A megállapodás példa arra, hogyan tud egy adott ország - a híres svájci banktitkot megőrizve - mégis adóbevételhez jutni állampolgárai titokban elhelyezett külföldi bankszámlái után. Az egyezség alapján a német állampolgárok, korábban létesített, de Németországban be nem jelentett svájci számláik után egyszeri adót kötelesek fizetni. Ennek mértéke 19-34 százalék lesz, és az adó kifizetésével legalizálható lesz az addig eltitkolt vagyon. Az adót a svájci adóhatóság hajtja be, és a beszedett adókat névtelenül, azaz a befizetők nevesítése nélkül, egy összegben utalják át a német államkincstárnak.

A jóakarat jeleként a svájci bankok már előzetesen 2 milliárd frankot átutalnak Németországnak, amelyet később - miután már az adókat beszedték - levonnak a német bankszámlák után a svájci hatóság által beszedett adókból. A jövőben nyitott számlákra ugyanakkor lineáris - a németországival megegyező mértékű - adót vetnek ki, amelyet a svájci hatóságok hajtanak be, és ugyancsak anonim módon utalnak át Németországnak. A Svájcból befolyó adókat Németországban felosztják a szövetségi költségvetés, a tartományok és önkormányzatok között.

A megállapodás keretében ugyanakkor egy bizonyos biztonsági mechanizmus mellett egyszerűsítik a német hatóságok számára az információszolgáltatást is.

Berlin régóta kifogásolta, hogy óriási - becslések szerint mintegy 130-180 milliárd svájci franknak megfelelő - be nem vallott és így nem is adózó német vagyon rejtőzik a svájci bankok mélyén. Ugyanakkor a kérdés óvatos kezelésével el akarják kerülni, hogy a németek svájci bankszámláikat Ázsiába transzferálják, mert ez - mint kölcsönösen hangsúlyozták - "nem szolgálná sem Németország, sem Svájc érdekeit".