A londoni alsóházi szópárbajokon edződött Tony Blair brit miniszterelnök fel sem vette, hogy múlt csütörtökön az Európai Parlamentben időnként fütty és közbekiabálás kísérte beszédét, amelyben lendületesen, a megszokottnál jóval határozottabb hangnemben vázolta, mit tervez az év második felében, amikor Nagy-Britannia látja el az EU soros elnöki tisztét. A megfogalmazás radikalizmusa és a mondandót kísérő figyelem korántsem véletlen. Blair akkor kapja meg a "féléves napirend" átírásának lehetőségét, amikor az alkotmány ratifikációs folyamatának kisiklása, illetve a következő hétéves ciklus költségvetése miatt kialakult konfliktus súlyos válságba sodorta az uniót (HVG, 2005. június 25.).

A "nyitóbeszédben" maga a brit kormányfő úgy értékelte a helyzetet, hogy a büdzsé kapcsán kirobbant nézeteltérés, valamint a Londonnak járó visszatérítés kontra közös agrárpolitika hátterében az a kérdés rejlik, miként reagáljon az EU a globalizáció kihívására. Az utóbbi hetek eseményeiben ez az "angolszász szabadpiaci kapitalizmus", valamint a "szociális Európa", konkrétabban a brit liberalizmus és a német-francia jóléti modell szembeállításában vált érzékelhetővé. Így láttatta ezt a legnagyobb példányszámú német napilap, a Bild csütörtöki számában megjelent írásában Gerhard Schröder német kancellár is, aki szerint a szabadpiaci modell a lényegétől akarja megfosztani és egyfajta szabad kereskedelmi övezetté szeretné lefokozni az uniót.

HVG

Blair többször is kikérte magának ezt az értelmezést. Az angolszász szabadpiaci kapitalizmus ugyanis - amelynek mumusával az uniós alkotmány ellenzői sikerrel riogatták például a francia szavazókat - ma már korántsem az, amit Adam Smith közgazdász a 18. században megálmodott. De nem is azonos azzal, amit az 1980-as években Margaret Thatcher konzervatív kormányfő megújított. A Vaslady által lerakott alapokon aztán a Munkáspártot megreformáló Blair - valamint pénzügyminisztere és kiszemelt utóda, Gordon Brown - "emberarcú kapitalizmus" építésébe fogott. Ebben a gazdasági folyamatokat ugyan a piac határozza meg, de például külön szervezet ügyel arra, hogy a privatizált közszolgáltatók vagy a vasút szabályosan működjenek. A munkavállalóknak - eltérően például Németországtól - minimálbér ad biztonságot, a munkanélküli-segély rendszere pedig segít ugyan, de munkakeresésre is ösztönöz, és nincsenek olyan vadhajtásai, amelyek mintegy bátorítják a juttatásokkal történő visszaéléseket. Azaz - szólnak az érvek - a piac és a szolidaritás elemei egyszerre vannak jelen.

Nem a régi persze már a német-francia jóléti modell sem. Az utóbbi másfél évtizedben - a globalizáció, valamint a technológiai fejlődés létrehozta új gazdaság nyomása alatt - igencsak megváltozott: a privatizáció oldotta az állam túlsúlyát, miközben a munkavállalókéval szemben egyre fontosabbá váltak a részvényesek érdekei is. Pedig alig másfél évtizede a francia Michel Albert Kapitalizmus kontra kapitalizmus című könyvében még egy olyan, évszázados múltra visszatekintő "Rajna menti" német válfajt szegezett - és minősített felsőbbrendűnek - az angolszász szabadpiaci szisztémával szemben, amelyben egy vállalat nem pusztán részvényesei érdekeit szolgálja, hanem mindazokét, akik érdekeltek a sikerében: a beszállítókét, az ügyfelekét, az alkalmazottakét és a környéken lakókét.

Jóllehet még a brit kommentárok is arra intik Blairt, hogy ne nyomuljon túl látványosan a brit szabadpiaci kapitalizmus ötletével, a modell utóbbi időben elért eredményei figyelemre méltóak. Nagy-Britanniában a munkanélküliség 5 százalék körül mozog, ami az angolszász modellben a teljes foglalkoztatásnak felel meg, az elmélet szerint ugyanis ennyi - zömmel átmeneti - állásnélküli a gazdaság normális működésével jár. A brit gazdasági növekedés rendre kétszerese a 12 tagú eurózónáénak, ahonnan London kimaradt - és ezt a szigetországban egyre kevesebben bánják.

A német-francia modell motorja viszont évek óta akadozik. Mindkét - az EU konjunktúrájában kulcsszerepet játszó - ország gazdasága csaknem egy évtizede alig nő, az utóbbi két-három évben pedig inkább a stagnáláshoz közelít. Franciaországban a munkanélküliség 10 százalékos, és mérséklésében az sem segített, hogy a heti munkaidőt 35 órára csökkentették.

Kifulladt a konjunktúra Németországban is, ráadásul az állástalanok aránya minden korábbi csúcsot megdöntve átlépte a 10 százalékot. Így aztán elakadtak a balközép kormánykoalíció által amúgy is félszívvel kezdett munkaerő-piaci reformok, a szociáldemokraták retorikájában teret nyert az angolszász kapitalizmus becsmérlése. Franz Müntefering szociáldemokrata pártelnök például sáskához hasonlította a német modellt semmibe vevő külföldi tőkéseket - mire a brit sajtó nyomban Karl Marx feltámasztásával élcelődött. Nem válnak a francia és a német gazdaságra épülő eurózóna dicsőségére az IMF szakértőinek számításai sem. Ezek szerint a zóna gazdasága 1991-ben még csak 12 százalékkal volt kisebb a modern angolszász kapitalizmus mintaállamának - egyúttal az EU legfőbb versenytársának - tekintett Egyesült Államokénál, jövőre viszont már 29 százalék lesz a különbség.

Blair malmára hajthatja a vizet, hogy Németországban már idén szeptemberben kancellár lehet Angela Merkel, Franciaországban pedig legkésőbb 2007-ben elnök - esetleg korábban miniszterelnök - Jacques Chirac államfő ellenlábasa, Nicolas Sarkozy. Őket nyitottabbnak vélik a reformokra. Ráadásul Blair - valamint a brit modell - már most is számíthat az új, kelet-európai EU-tagok többségének a szimpátiájára. E régióban ugyanis - részben az egykori államszocializmus rossz emlékei miatt - jóval erősebb a szabadpiaci elvek támogatottsága, mint a kontinens nyugati felén. Olyannyira, hogy Aleksander Kwasniewski lengyel államfő június elején ki is jelentette: az EU elsatnyul, ha a francia szociális modellt követi, s nem válik a mostaninál sokkal hatékonyabbá.

NAGY GÁBOR