Thierry Henry az Arsenal és a Premier League egyik legnagyobb csillaga. Erőtől duzzad © AP

Január utolsó napján derült ki, hogy az egyik legnagyobb angol futball klub mégsem kerül arab kézbe, ugyanis a Dubai International Capital (DIC) nevű befektetőcég végül elállt vételi szándékától. Szemir Al-ansari vezérigazgató rövid indoklása így hangzott: „Nem fogunk túlfizetni semmilyen vagyontárgyat.” A BBC beszámolója szerint a Dubai kormány befektetési részlegének irányítója, Mohamed sejk rettenetesen dühös volt amiatt, hogy a klub igazgatótanácsa úgy döntött, hogy még egyszer megfontolja az amerikai George Gillett ajánlatát. A Liverpool FC értékét az arabok 450 millió fontra tették. A főrészvényes és klubelnök David Moores, aki a részvények 51,6 százalékát birtokolja, azonban a Gillettel kötendő üzletből a jelenlegi állás szerint 8 millióval több pénzhez juthat. S a DIC ebbe a magasságba már nem akarta követni versenytársát.

A klub szempontjából végső soron egyetlen dolog számít: fel kell építeniük egy új stadiont, mert a régi 45 ezer ember befogadására alkalmas létesítmény nem képes annyi és olyan szolgáltatást nyújtani, amiből megfelelő bevételekre tehetnének szert. A Liverpool FC 2005-ben, amikor a Bajnokok Ligáját is megnyerte, 121 millió fontos forgalom mellett 9,5 millió fontos adózás előtti profitra tett szert, de ezek a számok meg sem közelítik nagy riválisuk, a Manchester United megfelelő adatit, s elmaradnak az Arsenal bevételeitől és nyereségétől is. Utóbbi például azzal csinált hatalmas üzletet, hogy az Egyesült Arab Emirátusokból származó pénzen felépíttette új, minden igényt kielégítő, s a fanoknak ezernyi pénzköltési lehetőséget kínáló hipermodern 60 ezres stadionját, aminek fejében a csapat mez-szponzora és a stadion névadója az Emirates légitársaság lett.

A Liverpool FC bevételeinek megoszlása 2005-ben
	Ezer font	Százalék
Premier League TV-jog	28699	23,7
Mérkőzésekhez kapcsolódó bevételek	22928	19,0
Nemzetközi kupaszereplés bevételei	31723	26,2
Szponzori díjak	19623	16,2
Kiskereskedelem, emléktárgy-árusítás	12312	10,2
Egyéb, például hitelkártyák, fogadás	5715	4,7
Összesen	121000	100,0

Forrás: Liverpool FC pénzügyi jelentés

A Liverpool azonban nem az egyetlen angol futball klub, amely körül befektetők keringenek. Bár a tétek kétség kívül nem mindenütt ekkorák. Például a szebb napokat is látott, de mind a mai napig hatalmas szurkolótábort maga mögött tudó londoni csapat, a West Ham United mindössze 85 millió fontért került két futballrajongó izlandi üzletember Eggert Magnusson (aki mellesleg az izlandi labdarúgó szövetség elnöke is) és Bjorgolfur Gudmundsson kezébe. Randy Lerner amerikai üzletember, aki a Cleveland Browns amerikai futballcsapat tulajdonosaként ismerkedett meg a sportbefektetésekkel 63 millió fontot áldozott azért, hogy döntő befolyást szerezzen a birminghami Aston Villa irányításában. Alexandre Gaydamak 15 millió fontért tette meg ugyan ezt a Portsmouth FC esetében. A francia állampolgárságú, de egy Izraelben élő orosz családból származó üzletember a szerb gyökerű Milan Mandaricstól vásárolta meg a részesedést, aki viszont a Championshipben (a második osztályban) keres olyan csapatot, amelyet felfuttathat az első ligába.

Roman Abramovics, a Chelsea FC orosz olajmliiárdos tulajdonosa. Üzlet és rajongás © AP

E pénzügyi műveleteket többnyire már nem csak a sportszeretet mozgatja (korábban a befektető megelégedett, hogy nyugodt napokat tölthet az elnöki székben), hanem már megtérülést is várnak. Erre jó okuk van, hiszen az International Herald Tribune adatai szerint tavaly a Premier League 2 milliárd eurót meghaladó, azaz több mint 1,3 milliárd font (ami jóval meghaladja az 500 milliárd forintot) bevételt generált, így van forgalmi alap a nyereséghez fűződő elvárásokhoz is.

Vannak a Premier League-ben olyan befektetések is, amelyek valószínűleg sohasem térülnek vissza. Roman Abramovics orosz olajmilliárdos 2003-ban például 140 millió fontért szerezte meg a Chelsea FC-t. Utána azonban még további font tízmilliókat (egyes adatok szerint 276 millió fontot) költött játékosok vásárlására, amit tetéz olyan szakemberek megszerzésének költsége, mint a portugál sikeredző Jose Mourinho vagy a Manchester United üzleti ügyeit korábban irányító pénzügyi zseni, Peter Kenyon.

Abramovicsnál sokkal többet költött Malcolm Glazer amerikai befektető, aki az NFL-ben szereplő Tampa Bay Buccaneers tulajdonosaként már beható ismereteket szerezett arról, hogy mit is lehet kezdeni egy nagy klubbal. A 800 millió fontos vételár ellenállhatatlan volt a részvényesek számára, akik áruba bocsátották értékpapírjaikat a szurkolók igen erőteljes tiltakozása ellenére. (Nem sokkal korában emiatt nem adták el a klubot az ausztrál médiamágnás Rupert Murdochnak.) A „supporterek” attól tartottak, hogy a jenkik nem fogják tisztelni a hagyományokat, s hatalmas befektetésük visszanyerése érdekében akár a klub hagyományait is képesek lesznek feláldozni. A kedélyek azóta megnyugodtak, a ManU az idén igen jó esélyekkel közelít a bajnoki címhez, ami érzelmileg és üzletileg is igen sokat hozhat a konyhára.

A befektetéseket még sokáig lehetne sorolni kezdve az egyiptomi milliárdos al-Fayed 30 millió fontos akciójától, amivel a Fulhamet a harmadik vonalból elindította a Premier League felé, amely azóta sikeresen meg is ragadt ott. (Mohamed al-Fayed a Harrod’s áruház tulajdonosaként tett szert ismertségre, majd azzal is, hogy fia Dodi, Diana hercegnővel együtt vesztette életét az elhíresült párizsi autóbalesetben.) De érdemes volna megemlíteni Robert Earl piacra lépését, aki a liverpooli kék-fehér csapat, az Everton részvényeinek 23 százalékát vásárolta meg egy meg nem nevezett összegért. S akkor még nem beszéltünk az alacsonyabb osztályokban szintén több tízmillió fontos befektetéseken ügyködő üzletemberekről. Közülük csak egyetlen példát érdemes említeni. A Liverpool egykori legendás játékosa, aki később féltucatnyi premierligás csapatnál edző is volt, a skót Greame Souness egy befektetőcsoport élén 40 millió fontért szerette volna megszerezni a második vonalban játszó Coventry FC részvényeinek többségét, de ezúttal visszautasították.

Ahhoz képest, hogy még nem is olyan régen az angol futball váláságáról cikkeztek az újságok és beszéltek minden médiacsatornán a különféle szakemberek, ma teljesnek tűnik az optimizmus. Az elmúlt szezonban ugyanis a játékosok kitermelhetetlenül magasnak látszó fizetései és más kiadások miatt a jegyárakat már olyan szintre emelték, amelyeket sokan egyszerűen nem engedhettek meg maguknak. Továbbá a túlságosan nagy mérkőzésszám miatt nem minden mérkőzés hozott megfelelő színvonalat és szórakozást.

A válasz azonban gyorsan megszületett, s mind a játék, mind a menedzsmentmódszerek gyorsan megváltoztak. Ma már szinte minden klubnál az úgynevezett rotációs elvet alkalmazzák, amelyre azelőtt csak a nagy egyesületek vállalkoztak. Azaz egy-egy játékost a kiégés és kifáradás elkerülése érdekében csak bizonyos számú mérkőzésen szerepeltetik, aztán jön a kispad, vagy nem is nevezik a mérkőzésekre. A kisebb csapatok – lévén, hogy nem tudják megfizetni a nevesebb játékosokat, vagy a márkásabb bajnokságokból érkezőket – kiöregedő sztárokat, a nagyvilág számára ismeretlen fiatalokat vagy kevésbé elismert nemzeti bajnokságokban szereplő focistákat szerződtetnek. Ez az oka, hogy a magyar labdarúgók is hirtelen népszerűvé váltak a szigetországban. A beavatkozás révén a mérkőzések színvonala egyenletesebbé vált, s a szükséges bevételeket nem mindenáron a magasabb jegyárakon keresztül, hanem egyre szerteágazóbb forrásokból igyekeznek előteremteni.

A játékosok fizetése a Deloitte pénzügyi tanácsadó cég értékelése szerint tíz év alatt 20 százalékkal emelkedett, s ezen a szinten stabilizálódott. A teljes fizetési számla a 2004-2005-ös szezonban 785 millió font volt. A fizetések további növekedésnek az üzleti ésszerűség határt szabott, s a játékosok is elfogadták, hogy a munkaadóik nem nyújtózkodhatnak minden határon túl, hiszen könnyen úgy járhatnak, mint 2003-ban a Leeds United, amely többek között a magas fizetések miatt annyira túlköltekezett, hogy a pénzügyi összeomlás szélére került 49,5 millió fontos adóssága miatt. Így az egyik legjelentősebb angol egyesület, a nemzetközi kupaküzdelmek állandó szereplője nem tehetett más, mint kiárusította játékosait, amibe viszont csaknem sportszakmailag rokkant bele. Jelenleg a másodosztályban kiesőhelyen áll, s nem látszik, hogy felívelő pályára kerülhetne.

A liga legjelentősebb bevételi forrása a televíziós jogdíj. Amikor a liga a mai formájában megalakult 1992-ben, a jogdíjak öt évre 304 millió fontot tettek ki. A mai érték viszont 2007 és 2010 között 1,76 milliárd font, amit a Murdoch féle BSkyB és az ír pénzügyi befektetők kezében lévő Setana csoport fizet. Az internetes- és mobiljogok az összeget 2,1 milliárd fontra emelik, amit kiegészít még a tengerentúli jogok után járó 650 millió font. Az így befolyó pénzt aztán visszaosztják a kluboknak, amely az egyik igen jelentős bevételi forrásuk. Más európai elitbajnokságokban a kép bonyolultabb, mert a médiajogokkal közvetlenül a klubok rendelkeznek. Például a Real Madrid évi 85 millió fontért értékesítette a televíziós jogait.

A klubok egy másik fontos bevételi forrása, hogy részvényeik egy részét tőzsdére viszik. Bár a futballrészvények nem mindig stabilak, de értékváltozásuk trendje felfelé mutat. A tőzsdei befektetéseket azonban sokszor nem a pénzügyi nyereség, hanem a klubszeretet motiválja. Az International Herald Tribunnak Ray Ranson futballbefektetésekkel foglalkozó bróker, aki egykor maga is első osztályú játékos volt, azt mondta, hogy a klubok nem lennének képesek talpon maradni, ha úgy tekintenének rájuk, mint a többi vállalatra.

Vannak ellenpéldák is. Az egyik legjelentősebb klub, a Newcastle United hosszú tárgyalásokat folytatott a Polygon Investment Partners nevű pénzügyi befektetőcéggel részvényeinek eladásáról. A felvásárlási spekulációk miatt a papírok értéke 42 százalékkal emelkedett. Végül az üzletből nem lett semmi, de az árfolyammozgás mutatta, hogy nem csak a szurkolói szívek dobbannak meg egy-egy ilyen ügylet előkészületeit látva.

Utolsó bajnoki győzelmüket ünneplő Manchester United sztárok: David Beckham (balra), Roy Keane (középen) és Ole Gunnar Solksjaer. Nekik áll a zászló © AP

A futball más okokból sem szokványos üzlet. A klubok legfontosabb vagyontárgyai a játékosok és a stadion. Ezektől egy új tulajdonos a hatékonyság jegyében nem tud csak úgy megszabadulni. Itt rövidtávon nem lehet nyereséget elérni. Aki klubot vesz, annak meg kell dolgozni a profitért.

Továbbá csak a nagy kluboknál lehet arra számítani, hogy valóban jelentős nyereségre lehet szert tenni. Ray Renson is ezen a véleményen van, aki szerint a szurkolói bázis, a lokáció és pár más faktor határozza meg, hogy hová érdemes befektetni. Jól mutatja a nagy nevek pénzvonzó képességét, hogy a 1993-ban a Premier League bevételeinek 27 százaléka ment az öt legnagyobb klubhoz. Mára ez az arány 47 százalékra hízott (igaz hatodikként belépett a játékba Abramovics pénzén hirtelen naggyá lett Chelsea is). Ennek ellenére a ligában érdekelt szinte valamennyi klub (kivéve talán, amelyek éppen most cseréltek gazdát) befektetőt keres. Azaz nem kell az Arsenal, Aston Villa, Chelsea, Liverpool, Manchester United, New Castle elitkörbe tartozni a jó üzleti kilátásokhoz.

Az üzletet talán csak az zavarhatja meg, ha az UEFA az Európai Unióval karöltve a korábbi portugál miniszterelnök-helyettes Louis Arnault nevével fémjelzett dokumentum alapján korlátozásokat vezethet be az egy csapatban szerepeltethető idegenlégiósokra. Ez részben megakaszthatná az Unión kívülről érkező játékosok folyamatos beáramlását, illetve felértékelné az utánpótlásképzést, s átalakítaná a játékospiacot is. Továbbá korlátoznák a játékosok fizetésének egy klubnál elérhető maximumát, azaz amerikai mintára bevezetnék a „fizetési sapkát”. A nagy angol klubok máris kifejezték nemtetszésüket. Az új fejleményekre azonban már csak pár hetet kell várni, amíg Michel Platini, a francia futball legenda minapi megválasztása után elhelyezkedik az UEFA elnöki székében.