy szexuálisan értelmezhető, hanem mindenki engem akar, és osztogatom a kegyeimet. De nyilván a napvilágnál ezek a történetek mindig kicsit alacsonyabbak lesznek, mint amik a mámorban kirajzolódnak. Pontosan tudtam, hogy ennek van árnyoldala, és nem akartam az a csaj lenni, aki ezután szégyenkezik.”
Ezért elkezdett inkább egyedül inni. Végül egy szakítás utáni mélyrepüléskor került addiktológiára, egy barátnője segítségével. „Az addiktológus […] elém rakott egy ábrát, és megmutatta, hogy ezen a folyamatábrán én melyik fázisban vagyok. Egész közel volt az a rész, hogy ’halál’. […] És néztem, hogy ez nem lehet.”
Arról, hogy mikortól beszélhetünk függőségről, Zacher úgy gondolkozik, hogy attól a ponttól kezdve, amikor valami beépül a mindennapi életünkbe, és nem tudjuk magunkat elképzelni nélküle. Ő maga például munka-, dohány-, csoki-, futás- és sorozatfüggő. Természetesen nem minden függőség ugyanolyan mértékben ártalmas, de jó tisztában lenni azzal, mik azok a dolgok az életünkben, amikről nehezen tudnánk lemondani. Zacher szerint a súlyos addikció megelőzéséhez „saját magunkkal kell szembenézni. Le kell ülni időnként és mérleget készíteni magunkról. […] Hol tartok, hova jutottam, min kell változtatnom? Ez egy jelképes tükör, ami magamról szól”.
Az addiktológus szerint a politikai környezet, közhangulat és intézkedések is nagyon fontosak. „Magyarországon körülbelül huszonháromezren halnak meg egy évben alkoholbetegség miatt. […] Kábítószerek miatt mondjuk fölfelé kerekítve százötvenen. És mi az, amin most lovaglunk Magyarországon? A kábítószeren.” Ahhoz, hogy az alkoholizmusból adódó halálesetek számát csökkentsük, Zacher szerint elsősorban az italreklámokat kellene szabályozni.
„Egy polarizálódó országban vagyunk – magyarázta az addiktológus –, a szorongó nemzedék próbál kompenzálni valamivel. Mivel tud kompenzálni? Például iszik valamit, elszív egy spanglit, bevesz egy-két gyógyszert, játszik a szerencsejátékon […]. Nagyon szar mentális állapotban vagyunk.” Ez a miliő önmagában nem vezet még függőséghez az addiktológus szerint, viszont a nyomasztó légkör a melegágya lehet annak, hogy az emberek különböző eszközök segítségével próbálják tompítani a frusztráltságukat.
A fiatal generációra ez különösen érvényes lehet, talán a leglátványosabb példa a képernyőfüggőség. Az addiktológus szerint a tiltás nem hatásos pedagógiai módszer, az a fontos, hogy a gyerekek megismerjék a saját határaikat, kialakítsanak egy belső keretrendszert.
A tinédzserkori alkoholizálásnál sem célravezető a túlszabályozás. „Mindenki kipróbálja – mondta Karafiáth –, szerintem nem kamaszkorban dől el [hogy valaki függő lesz-e].” Zacher szerint a lényeg nem az, hogy a szülők megejtsék ’a beszélgetést’ a drogokról vagy ivásról a gyerekükkel, hanem hogy milyen példát mutatnak. „Ismerem a saját gyerekemet?” – utalt arra, mennyire fontos, hogy a szülő kérdezzen és odafigyelő, biztonságos környezetet teremtsen.
Az alkoholizmus és a különböző függőségek stigmatizációja is szóba került – „nincs olyan közéleti megnyilvánulásom, ami alatt nincs ott, hogy ’na, ez az alkoholista ribanc nekem ne beszéljen’ – mesélte Karafiáth –, én a nyilvánossággal vállaltam, hogy rám kerüljön ez a bélyeg.” De fontosnak tartja, hogy a szereplései kapcsán sokan felkeresik segítséget, kapaszkodókat kérve, viszont „hogy a jövő szebb lenne, abban én nem hiszek”.
