Így hajtotta végre I. Ferenc a Habsburg Birodalom legtrükkösebb leértékelését

Privilegiált Austriai Nemzeti Bankó – így szerepel a korabeli magyar fordításban az 1816 júniusában alapított osztrák jegybank, amelynek létrehozása véget vetett a napóleoni háborúk okozta, húsz éven át tartó inflációnak, és így elindulhatott a reformkor virágzó, békés időszaka. A lépés azonban korántsem uralkodói előrelátás volt, sokkal inkább a kaotikus gazdasági körülmények kényszerítették ki.

I. Ferenc császár, Mária Terézia unokája, 1792-ben kedvezőtlen időszakban, a napóleoni háborúk kezdetén került a Habsburg Birodalom trónjára. A hadsereg finanszírozásához a császár számolatlanul nyomatta a fedezetlen bankjegyeket. A pénzrontásnak ez a klasszikus módja súlyos inflációhoz és végül államcsődhöz vezetett, aminek kezelésére az uralkodó az 1811. februári csődpátensben drasztikusan, az ötödrészére értékelte le a papír- és rézpénzeket. A lépést óriási felháborodás kísérte, ám a szórványos atrocitások sem ingatták meg a császár pozícióját. A régi bankjegyeket váltócédulákra cserélték, és miután az udvar már az új, bécsi valutának nevezett pénzben szedte be az adókat, ha rövid időre is, de sikerült stabilizálni a pénzügyi helyzetet.

Gróf Nemes Ádám, a jegybank első kormányzója. Bankjegybe csomagolt devalváció

A háború azonban folytatódott, és 1813 áprilisától adóelőlegjegy néven egy újabb papírpénzt is forgalomba kellett hozni. A hivatalosan bejelentett 45 millió forint helyett végül csaknem tízszer annyi új papírpénz (a váltócédulákkal együtt pedig összesen 638 millió) került a gazdaságba, és ez ismét inflációt gerjesztett. A bizalmatlanság nyomán az értékálló nemesfém fizetőeszközök eltűntek a forgalomból: az aranypénzek a külföldi kereskedők zsebébe vándoroltak, akik nem fogadtak el papírpénzt, és aki tehette, az ezüstbe, azaz úgynevezett konvenciós forintba menekítette megtakarítását (lásd Birodalmi bankók című írásunkat).

Napóleon legyőzése után a pénzügyi rendszer megszilárdítását új, értékálló bankók forgalomba hozatalával és az elértéktelenedett papírpénz kivonásával akarták elérni. Az 1816. júniusi császári pátens – valójában négy törvény – birodalmi szinten határozta meg, hogy ennek letéteményese az osztrák jegybank. Az intézmény feladata lett az új forintbankjegyek kizárólagos kibocsátása. Az immár negyedikféle papírpénz iránti bizalmat azzal akarták megteremteni, hogy az új bankót nem volt kötelező elfogadni, és névértéken bármikor ezüstérmékre lehetett váltani. A nyugat-európai mintára, részvénytársasági formában, 110 millió forintos alaptőkével létrehozott jegybank részvényeiből bárki jegyezhetett. A császár a pátensben első alkalommal ismerte el azt, hogy a háborús időszakban kettős valutarendszer alakult ki a birodalomban, és a konvenciós ezüstök nem egyenértékűek az öt évvel korábban bevezetett bécsi valuta váltóforintjaival. Ettől a pillanattól fogva elvált az Osztrák Nemzeti Bank „bankjegyének” és a bécsi valuta „papírpénzeinek” fogalma és értéke.

A devalvációra azonban egyetlen szó sem utalt. A császár tudta, hogy egy újabb, az 1811-eshez hasonló, nyíltan vállalt leértékelés akár zendüléseket is kiválthat. Az inflálódott bécsi pénz forgalomból való kivonását ezért úgy rendelte el, hogy azt önkéntes alapon, két módon lehessen átváltani. Egyrészt: a papírpénz közvetlen beváltása során 2/7 részt azonnal kifizettek az Osztrák Nemzeti Bank által kibocsátott új bankjegyben, a fennmaradó 5/7 részért pedig évi egyszázalékos kamatozású államkötvényt adtak, aminek napi árfolyamát a tőzsde alakította. Ily módon 140 forint papírpénzért 40 forintnyi bankjegy és egy 100 forint névértékű, de valójában ennek a töredékén, a 10–16 százalékán forgó kötvény járt. Másrészt a lakosság az elértéktelenedett pénzéből jegybanki tulajdont is jegyezhetett: a módosabbaknak egy részvényért 200 ezüst-, valamint 2000 papírforintot kellett leperkálniuk.

Kritikus volt a lakosságnak a június 1-jei rendelet. Ez felsorolta szinte az összes adónemet, amelyeket új bankjegyben vagy konvenciós pénzben kell fizetni. Mivel a lakosságnak főleg bécsi váltóforintja volt, az adók kifizetéséhez azt mindenképp át kellett váltania. Ezzel az „ügyes” lépéssel egy hivatalosan ki nem mondott, burkolt leértékelést hajtott végre az udvar, amit a közvélemény meglepően csendesen fogadott.

Az osztrák jegybank első kormányzójává az erdélyi, székely származású gróf Nemes Ádámot nevezték ki. Bár csak az első évben állt a pénzintézet élén, császári és királyi kamarásként és kincstárnokként továbbra is a pénzügyi vezetés legfelső köreihez tartozott. Közel három évig tartott, mire stabilizálódott a papírpénz: 100 inflációs váltóforint beváltása után csak 40 forintnyi új bankjegyet, illetve ezüstforintot adtak, ami 60 százalékos értékvesztést jelentett. Nem is rohantak az emberek a bankba, és mindig csak annyit váltottak át, amennyire feltétlenül szükségük volt az adók megfizetéséhez. Az inflációs és az értékálló papírpénzek évtizedekig párhuzamosan voltak forgalomban, és a stabil árfolyamú váltóforintokkal is lehetett fizetni egészen az 1857-es valutareformig, amikor áttértek az úgynevezett osztrák értékű forintra. A jegybank pedig, amely túlélte az 1848-as forradalmakat és a poroszok elleni háborút, több mint száz évig végezte a magyar bankjegykibocsátást, 1878-tól egészen 1918-ig már Osztrák–Magyar Bank néven.