Magyarországon aligha vannak népszerűbb sportolók a férfi vízilabdázóknál. Jól megtermett, csodás testű, jóarcú legények, akik sportpályafutásuk alatt többnyire valamilyen diplomát is szereznek, ráadásul nemzetközi szinten is igazán eredményesek. Kell-e ennél több a bálványozáshoz? Csakhogy, bármilyen népszerűek is a pólósok, a sportág helyzete ezt egyáltalán nem tükrözi.
Egy saját sportjában nemzetközileg alig jegyzett focista, még ha idehaza éljátékosnak számít is, a vízipólósok fizetésének a többszörösét kapja. A hazai, igencsak gyengécske futballbajnokság hetedik helyén végző Zalaegerszeg egyik (igaz, válogatott) csatáráért 200 millió forintot szeretne kapni a klub. Ha a vízilabda-bajnokság első öt helyezettjének költségvetéséből átlagot vonunk (becsléseink az uszodai zuhanyhíradó holtbiztos információin alapulnak), a csatár árából – választástól függően két-három vagy akár három-négy csapat is elélhetne egy évig. A legnagyobb hazai vízipólósztárok - akik ugyanebben a státusban vannak nemzetközi szinten is -, be kell, hogy érjék havi pár százezer forintos, maximum egymilliós jövedelemmel (igaz, szintén a tusolók csobogásából egyeseknél évi 15-20 milliós stallumot is ki lehet hallani). Az élet igazságtalan, ha a teljesítmény oldaláról nézzük e helyzetet. Üzletileg azonban a valós piaci arányoknak lehetünk tanúi.
A FINA (Federation International de Natation), a nemzetközi úszószövetség, és a LEN (Ligue Européenne de Natation), az európai úszóliga, amelyekhez a vízilabda is tartozik, ráébredt, hogy valamit üzletileg is kezdeni kell a sportággal, ha nem akarja, hogy elsüllyedjen az érdektelenségben. A vészharang kondulását akkor hallották meg e szervezetek vezetői, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) ülésén – durván egy évvel ezelőtt – felmerült, hogy a sportágat töröljék a játékok programjából. A NOB ugyanis olyan versenyszámokat igyekszik műsoron tartani, amelyeknek magas a nézettségük, következésképpen jelentősebb bennük a kereskedelmi potenciál, s jobban hozzá tudnak járulni a játékok megrendezésének horribilis költségeihez.
Bár a felvetést gyors elvetés követte, a sportág vezetői egyetértettek abban, hogy a futball vagy az atlétika példájának megfelelően egy olyan grand prix vagy tornasorozatot kell elindítani, amely a sportágat folyamatosan a nemzetközi érdeklődés homlokterében tartja. A FINA a válogatottak számára többek között megszervezte a világligát, a LEN pedig kiírta a Bajnokok Ligáját, amelyet az első alkalommal a következő idényben rendeznek meg, s amelyen három magyar csapat (a bajnok Honvéd-Dominó, a kupagyőztes BVSC-Brendon és a bajnoki második Vasas-Plaket-Euroleasing) vehet részt. Az utóbbi, azaz a Vasas SC Vízilabda Szakosztálya a szponzorokat a háta mögött tudva elhatározta, hogy a következő szezonban nemcsak idehaza, hanem a nemzetközi mezőnyben is maradandót alkot: szeretné megnyerni a magyar bajnokságot, s az első ízben kiírt Bajnokok Ligáját.
A szakemberek másik megállapítása az volt, hogy a többi labdajátékkal (elsősorban a kézilabdával és a kosárlabdával) csak akkor lehet felvenni a versenyt, ha a mérkőzéseket egész estés programmá alakítják. Így egyes nemzeti bajnokságokban és egyes nemzetközi tornákon el is kezdődtek a kísérletek, hogy a jelenlegi 4-szer 7 perces tiszta játékidőt 4-szer 9 percre bővítsék, ami a játékmegszakításokkal és szünetekkel valóban akár másfél órányi programmá is bővülhet. A feladat nem könnyű, mert a vízilabdát még Magyarországon is, ahol pedig igazán népszerű, a média meglehetősen mostohán kezeli.
"A mérkőzések közvetítéséért nekünk kellett volna mintegy félmillió forintot fizetnünk alkalmanként, mert a tévétársaságok koncepciója szerint a reklámtáblákból a klubnak kellene összeszednie a bevételt" – mondta a hvg.hu-nak Vereczkey Zoltán, a Vasas SC Vízilabda Szakosztályának elnöke. A Vasas azonban erre nem mindig volt hajlandó, ami tökéletesen érthető, hiszen a világon mindenütt a csapatok kapják a pénzt, s nem tőlük kérik. Így fordulhatott elő, hogy egyik csatorna sem közvetítette a Kupagyőztesek Európa Kupájának (KEK) döntőjét, holott annak egyik mérkőzését a budapesti Komjádi uszodában rendezték.
A magyar vízilabda-csapatok költségvetése teljesen más szerkezetű, mint amit józan ésszel és a nemzetközi sportfinanszírozási gyakorlatról szerzett ismeretek alapján a kívülálló elképzelne. A labdasportokban a jövedelem java (nagyjából 60 százaléka) a jegyárbevételből származik. További 30 százalékot a szponzori szerződésekből és (például a közvetítésekből származó) jogdíjakból szednek be, a maradék tíz százalékot a játékos-eladások és az úgynevezett merchandising (elsősorban a klub márkatermékeinek eladása) adja. Magyarországon ezzel szemben a bevételek legjelentősebb része állami támogatásból és szponzori díjakból származik. A merchandising szinte teljesen ismeretlen, a jegyárbevétel pedig (például a Vasas esetében) nem éri el a költségvetés öt százalékát. "Magyarországon nekünk van a legnagyobb közönségünk, de mégis csak kevesen járnak ki a mérkőzésekre. Csak a nagy rangadókra telik meg a lelátó" – hallottuk Vereczkey Zoltántól.
Hogyan lehetséges ezek után, hogy az itthon tehetős, de az európai élcsapatok lehetőségeitől messze elmaradó szakosztály gondol egyet, s leigazol a világ legjobb játékosai közül kettőt, plusz egy sztáredzőt, s bajnokságot és Bajnokok Ligáját akar nyerni? Vereczkey szerint a tradíció és a csillagok szerencsés állása miatt: "A szponzorok szeretnének nagy eredményeket elérni. A jó játékosokat pedig csak olyan csapatba lehet leigazolni, ahol ilyen célok vannak. Ha Kásás Tamást nem motiválta volna, hogy az édesapja keze alatt játszhasson, vagy Steinmetz Barnabás nem szeretett volna végre együtt játszani a testvérével, aki jogi egyetemre jár és nem akar elmozdulni Budapestről, ha Kásás Zoltánt nem állították volna fel az Olimpiakosz kispadjáról egy BEK-győzelem után, ha nem közelegne az olimpia, amit úgy lehet megnyerni, ha a válogatottak itthon játszanak, s eleget készülhetnek rá, akkor a jelenlegi keret sohasem állt volna össze."
Egyetlen hazai klubnak sem áll módjában, hogy akár megközelítőleg is annyit fizessen, mint az olasz, a spanyol vagy újabban a görög és francia elitklubok, ám a sportoló kinn tartózkodásának jelentős többletköltségei vannak. Így az egymilliós magyar ajánlat megfelel egy másfélszer akkora külföldinek, s a hazai fizetést kiegészítik az egyéni szponzori szerződések is, amivel a legjobb játékosok is elfogadhatónak érzik a jövedelmüket. Ezzel együtt is a klubok szűk játékos-keretekkel dolgoznak. A Vasasnál mindössze tizenhárman állnak szerződésben, éppen annyian, ahány játékost egy mérkőzésre nevezni lehet. Ha valaki kidől, legfeljebb az ifiből tudják pótolni. A magyar finanszírozási rendszernek van egy másik furcsasága is. Ha a kitűzött célokat sikerül elérni, korántsem biztos, hogy a szponzorok kitartanak a klub mellett. Vereczkey Zoltán szerint ugyanis a vízipólóban ma a szponzoráció úri passzió: "E cégek tulajdonosai nem várhatnak nagy bevételeket a vízilabdába beforgatott összegek után. Elkötelezettek e sport iránt, ezért támogatják. Ezért minden köszönetet megérdemelnek. De, ha már sikerült a csapatnak nyernie néhány trófeát, lehet, hogy azt mondják: na, ez megvolt. És továbbállnak, mert a befektetéseiket nem üzleti megfontolások mozgatják.”
És így is mi vagyunk a legjobbak a világon. Legalábbis erősen hiszünk benne.