Hitvitává fajult a honi politikában az IMF-hitel idő előtti végtörlesztése. Kormányzati szempontból a döntés a nemzeti gazdaságpolitika szerves része, kamatot lehet megtakarítani vele, sőt a miniszterelnök kifejezésével élve most már „tisztán állunk az Úr színe előtt”. Az MSZP és a Demokratikus Koalíció közleményei úgy summázhatók, hogy a kormány csupán olcsóbb hitelt cserélt sokkal drágábbra, az IMF-függőséget pénzpiacira váltotta, az új kölcsönökből pedig – Szanyi Tibor szavaival – a „féktelen haveri pénzszórást” finanszírozza. A szélsőséges vélemények természetes következményei annak, hogy az IMF-kölcsön megítélésében 2008 októbere óta áthidalhatatlan ellentét mutatkozik annak igénylői és elutasítói között. Akkor az ellenzéki Fidesz szerint a kormány szégyenpadra ültette Magyarországot, ezzel szemben a miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc a vészhelyzetet okozó nemzetközi pénzügyi válság rátermett menedzsereként tálalta a gyorsan kialkudott kölcsönt.

A hitel lejárat előtti végtörlesztése nem példátlan az IMF történetében. Van rá magyar precedens is. Horn Gyula 1998. február 16-án jelentette be, hogy az ország idő előtt visszafizeti az Antall-kormány 1991-es IMF-hitelének utolsó, 2000-ben lejáró, 158 millió dolláros részletét, amivel 6-6,5 milliárd forint kamatmegtakarítást ér el. Egyúttal azt is felemlegette, hogy 1996-ban új megállapodást kötött az IMF-fel a stabilizációs politika támogatására, viszont a 387 millió dolláros keretből egyetlen centet sem vett igénybe. „Megszűnt Magyarország függősége a Nemzetközi Valutaalaptól” – büszkélkedett Horn is, három hónappal a választások előtt.

Az sem szokatlan, hogy egy kormány az olcsóbb IMF-hitel helyett a drágább pénzpiaci forrást választja. Ezt tette a Bajnai-kormány is, amikor 2009 nyarán az esedékes IMF-hitelrészlet lehívása helyett egymilliárd euró értékben kötvényt bocsátott ki a pénzpiacon, öt évre, 6,75 százalékos kamatozással. Az érvelés ismerős: bizonyítani akarta, hogy gazdaságpolitikája nemzetközileg is hitelt érdemel. „A kibocsátás és a túljegyzés azt mutatja, hogy a költségvetés és a bankrendszer stabilizálására irányuló gazdaságpolitikát kedvezően fogadja a piac. A beruházók bizalmának megnyeréséhez arra is szükség van, hogy az államadósság mielőbb csökkenő pályára kerüljön, és fontos észben tartani, hogy az eurókötvény drága, többe kerül, mint a nemzetközi szervezetek kölcsöne” – reagált a HVG-nek Iryna Ivaschenko, az IMF budapesti képviselője (HVG, 2009. július 25.), és megállapításai ma is érvényesek. Az ellenzék szakpolitikusa, a mai nemzetgazdasági miniszter, Varga Mihály pedig így értetlenkedett akkor: „Eddig azt mondták, az IMF-hitel azért jó, mert olcsóbb, mint a piaci, most meg azt, hogy bár drágább a piaci hitel, mégis az a kedvezőbb.”

Mára megváltozott a szereposztás. Az Orbán-kormány az elmúlt három évben az IMF-kölcsönnél kétszer-háromszor drágább euró- és dollárkötvényekkel újította meg lejárt adósságát, ezekből fizeti vissza a 2008-as IMF-hitel fennmaradt 2,2 milliárd eurós részletét is. Ezt a módszert a mostani ellenzék tartja túl költségesnek. Csupán Bajnai Gordon látja árnyaltabban, aki a HVG-nek úgy nyilatkozott, helyesnek tartja, ha egy kormány a piacról finanszírozza az államháztartást, de ha már van olcsó, lehívott hitele, érdemes a lejáratig megtartani, továbbá a sebezhetőség miatt jól jönne valamiféle pénzügyi védőháló, éppúgy, mint Lengyelország esetében.

Az idő előtti törlesztést megkönnyíti, hogy az összességében 12,5 milliárd eurós IMF-hitelből a magyar állam csupán 7,4 milliárdot, Oszkó Péter pénzügyminiszter döntése alapján a Magyar Nemzeti Bank 1,4 milliárdot hívott le, utóbbi a devizatartalékait növelte belőle (a többire az Orbán-kormány nem tartott igényt). Most a jegybank is a végtörlesztésről döntött. Az Állami Számvevőszék tavaly augusztusi összegzése szerint a 7,4 milliárd euró egyharmada ment el az államadósság finanszírozására, 1,75 milliárd jutott belőle a három magyar tulajdonú bank – az OTP, az FHB és az MFB – átmeneti megerősítésére, amit ők már visszafizettek, a többi afféle pénzügyi védőháló gyanánt szolgált. Már ameddig: az Orbán-kormány ugyanis 2011-ben 1,88 milliárd eurót a Mol-részvénypakett visszavásárlására költött el, kiváltva az IMF rosszallását. Vagyis az IMF-hitel eredeti rendeltetésének megfelelően felhasznált hányada – ami a költségvetés likviditási zavarainak áthidalására és a bankok átmeneti megsegítésére ment el – nem nehezedett olyan brutális súllyal az államkasszára, mint azt a kormány beállítja. Nagyjából 2,5 milliárd eurót, majd a Mol-vételre felhasznált 1,88 milliárd eurót, továbbá a kölcsön kamatait cserélte piaci kamatozású hitelekre. Súlyosabb terhet jelent a párhuzamosan nyújtott EU-kölcsön, amelynek 6,5 milliárd eurós keretéből 5,5 milliárdot hívott le a kormány, a számvevőszéki jelentés szerint teljes egészében a lejárt forintadósságok finanszírozására. Ebből 2014-ben 2 milliárd eurót, 2016-ban további 1,5 milliárdot kell visszafizetni.

A pontos elszámolással a kormány lapzártánkig adós maradt. A felhasználást csupán a Bajnai-kormány – mára a Pénzügyminisztérium honlapjával együtt eltüntetett – átadás-átvételi jegyzőkönyvéből, az IMF adatközléséből és egy számvevőszéki jelentésből lehet rekonstruálni. Utóbbi megállapította, hogy a Bajnai-kormány 2009 júliusában indokolatlanul vett fel egymilliárd euró piaci kamatozású hitelt, mivel az IMF–EU-csomagból még több mint 2 milliárd eurós felhasználatlan betétállományt birtokolt. E logikát követve súlyos szavakkal kellene illetnie az Orbán-kormány adósságmenedzselési politikáját is, ám ennek nincs nyoma.

Bár a törlesztés előrehozása néhány hónappal nettó kampányfogás, alkalmas statisztikai kozmetikázásra. Az államadósság az idei első negyedév végén a GDP 82,4 százaléka volt, a tavalyi év vége óta mért 3,1 százalékpontos plusz az uniós listán a nyolcadik legnagyobb növekmény. Az adósság növekedésében egyszeri tételek is vannak – például az év első hónapjainak erőteljes államkötvény-kibocsátási programja –, a folyamatból következően azonban veszélybe kerülhet az alaptörvényben rögzített kötelezettség: az államadósság az év végén nem haladhatja meg az előző évit. A végtörlesztés a GDP 2-2,2 százalékával csökkenti a bruttó államadósságot.

A kormánynak szemlátomást elege van a gazdaságpolitikáját ért IMF-kritikákból is; az unióéit így sem úszhatja meg. Az már első kormányzása idején tudatosult Orbánban, hogy az IMF-nek minden statisztikai maszatolás feltűnik: 2001-ben felhánytorgatta, hogy a privatizációs szervezet, a Nemzeti Autópálya Zrt. és a Magyar Fejlesztési Bank afféle külön kasszát alkot, és az átláthatóság igényét megfogalmazva elvárta, hogy ezeket a tételeket varrják be a központi költségvetésbe. A figyelmeztetésre a kormány ügyet sem vetett. Ebből máig profitál a Fidesz: azzal hivalkodik, hogy a Horn-kormánytól örökölt 60 százalékos GDP-arányos államadósságot 53 százalékra csökkentette, holott a központi költségvetésen kívüli tételek beszámításával 2001 végén jóval nagyobb adósság kerekedett volna ki. A kormányzati trükközéseket a nemzetközi szervezetek azóta is rendre lefülelték – a sztrádaprogram kiszervezését a költségvetésből éppúgy, mint a magán-nyugdíjpénztári vagyon lenyúlását –, a kozmetikázott adatok konkrét összetevői azonban idővel feledésbe merülnek.

FARKAS ZOLTÁN