Az izraeli-iráni háború lezárását jelentette be Donald Trump
A bejelentés hírére beszakadt az olaj ára.
Magyarország a keleti blokk országainak az élén indult a szabadság határainak felderítésére, és sajátos utat járt be az átalakulás során. A szovjet típusú rendszer hazai ellenzéke már évekkel a szabad választások meghirdetése előtt rivalizáló csoportokra szakadt, és ez éppúgy ősforrása lehet a demokrácia későbbi, fokozatos leépülésének, mint az, hogy a sajátos tárgyalásos jelleget öltő rendszer-átalakításból a társadalom zöme kimaradt. Az EUrologus a bő harminc évvel ezelőtti nagyszabású társadalmi átalakulást körüljáró cikksorozatának második részében a belpolitikai események kerülnek fókuszba.
1989 végpont és kezdőpont Kelet-Közép-Európában: egy sor politikai, gazdasági, társadalmi folyamat mérföldköve. Elbukott egy ideológia: a kommunizmus. Összeomlott egy hatalomforma: a szovjet típusú rendszer. Csődbe ment egy gazdasági rendszer: a tervgazdaság. Halálos sebet kapott egy világbirodalom: a Szovjetunió. Leomlott a világrendszereket elválasztó vasfüggöny. Másfelől nézve jelentős győzelmet aratott a nyugati világ több terméke: a liberális demokrácia, a piacgazdaság, a kapitalizmus. Kelet-Közép-Európa nemzetei függetlenítették magukat Moszkvától, és megkezdődött Európa újraegyesülése. Magyarország – akárcsak mostanában, amikor a folyamatok épp az ellenkező irányba tartanak – a változások élén járt.
Az EUrologus a rendszerváltást és az azzal bekövetkezett társadalmi változásokat elemző cikksorozatának minden részét itt olvashatja, nézheti.
Nem nagyon fordul elő, hogy magyarországi eseményről szól a nagy presztízsű brit The Economist hetilap vezércikke, de 1988. május végén épp ez volt a helyzet. It’s Hungary Again (Magyarország, újra) – csak ennyi állt az újság címlapján egy barnásra megfakult 1956-os fényképpel, amin egy, a korabeli felvételekről jó ismert ZIL teherautó volt látható fegyveres forradalmárokkal megrakva.
A változás, amiről a cikk beszámolt, annyi volt, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) éléről elmozdították (pártelnökké tették) Kádár Jánost. A kommunista vezér „felfelé buktatása” persze nem volt kis jelentőségű ügy, hiszen 1956-tól pártfőtitkárként a magyar történelemben egy egész korszakot fémjelzett. Az Economist munkatársainak szimata utólag is helyesnek bizonyult, amikor leírták, „Magyarország előtt most itt a lehetőség, hogy felderítse a szabadság határait a Gorbacsov-birodalomban”. A vezércsere valóban forradalmi változásokat indított el, és Magyarország valóban élen járt vele a régióban.
Ahogyan kialakult a kommunizmus, úgy is lett vége Magyarországon: fokozatos átmenettel, lépésről lépésre. 1988 még ellenzékiek sorát tartóztatták le a március 15-i tömegdemonstrációvá alakuló megemlékezés előtt; egy évvel később már a hatalom által háborítatlanul, 100 ezres tömeg előtt olvasta fel Cserhalmi György színművész a televízió Szabadság téri székháza előtt a szabad független, demokratikus Magyarország megteremtésének 12 pontos programját; újabb egy év múlva pedig már párttá alakulva készültek a korábbi „alternatív szervezetek” a szabad választásokra.
„Fontos sajátossága a magyar átmenetnek, hogy itt nem az államszocializmus összeomlása, hanem a felbomlása következett be” – írja Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című monográfiájának epilógusában a történész Ripp Zoltán. A vezetés és az ellenzék konfrontációja Magyarországon sajátos mintát követett. A hatalom nem fojtotta vérbe a társadalmi mozgalmat, mint Kínában. Nem is kapitulált a mozgalom előtt, mint az egyre erősödő demonstrációk hatására az NDK-ban vagy Csehszlovákiában. De nem is jött létre olyan kompromisszum, mint Lengyelországban, ahol az ellenzéki Szolidaritás szakszervezet hozzájárult, hogy a választás előfeltételeként a Lengyel Munkáspárt megtarthassa magának a parlamenti helyek egyharmadát. Ahogyan azt Bruszt László és David Stark az 1990-es években írt tanulmányában írta: Magyarországon az „ellenzék és az uralkodó elit interakciós stratégiái nyílt és szabad választási küzdelemhez vezettek”.
Egy másik sajátsága, hogy a „tárgyalásos” avagy „alkotmányos forradalomnak” is nevezett átmenet – például Lengyelországgal ellentétben – kevéssé mozgatta meg az egész társadalmat. 1956-ban – magyarázza ennek okát a politikatudományt oktató Bozóki András – Magyarországon is megvolt az a társalmi összefogás, mint ami a lengyel Szolidaritás mozgalmat jellemezte. Csakhogy a magyar forradalmat brutálisan leverték, 200 ezer ember nyugatra távozott, több mint tízezer ember meghalt. A tanulság – összegzi – az lett, hogy ne politizáljunk, hanem inkább forduljunk a magánélet felé. „Békekötés jött létre a hatvanas években. Ez akkor jó volt évtizedekig, utána viszont rossz lett, mert az emberekből kiveszett az a tartás, hogy a közügyekért kiálljanak, hogy a közügyekért tiltakozzanak, harcoljanak, kollektív ügyekért fellépjenek. Mindenki csak a maga előnyét, csak a maga esélyeit próbálta mérlegelni, és aszerint cselekedett.” Igaz, 1989. március 15-én százezren vettek részt az ellenzékiek közös tüntetésen. Csakhogy Ripp Zoltán könyve szerint ugyanezen a napon „az ajándék munkaszüneti napot kihasználva, az ünnepi rendezvények összlétszámát jóval meghaladó tömeg zúdult át az osztrák határon” Bécs felé, vélhetően az ekkortájt tetőző, Bécset elárasztó bevásárló-turizmus keretében.
Az átmenet fokozatossága és tárgyalásos jellege mellett az ellenzéki csoportok töredezettsége is magyar jellegzetesség – Magyarországon az átmenetnek nem volt olyan országosan, sőt nemzetközileg is ismert figurája, mint Lengyelországban Lech Wałęsa vagy Csehszlovákiában Václav Havel. Ez részben megint a Kádár-rendszer manipulatív hatása, mert – magyarázta azt EUrológusnak Bozóki – a Kádár-rendszer hatékonyan szigetelte el az ellenzékieket a szélesebb rétegektől, és nagyon vigyázott arra is, nehogy valamelyikükből mártírt csináljon. Az ellenzék nem csak sokarcú volt, de megosztott is. Lengyelországban csak a Szolidaritás hatalomra jutása után jött létre a politikai pluralizmus, Magyarországon viszont előbb volt többpártrendszer, és csak aztán lett demokrácia – hangsúlyozta, hozzátéve: „Már 1987-ben megvolt a népiesnek és urbánusnak nevezett két tábor, az MDF és az SZDSZ előzményeként, és ezek a csoportok szembefordultak és rivalizáltak egymással, pedig még a régi rendszer állt fenn.”
A két csoport közül az egyik különbség az volt, hogy a magát sokáig „sem kormánypárt, sem ellenzékként” definiáló MDF, vagyis a Magyar Demokrata Fórum 1989-ben nem tartotta volna az ördögtől valónak, hogy a békés átmenet biztosítása érdekében a reformkommunista Pozsgay Imre legyen a létrejövő új demokratikus Magyarország köztársasági elnöke. Az SZDSZ, vagyis a Szabad Demokraták Szövetsége azonban erről hallani sem akart, vezetői úgy vélték, hogy a hatalommegosztásról semmilyen kompromisszumot nem kell kötni az MSZMP-vel. Náluk sem volt ez mindig így. A Beszélő című (titokban terjesztett) szamizdat folyóirat programjavaslataként 1987 júniusában megjelent Társadalmi Szerződés – miközben kimondta, hogy „Kádárnak mennie kell” – még nem zárta ki egy ilyesféle megegyezést a kommunista párttal. A szerzők: Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia úgy gondolták, hogy az 1867-es kiegyezéshez hasonlóan a világpolitikai realitásokat tükröző megoldásra van szükség.
A kérdés, hogy vajon kell-e előnyöket biztosítani a majdani szabad választások alkalmával az uralkodó pártnak, 1989 elején újra előjött az immár párttá alakult Szabad Demokraták Szövetsége Országos Tanácsának egy ülésén. A Társadalmi Szerződés egykori három szerzője közül csak Kőszeg Ferenc volt jelen, ő így emlékszik az ülés e pontjára: „Magyar Bálint megkérdezte tőlem, mit gondolok, ezekből a kedvezményekből, amelyeket a Társadalmi szerződés ígér az állampártnak, mit kell megtartani. Kicsit váratlanul ért a kérdés, de muszáj volt azonnal válaszolnom, úgyhogy egy fél percet gondolkoztam talán, és azt mondtam: Semmit! Már túl vagyunk azon, hogy úgy kelljen belemenni a tárgyalásokba, hogy eleve valamilyen kedvezményeket biztosítunk az uralkodó pártnak. Majd döntse el a választás, hogy mennyi hatalom marad a kezükben. ”Az ellenzéki erők sokszínűsége korai konfliktusokat jelentett, ez pedig ahhoz vezetett, hogy a politikai haszonszerzés vádja az átalakulás szereplői közül jóformán senkit sem került el.
A demokratikus átmenet talán legerősebb szimbóluma a Nagy Imre per áldozatainak újratemetési szertartása volt a Hősök terén 1989. június 16-án. A szónoklatok közül kiemelkedett a Fiatal Demokraták Szövetségét képviselő Orbán Viktoré, ő többek között olyan kormány megválasztásának szükségességéről beszélt, „amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről”. Sokan úgy érezték, és vannak, akik máig úgy vélik, hogy a beszéd csak arra szolgált, hogy az akkor még alig ismert pártot, illetve annak egy vezetőjét megismerje az ország. Ennek áraként – szól a vád – a fellépés vakmerő és kockázatos volt, mert felingerelhette volna Moszkvát, miközben felesleges is volt, hiszen a szovjet csapatok kivonásáról akkoriban már folytak a tárgyalások.
Bozóki András, aki ma a Közép-európai Egyetem (CEU) oktatója, akkoriban pedig a Fidesz egyik alapítójaként hallgatta a beszédet, azt ma is jónak gondolja, és nem ért egyet a fanyalgókkal: „Miközben tényszerűen nyilvánvalóan igaz, hogy a csapatkivonások amúgy is bekövetkeztek volna, és az erre vonatkozó tárgyalás már a színfalak mögött zajlott, azért ne felejtsük el, hogy kétszázezer ember volt jelen a Hősök terén – magyarázza a korabeli hangulathoz hasonló lelkesedéssel az EUrológusnak. – A televízió élőben adta a beszédeket, Nagy Imre újratemetését, tehát több millió ember élesben-élőben ekkor értesülhetett talán először arról, hogy mi is zajlik az országban.” Bozóki a kockázatot sem gondolta és gondolja nagynak, hiszen tudható volt, hogy Gorbacsov nem akar beavatkozni. Ugyanakkor fontos volt tudatosítani, amit az egykori 56-osok nem ismertek föl, hogy
31 évvel a Nagy Imre kivégzése után az újratemetés nem csak a család ügye, nem csak a barátoknak az ügye, nem csak az 56-osoknak az ügye, hanem az egész magyar társadalomnak az ügye, a következő generációknak is az ügye, és a demokráciának az ügye.
Szerinte nem lett volna tehát helyes, ha a szovjet csapatok kivonása „egy suttyomban elsimított dolog” lett volna. „Ez az igazi antitézise 56-nak, amelyik Nagy Imre felakasztásához vezetett. Hogyha rehabilitáljuk Nagy Imrét, akkor rehabilitálni kell az 56-os tetteit is, azt, hogy kilépett a Varsói Szerződésből, és demokráciát, szabad választásokat akart. Ez pedig egy politikai üzenet. Tehát a temetés nem egy szűk körű ügy, hanem a rendszernek a temetése. A Kádár-rendszernek a temetése, és Nagy Imre 56-os szerepvállalásának a politikai rehabilitálása.”
Az úgynevezett „négyigenes” népszavazás kapcsán viszont elsősorban az SZDSZ-t érte a vád, hogy trükközéssel érte el a népszerűségét jócskán megemelő sikert. A népszavazás kiírásával az SZDSZ és az akkor még sokak számára annak liberális kistestvérének tűnő Fidesz leginkább azt szerette volna megakadályozni, hogy a szocialisták jelöltje, az országosan ismert és reformerként népszerű Pozsgay Imre legyen az új demokratikus Magyarország államfője. Ez igen valószínűnek látszott, ha a köztársasági elnököt a nép választja, főképp, ha a választásra még az országgyűlési választások előtt sor kerül.
Nem kizárólag Pozsgay személyéről volt szó, hanem arról, hogy maradjon-e az államvezetésben egy ilyen kvázi kommunista enklávé, amit Pozsgay elnöksége jelentett volna
– hangsúlyozza ma is Kőszeg Ferenc. A simlizés vádja annak szól, hogy a népszavazáson a köztársasági elnök megválasztásáról szóló kérdés mellé három másik is került, méghozzá olyanok, amelyekben 90 százalékot meghaladó volt az egyetértés: hogy oszlassák fel a Munkásőrséget és a munkahelyi pártszervezeteket, a kommunista párt pedig számoljon el a vagyonával.
Az idén elhunyt Oplatka András, a svájci Neue Zürcher Zeitung újságírója is azok közé tartozott, akik problematikusnak tartják az SZDSZ eljárását. Mint a Drótvágó-cikksorozathoz az EUrológusnak korábban adott interjúban elmondta, szerinte a négyigenes szavazás Svájcban például nem lett volna legitim, egyrészt mert a négy kérdést összekapcsolták, másrészt mert közülük három a népszavazás idejére már érvényét vesztette. „A Munkásőrséget leszerelni? Megtörtént. A pártvagyont visszaadni? Megtörtént. Munkahelyeken a pártszervezeteket betiltani? Megtörtént. A fő kérdés az államelnöknek a kérdése volt. – hangsúlyozta Oplatka. – Az, hogy az SZDSZ akkor nem fogadta el Pozsgay Imrét, aki pedig nagyon sokat tett a 80-as években a reformokért és az ország kiszabadításáért, nekem nem volt szimpatikus és később se vált azzá”.
Az újságírónak „nem illett össze”, hogy az SZDSZ 1990-ben nem fogadta el Pozsgayt, annak kommunista múltja miatt, 1994-ben viszont már nem volt ellenére, hogy belépjen a Horn Gyula által vezetett kormányba.
Kőszeg Ferenc egyébként elismeri, hogy „alaposan megfontolt politikai számítás” állt a népszavazási kérdések összeállítása mögött, és ebben szerepet kapott az is, hogy a Munkásőrség, a pártvagyon, illetve a munkahelyi pártszervezetek ügyében a társadalom túlnyomó többsége egyetértett. Mégsem gondolja, hogy simlizés lett volna a kérdések – sokak által „árukapcsolásként” emlegetett – csokorba gyűjtése. Ezek voltak ugyanis azok a kérdések, amelyeket a kerekasztal-tárgyalásokon nem sikerült rendezni, és amelyek a népszavazási kezdeményezés idején sem voltak még lefutottak.
Amikor a népszavazást meghirdette az SZDSZ, akkor valami csodálatos módon pillanatok alatt kiderült, hogy a Munkásőrséget fel lehet oszlatni,
lehet egy ígéretet tenni (ami egyébként soha nem történt meg), hogy elszámolnak a pártvagyonnal, hogy a munkahelyi pártbizottságok megszűnnek… Az állampárt és a hatalom birtokosai mindent megtettek, hogy csökkentsék a népszavazásnak a jelentőségét és a súlyát” – vélekedik Kőszeg Ferenc.
Valódi csalást szerinte legfeljebb a kommunisták követhettek volna el, mint ahogyan szerinte 1985-ben „még egy gesztust sem tettek azért, hogy úgy tegyenek, mintha nem csalnának”. Csakhogy – meséli – 1989 őszén ezt már nem merték megtenni. A népszavazás után Kőszegnek egy informatikus, aki az eredményeket összegző központban dolgozott, elárulta, hogy felmerült a rendkívül szoros végeredmény manipulálása, ezt azonban mégsem merték megtenni, mert elhitték a saját legendájukat, hogy az SZDSZ és a Fidesz beépült a pártállami titkosszolgálatokba.
De az MDF sem kerülte el a körkörös vádaskodást. Akit nem taszított az eredetileg meghirdetett „se nem ellenzék, se nem kormánypárt”, illetve a reformkommunista Pozsgayval való „összejátszás” langyossága, amit néhány hónappal később a némi radikalizmusról tanúskodó „tavaszi nagytakarítás”, illetve „tovarisi konyec” feliratú plakátok követtek, annak esetleg az SZDSZ-szel a választások után megkötött „paktum” tehette be a kaput.
A bejelentés hírére beszakadt az olaj ára.
Teherán kommunikációjából az olvasható ki, hogy szeretnék az ellenségeskedést ennyiben hagyni.
Bár a támadás meglepte a világot, voltak jól látható előjelei annak, hogy mire készül az Egyesült Államok.
Korábban Lázár János azzal vádolta meg őket, hogy túlterheléses támadást indítottak az EMMA rendszere ellen.
Lázár János tiszás hőbörgésről és hobbivasutas dünnyögésről írt a Facebookon.
Az elnökkel egyszer az irodájában, egyszer pedig Lengyelországban próbáltak végezni.
Karácsony Gergely ismét felhívta a figyelmet arra: önkormányzati rendezvényről van szó.