Kétrészes cikksorozatunk első darabjában összefoglaltuk, hogy a Lehman Brothers 2008 októberi összeomlása nyomán miként érte el a pénzügyi vihar Magyarországot, amely pár hét alatt alkut (a Fidesz mai retorikája szerint "rossz" alkut) kötött az IMF-fel, és azt is, hogy a Valutaalap szerint sikersztori volt a megállapodás, amely egy éven belül stabilizálta az ország gazdaságát.

A 2008-as megállapodást a Fidesz az első perctől ellenezte, akkor még az uniós válságkezelést állítva be ellenpéldaként. „Gyurcsány Ferenc az IMF-hitellel szégyenpadra ültette az országot” – mondta 2008. november 2-án (és máskor is) Szijjártó Péter. Az az ellentmondás senkit sem zavart a Fidesz berkeiben, hogy speciel az Európai Unió is vastagon benne volt a Magyarországgal kötött megállapodásban, és a korabeli sajtótájékoztatókon az IMF-főtárgyaló James Morsink mellett ott ült Elena Flores, az Európai Bizottság igazgatója is. A 2010-es választásokhoz közeledve a Fidesz propagandagépezete egyre elutasítóbbá vált: Választási győzelme esetén a Fidesz azonnal új költségvetést készít, véget vet a fiskális szigornak, adócsökkentéssel hozza lendületbe a gazdaságot, s ehhez újratárgyalja az IMF-megállapodást, mert biztonsági hálóra neki is szüksége van.

Idővel a 2008-as IMF-EU-program is sokat változott. A futamidőt meghosszabbították (nemcsak Magyarország esetében), a Bajnai-kormány pedig visszatért a pénzpiaci finanszírozásra, nagyjából 5 milliárd eurós keretet hagyva meg utódjának. Vagyis nem vált be Orbán jövendölése arról, hogy a pénzt „a szocialisták az utolsó fillérig elköltik”. Az eredeti IMF-EU- megállapodás korrekciójára talán lett volna némi esély, de a görög válság közbeszólt.

Szijjártó Péter és Orbán Viktor

Bánkuti András

No meg Kósa Lajos és Szijjártó Péter. Mert ekkorra Orbán Viktor és köre már új konstrukciót épített fel: eszerint Magyarország még Görögországnál is rosszabb helyzetben van (ami vaskos hazugság volt), a Bajnai-kormány meghamisította a költségvetést, és azt a nemzetközi szervezetek benyalták. A politika tökéletesen bevált – mármint annyiban, hogy befektetői körökben sikerült ismét bizalmatlanságot kelteni Magyarország iránt. Voltaképpen ez vezetett el a 2010 őszi költségvetési kiigazításokhoz.

A 2009-es, kétségkívül fájdalmas stabilizáció eredményei napok alatt elillantak. A 2010. júliusi tárgyalásokon az IMF és az Európai Bizottság küldöttségével a GDP 0,5 százalékánál kisebb tételen múlott, hogy a kormány végül felmondta a 2008-as program folytatását. Orbán ekkor még azt nyilatkozta, hogy Magyarországnak csupán Brüsszellel kell megállapodnia, az IMF-fel nem, mert vele nem gazdaságpolitikai megállapodást kötött, hanem hitelszerződést. Csakhogy az EB leválasztási kísérlete az IMF-ről szintén tévedés volt, mert a két szervezet hosszú időre összebútorozott, és a költségvetés fellazítását már Brüsszel sem volt hajlandó eltűrni.   

Elválástól a visszahívásig

Elkezdődött a pénzügyi függetlenségi harc, először az IMF ellen, amit idővel az EU-ra is kiterjesztett a kormány. Ezzel ördögi körbe lavírozta magát, amiből máig nem sikerült kitörni. A forint gyengült, a kockázati felár növekedett, ennek ellenére erőltette az adócsökkentést – így a költségvetési hiánycél megtartásához megszorításokra lett szükség. A pénzt előbb a jövedelmező területekről söpörte be, tovább rombolva a gazdasági növekedés alapjait, a visszamenőleges hatályú jogszabályokkal kikezdte a jogbiztonságot. Elvette a kötelező magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat, azok egy részét rögvest beforgatta a költségvetésbe. Csakhogy ezeket az egyszeri tételeket az IMF és az EB nem tekintette fenntartható kiigazításnak, a befektetői bizalmatlanság erősödött, a piac strukturális reformokat kényszerített ki. Elkészült a Széll Kálmán-terv, amit Legország tábornoka vívmányként jelenített meg. 

A Széll Kálmán-tervet a piac méltányolta, a forint ismét erősödött, a kockázati felár csökkent. Így ment ez a 2011. őszi hónapokig, amikorra a lufi kipukkadt. A befektetők a fix árfolyamú végtörlesztésről szóló törvény elfogadásával meggyőződtek róla, hogy a magyar kormány a partnerekkel való megállapodás nélkül, az Európai Unióval, az Európai Központi Bankkal a kötelező konzultációt megsértve, visszamenőleges hatállyal is beavatkozik a szerződésekbe. Brüsszel pedig megtapasztalta, hogy a kormány és az Országgyűlés kormánypárti többsége ügyet sem vet az európai jogra, semmibe veszi a demokratikus játékszabályokat. A hitelminősítők is egyre rosszabb bizonyítványt állítottak ki Magyarországról, elterjedt, hogy a Fitch bóvliba vágja a magyar állampapírokat. Ekkor jelentette be a Nemzetgazdasági Minisztérium, hogy visszatér az IMF-hez.

 Tárgyalástól tárgyalásig a tárgyalásokról

A tárgyalássorozat a tárgyalásokról nyolc hónapig tartott, ami százmilliárdban mérhető veszteséggel járt. A magyar delegációt egy ideig Fellegi Tamás vezette, tőle Varga Mihály vette át a feladatot, ettől függetlenül az összes érdemi hatáskör változatlanul Matolcsy György kezében maradt. Hivatalosan mindmáig ő Magyarország IMF-kormányzója.

Tavaly decemberben José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke hivatalosan kérte a jegybanktörvény és a gazdasági stabilitási törvény végszavazásának elhalasztását. Ez nem történt meg. Más biztosok is jogsértésekre, illetve annak veszélyeire hívták fel a figyelmet, az első lista a médiaügyektől a távközlési különadón át az igazságügyi reformig terjedt, újabban hozzájön egyebek mellett a pálinkafőzés adómentessége, a hulladéktörvény, a plázastop, a SZÉP-kártya, az Erzsébet-utalvány.

„Az Európai Bizottság azt várja Magyarországtól, hogy teremtsen olyan jogi környezetet, amely helyreállítja az üzleti bizalmat” – ismételgette a hiteltárgyalások megkezdésének előfeltételeit firtató kérdésekre az EB szóvivője, Olivier Bailly. Hasonló szellemben nyilatkozott Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója is.

Varga Mihály főtárgyaló

Kovács Tamás, MTI

Orbán Viktor időközben nyilvánosan is elismerte – és azóta is dicsekszik vele –, hogy a magyar kormány afféle pávatáncot jár: a számára nem fontos ügyekben enged, hogy az igazán lényegeseket elfogadtassa. Ez annyiban nem jött be, hogy az IMF-EU- tárgyalások megkezdése előfeltételeként a jegybanktörvényt végül mégis csak épp olyanra kellett formálni, mint amilyet az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank szakértői óhajtottak, a távközlési különadó és a bírák korai nyugdíjazásának ügye pedig az Európai Bíróságon van (utóbbit az Alkotmánybíróság is elmeszelte, a törvényt most kívánja részben korrigálni az Országgyűlés). A leminősítés megtörtént, év elején történelmi mélypontra zuhant a forint, a kockázati felár a 2008 őszi magasságokig emelkedett.

Az ördögi körből lefelé tartó spirál lett. Dráguló finanszírozás – megszorítások – romló növekedési esélyek – újabb megszorítások – fokozódó bizalmatlanság – még újabb megszorítások. Csomag csomag hátán. A 2011. tavaszi Széll Kálmán-tervtől a jövő évi költségvetés különböző változatáig négy nagyobb és két kisebb pakli, az ötödik most készül. Ha igaznak bizonyulnak a kormányzati számítások, a Széll Kálmán-terv meghirdetésétől 1700–1900 milliárd forintos kiigazítást hajtott s hajt végre a kormány. Ennek számottevő részét megspórolhatta volna, amennyiben legalább részben követi a nemzetközi ajánlásokat.

Júliusban aztán mégis csak megkezdődtek az IMF-EU-tárgyalások, a folytatást szeptemberre ígérte a magyar kormányzat. De nem az események gyorsultak fel, hanem a szócsata.

Új hitelkeret: mire kellhet?

Aztán az IMF és az Európai Bizottság két legutóbbi dokumentuma olyannyira lesújtó véleménnyel volt az Orbán-kormány gazdaságpolitikájáról, hogy kiviláglik belőlük: fordulat nélkül nincs esély a továbblépésre. Viszont az Orbán által a nemzetközi szervezetnek tulajdonított diktátumok valóban nem szerepelnek bennük.

Az Európai Bizottság szakértői által készített dokumentum felveti: ha nincs akut finanszírozási igény, a fizetési mérleg többletet mutat, és még államosításra, a ppp-programok kivásárlására futja, a kormány csak azért akar megállapodni, hogy politikája stabilitását, hitelességét helyreállítsa. Persze, ezt várja az EU és az IMF is Orbántól, de úgy, hogy a kormány tartós intézkedésekkel tegyen érte. Nem tartják igazán indokoltnak a 15 milliárd eurós magyar igényt sem, ami egyébiránt valamelyest meghaladja azt az összeget, amennyit a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány a 2008-as válság miatt igénybe vett.

Mivel ennek legnagyobb részét 2013-ban és 2014-ben kell visszafizetni, nehéz elhessegetni a gyanút, hogy az Orbán-kormány a törlesztést voltaképpen a hitelnyújtók pénzéből óhajtaná megoldani, némi költségvetési forrást szabadítva fel egy kis választási osztogatásra. Egy IMF–EU-programmal a háttérben az államadósság még akkor is olcsóbban finanszírozható, ha a pénzt a kormány nem hívja le, mert a kockázati felárak csökkennek – feltéve, hogy a program futamideje alatt nem kreál újabb konfliktusokat.

Vészes finanszírozási aggályokat vet fel az uniós pénzügyminisztereknek címzett, a brüsszeli szakértők által készített dokumentum. Az idei GDP-csökkenést követő modellszámítások után arra a sokkoló következtetésre jutottak, hogy ha a rövid lejáratú hiteleket továbbra is 7, a hosszú lejáratúakat pedig 8 százalékos kamattal lehet megújítani, a magyar államadósság 2020-ra eléri a GDP 100 százalékát. Felvetik, hogy június 22-e óta, amikor az Ecofin, az uniós pénzügyminiszteri tanács visszavonta 500 millió euró kohéziós támogatás folyósításának felfüggesztését, a költségvetési politika igencsak fellazult. Mind az idei, mind a jövő évi költségvetésben súlyos feszültségeket látnak, az utóbbit egyenesen megalapozatlannak tartják.

A témáról további részletek a heti HVG-ben olvashatók.