A csatlakozástól a szabadságharcig: Magyarország és az Európai Unió

A magyarok százezrei Nyugatra tartanak, a kormány pedig Keletre húz. Tíz éve, Magyarország uniós tagsága kezdetén aligha számított bárki is erre a fejleményre. Sem arra, hogy az akkor a csatlakozási tárgyalásokat menedzselő jelenlegi magyar miniszterelnök egyszer csak úgy tesz, mintha nem is Magyarország akart volna belépni az Európai Unióba, hanem fordítva, az EU csatlakozott volna Magyarországhoz. Az európai parlamenti választásokhoz közeledve a kormánypárt politikusai legfeljebb a Brüsszel elleni rezsi- és pálinkaharchoz óhajtanak választói voksokat gyűjteni, nem ahhoz, hogy Magyarország belépjen a formálódó bankunióba, vagy mielőbb bevezesse az eurót. Nem több, hanem minél kevesebb Európát akarnak. Orbán Viktor felfogása szerint az euróövezetben szükség van ugyan a gazdaságpolitikák és a nemzeti költségvetések szoros összehangolására, de az azon kívül álló országoknak teljes gazdasági szabadságot kell kapniuk. Az euró bevezetéséről pedig szó sem lehet, amíg Magyarország fejlettsége el nem éri az uniós átlag 90 százalékát – ismételgeti a kormányfő. Vagyis az euróban nem növekedést segítő eszközt, hanem csak akadályt lát. Így több emberöltő sem lesz elég a közös valuta átvételére. 

Csatlakozási ünnepség 2004-ben

Fazekas István

 A demokratikus intézmények megerősítése, a polgárosodás és a szolidaritás eszméje, az egységes piac előnye, az ország és az egyes régiók felzárkóztatása mára kikopott a közbeszédből. A napi politikában az EU-t a kormánypárti politikusok ingyenes pénzforrásként, az Európai Bizottságot pedig akadékoskodó bürokraták seregeként jelenítik meg. A tagsággal járó támogatások és befizetések számszerű szaldója valóban imponáló, ütős érv az integráció mellett. A csatlakozást követő bő két és fél évben Magyarország nagyjából 2 milliárd euró friss forráshoz jutott, majd a 2007–2013 közötti hétéves periódusban a közösségi támogatások egyik fő nyertese lett: a GDP 3,5 százalékára tehető keretet állapítottak meg számára. Mindezt a potenciális növekedés alapján, a megelőző időszakban elért évi 3,5–4 százalékos GDP-bővülést a hétéves periódus egészére kivetítve. A kohéziós támogatások kerete a 2007–2013-as időszakra 25,3 milliárd euró volt, ami az agrár- és vidékfejlesztési támogatásokkal együtt elérte a 32,8 milliárd eurót – írja a Közgazdasági Szemle minap megjelent számában Fazakas Szabolcs, az Európai Számvevőszék elnökségének magyar tagja. A keret megállapítása idején a 2008-as válság még nem rémlett fel.

A további gyors növekedés azonban illuzórikusnak bizonyult. A krízis kitörése után az EU-források egyre nagyobb hányadát csoportosították át válságkezelési célra, és a Bajnai-kormány működése óta a fő szabály nagyjából az, hogy amire van uniós pénz, arra a költségvetés legfeljebb az önrész erejéig áldoz forrásokat. Ez ellentmond ugyan az uniós elveknek, de a recessziós években Brüsszel felettébb elnézőnek bizonyult. „Az uniós források és a hozzájuk rendelt 15 százalékos önrész finanszírozta a közberuházások hozzávetőlegesen 90 százalékát” – összegezte Mosonyi Balázs EU-fejlesztéspolitikai szakértő. A GDP hét év alatt összességében 4 százalékkal csökkent – tavaly még ennyivel maradt el a 2006-os szinttől –, uniós források hiányában pedig a mínusz meghaladta volna a 6-7 százalékot. A válsággal járó likviditási gondok áthidalását az EU 6,5 milliárd eurós hitelkerettel segítette, amelyből a magyar kormányok 5,5 milliárdot vettek igénybe. 

 A kohéziós támogatások a gazdasági és a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítését, a fenntartható fejlődés előmozdítását szolgálták volna, nem sok sikerrel. A regionális különbségek a csatlakozás óta tovább mélyültek: a központi régió még jobban elhúzott, a leszakadók pozíciója viszont nem javult, sőt Észak-Magyarország távolabb került az uniós átlagtól. Nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek is, az Európai Bizottság szolgálatainak elemzése szerint a szegénység és a társadalmi kirekesztettség kockázatait csaknem hárommillió lakos szenvedi el. Nem is lelkesedtek Brüsszelben az egykulcsos adó bevezetéséért, az adójóváírás megszüntetéséért, és többször bírálták a munkanélküli-segély folyósításának kilencről három hónapra csökkentését. Az erősen központosított hatalom, az azt kiszolgáló szűk klientúra, a demokratikus fékek és ellensúlyok kiiktatása, a növekvő jövedelmi különbségek miatti kasztosodás keleties jelleget ad a magyar társadalomnak, amely tíz éve még Nyugatra tekintett.

A brüsszeli szabályrendszert a magyar kormányok többnyire nyűgnek tartották, ha tehették, megpróbálták kijátszani – leszámítva Bajnai Gordonét, amely együttműködött az uniós vezetőkkel, visszahódítva a bizalmat, a megbecsülést az ország iránt. A piac ezt erősödő forinttal, a magyar állampapírok csökkenő kockázati felárával honorálta. A csatlakozáshoz közeledve Medgyessy Péter miniszterelnök a kétszer száznapos programmal letérítette Magyarországot az euró első körös átvételéhez vezető pályáról, Gyurcsány Ferenc első kormánya pedig a sztrádaprogram kiszervezésével akarta tehermentesíteni a költségvetést, ám Brüsszelben lefülelték, majd ugyanő a 2006-os választási győzelem után kényszeredetten vállalt korrekcióval lenullázta a növekedést.

Második kormánya élén Orbán másfél év alatt a csőd közelébe kormányozta az országot – és közben persze Brüsszelt okolta. Szemfényvesztési kísérlete – a deficit- és adósságadatok kozmetikázása a magán-nyugdíjpénztári vagyon lenyúlásával – nem jött be, a forint árfolyamának gyengülése és a politikáját övező bizalmatlanság miatt megszorítások sorozatára kényszerült. Extra adóival szinte megbénította a gazdaságot. Eközben Orbán eszmeileg is eltávolodott az európai ideáktól. Világképében a magyarság a turul népe, amely génjeiben hordozza a föld szeretetét, az általa elkezdett „modern nemzetépítés” a tízparancsolatot követi, a család megerősítése, a nemzet reneszánsza jegyében folyik, amit szerinte „a Magyarországgal szemben álló nyugat-európai politikai elit a legnagyobb hevességgel utasít el”. Nemzeti karakterjegyekkel magyarázta az Alkotmánybíróság jogfosztását is: szerinte a magyar észjárás és gyomor nehezen veszi be, hogy a taláros testület megsemmisítse a nép által választott képviselők döntéseit.  Brüsszel elleni hadakozása dacára az Orbán-kormány az elődeit meghaladó mértékben profitál az uniós támogatásokból. Mivel a kifizetések a hétéves periódus végére gyorsultak fel, a tavalyi és az idei év gazdasági növekedése alapvetően ennek köszönhető. A magyar gazdaságot az EU-pénzek húzták ki a 2012-es recesszióból. A tavalyi költségvetés 1555,9 milliárd forint uniós támogatás kifizetésével és e mellé 258,4 milliárdos saját forrással kalkulált, az ideiben pedig 1734,6, illetve 438 milliárd forint szerepel. Az uniós befizetések előirányzata 283,6, illetve 288,7 milliárd forint. Bár a tényleges kifizetések rendre elmaradnak a tervezett mértékektől, a GDP 4 százalékát biztosan meghaladó pluszforrás elég volt ahhoz, hogy a beruházások négy éve tartó radikális csökkenés után élénküljenek, az építőipar pedig hét brutálisan szűk esztendő után valósággal száguld.

A Pannonhalmi Főapátság felújítása EU-pénzből

Bánkuti András

„Magyarország a felhasználható források 110 százalékát lekötötte” – közölte a HVG kérdésére a Miniszterelnökség; a túlvállalásra azért volt szükség, mert a tapasztalatok szerint a projektek tíz százaléka nem valósul meg. Április 17-éig összesen 5473 milliárd forintot fizettek ki a pályázóknak, ami a hétéves időszak átlagosan 275 forintos árfolyamával számolva csaknem 20 milliárd euró. Ezzel 6,6 milliárd euró befizetés áll szemben. A költségvetésen kívül folyósított agrártámogatások pedig már meghaladják az évi 1,5 milliárd eurót; ezek az egész ágazatot nyereségessé tették, a területalapú támogatásokból a termőföld tulajdonosának és művelőjének is jut. Ahhoz viszont ez a summa sem volt elegendő, hogy az agrárium teljesítménye kiegyenlítettebbé váljon, az ágazat az időjárástól függően évről évre 20 százalékos kilengéseket produkál. Mint ahogy az EU-tagság tíz esztendeje sem volt elég ahhoz, hogy a birtokviszonyok rendeződjenek, és a termőföld keresletét május 1-jével gond és kockázat nélkül fel lehessen szabadítani. Erre a magyar állam kötelezettséget vállalt, mégis ennek ellentmondó földtörvényt fogadott el, újabb jogsértési eljárást kockáztatva.

A Brüsszellel folytatott jogi viták azt mutatják, hogy a magyar kormány alapvető uniós értékekkel és jogokkal helyezkedik szembe. Nem védi a versenyt, hanem államosít, új monopolhelyzeteket kreál, akár saját magának is. Nem tartja tiszteletben a politikai fékeket és ellensúlyokat garantáló intézmények függetlenségét, hanem megszállja azokat. Olyan ügyeket erőltet, amelyek nyilvánvalóan sértik az uniós jogot. A bírák – politikai célzatú – korai nyugdíjazásáról az Európai Unió Bírósága már kimondta, hogy diszkriminatív döntés volt, és védhetetlennek bizonyult az egyes kiemelt perek áthelyezése is az illetékes bíróságról egy másikra. Az uniós biztos fellépése nyomán kulcsfontosságú passzusokat kellett megváltoztatni a médiatörvényben. Kötelezettségszegési eljárás folyik az adatvédelmi biztos idő előtti menesztése miatt is. A független jegybank elleni támadás azonban elvérzett, hiába terjesztett be az Országgyűlés több törvényjavaslatot, hogy elérje Simor András elnök menesztését, ezek fennakadtak az Európai Bizottság ellenállásán. Olyan uniós szabály azonban nincs, amely tiltaná, hogy a kormányfő a saját jobbkezét állítsa a jegybank élére, így Matolcsy György kinevezésének nem volt jogi akadálya.

A minap arra kért magyarázatot az Európai Bizottság, hogy miért szűkítették a Gazdasági Versenyhivatal hatáskörét az agrárkartell elbírálásában. Versenyt korlátozó döntésnek látja Brüsszel, és emiatt szintén az Európai Unió Bíróságához fordult, hogy az Erzsébet-utalvány alacsonyabb kulccsal adózik, mint riválisai, amelyeket kiszorított a piacról. A Magyarországról készített legutóbbi elemzés kifogásolja a plázastopot, a gyógyszertörvénynek azt a rendelkezését, hogy az egyes patikák többségi tulajdonosai maguk a gyógyszerészek legyenek, és hogy a hulladékos cégekben kötelező a többségi állami-önkormányzati tulajdon. Az Európában normának tekinthető demokratikus alapelvek megsértését azonban, hatáskör hiányában, sem a szerződés őreként fellépő Európai Bizottság, sem az Európai Parlament nem tudja szankcionálni. Bár az utóbbi a közelmúltban azt javasolta, a bizottság haladéktalanul kreáljon megfelelő mechanizmust vagy intézményt annak ellenőrzésére, hogy a tagállamok tartják-e magukat az EU értékeihez, és a jogsértést büntetni lehessen, efféle reformra a május 25-ei választásokig már nincs idő. Ráadásul egy új, szigorú szankciórendszer kialakításához feltehetőleg alapszerződést is módosítani kellene, amire momentán nincs esély.

FARKAS ZOLTÁN