Az elmúlt héten ragályos betegség gyorsaságával terjedt Magyarországon a neomarxista közgazdász Thomas Piketty blogjának ábrája, illetve az abból levont következtetés, miszerint a tőkekivonások nagyságrendekkel meghaladják az európai konvergenciaprojektekben a régiónak, köztük hazánknak kifizetett támogatásokat. A kormányzatközeli média azonnal beindult, zászlaján hordozva Piketty tételét.

Az összehasonlítás marxista eredetű alaphibája természetesen az, hogy a tőkejövedelmekre, mint valami jogosulatlan, meg nem keresett jövedelemre tekint. Amikor egy dollárt kivonnak, nem kérdezi azt meg, mennyit dolgozott az a dollár a fogadó országban a közösség hasznára előtte. Magyarországon a külföldi tőkének kulcsszerepe volt a az ország lakosságának sokáig sikeres áttérésében a szocializmus utáni rendszerbe. A keményvalutás magyar export a szocialista világrendszer összeomlását megelőző utolsó évben mintegy 4 milliárd dolláros volt. Ez a volumen jelenleg mintegy 130 milliárd dollár, illetve a dollár jelenlegi, euróhoz mért értékvesztése miatt valószínüleg közelebb van a 140 milliárdhoz.  A magyar áruexportban a külföldi tulajdonú válallatok aránya meghatározó, 70 százalék fölötti, a szolgáltatásexportban pedig 85 százalékos.  Ez a magyar közönség számára egy minden korábbinál nagyságrendekkel nagyobb fogyasztói árucikk-, illetve szolgáltatásimportot tesz lehetővé.  Azt az árucikk-bőséget, amit a magyar fogyasztó természetesnek tekint, ez a gigantikus méretű exportbővülés alapozta meg, ami elképzelhetetlen lenne a külföldi vállalatok meghatározó súlya nélkül.

Ezek a vállalatok döntő mértékben segítették a magyar gazdaság, végső soron a magyar emberek munkájának a hatékonyságjavulását. A külföldi vállalatok mintegy két és félszer hatékonyabbak, mint a hazaiak és a bedolgozórendszerükön keresztül húzóhatást gyakorolnak ezekre is. Ennek megfelelően az itt kifizetett bérek szintje is a hazai válallatokban kifizetettek mintegy két-két és félszerese. A Mandiner szerzője ugyan egy korábbi cikkében ezt is rossz hírként képes feltüntetni, azt állítva, hogy a hazai vállalatoknál a rosszabb hatékonyság csak kevésbé rosszabb fizetésekkel párosul, sokkal fontosabb azonban az, hogy a külföldi vállalatok nem csak a magyar exportkapacitás páratlan fejlődéséhez járultak hozzá, hanem sokkal magasabb béreket is biztosítanak dolgozóik számára.  A nemzetközi vállalatoknak köszönhet döntő részben a magyar bérek örvendetes emelkedése az elmúlt negyedszázadban, és ez az egyértelműen pozitív hatás ma is érvényesül.

Mindebből az is következik, hogy a nemzetközi cégek működésének bármifajta diszkriminációja azzal a veszéllyel fenyeget, hogy magyarországi befektetéseik megtorpannak, és ez visszaveti a gazdaságot. Ha a foglalkoztatás ott megtorpan, netán meredeken csökken, ez a magyar dolgozók béreinek összességében szintén meredek csökkenéséhez és a fogyasztási importhoz, illetve külföldi utazásokhoz való hozzáférés szűküléséhez fog vezetni.

Ugyanakkor érdemes megemlékezni arról a nagyon fontos járulékos haszonról, amelyek részben a hazai multik jelenlétéből közvetlenül, részben Magyarország mély európai beágyazódásából származnak.  A nagy nemzetközi cégek hálózatukon keresztül segítik elő magyar áruk külföldi piacra jutását: a TESCO a Napi Gazdaság egy 2014-es híre szerint például 40 milliárd forint értékben értékesít a régió országaiban magyar termékeket. Ugyanez igaz persze a magyar munkaerőre is: lehetőségei erőteljesen nőnek a nagy nemzetközi vállalatok hálózatába kerülve.

A versenyszféra vállalatai ugyanakkor természetesen profitérdekeltségűek és igen, vállalati központjaik döntenek a nyereség felhasználásáról. Ennek keretében történik profithazautalás is. Ha ennek lehetőségét korlátoznák, nem fektetnének be, és mindattól a haszontól elesnének a magyar emberek, amiket itt felvázoltunk.  Ez a veszély nem csupán teoretikus, hanem a jelenlegi magyar gazdasági kurzus alapján eleven probléma. A KSH adataiból jól látható, hogy 2010, azaz a FIDESZ hatalomra kerülése óta a külföldi tőkebefektetések állománya Magyarországon erőteljesen csökken, lényegesen erősebben, mint más volt szocialista uniós országokban.  Itt azonban éppen fordított a logika, mint amit Piketty felállít: a kevésbé kedvező hazai környezet, több területen kifejezetten a külföldi tőkét erőszakosan lecserélni próbáló hazai gazdaságpolitika az, ami természetes módon befolyásolja a vállalatok profitdöntéseit.  Így – noha a korábban 100 milliárd dolláros állományhoz képest a 7 milliárdos hazautalás korántsem tekinthető rossz aránynak, azonban ez is másként lenne, ha a gazdaságpolitika a magyar polgárok hosszútávú érdekeivel megegyező befektetésbarátpolitikát folytatna tovább.  Akkor vélhetően nem lennének ilyen arányúak a nettó hazautalások – nyugodtan lehetne a mérleg továbbra is pozitív, ahogy az elmúlt negyedszázad nagy részében volt is – és nem kényszerülnének a versenyképes tudással rendelkezők ekkora számban külföldre. Paradox módon ennek is van olyan, a tőkemérlegre jelentős hatása, amiről a régiónkat szemmel láthatóan egyáltalán nem értő Piketty megintcsak nem beszél: a külföldön (túlnyomórészt az Európai Unió országaiban) dolgozó magyarok hazautalásai már a 3.5 milliárd eurónál járnak, gazdagítva a magyar családok vagyoni helyzetét.  A kormány – miközben azt nehezményezi, hogy a multik nyereségük jó részét kivonják az országból – 19-ről 9 százalékra csökkentette a nagyvállalatok nyereségadóját. Pedig akár azt is megtehette volna, hogy a csökkentést a nyereség hazai befektetéséhez kötötte volna.

Végezetül meg kell említeni azt a máig tartó rendkívül fontos kedvező hatást, amivel a nemzetközi vállalatok nagy átlagban hozzájárultak az elmúlt negyedszázadban a magyar vállalatvezetési és –szervezési kultúra reformjához. Ez nem jött volna magától, a külföldi tőke befektetései nélkül.

Piketty tájékozatlanságában azt támadja, ami a magyar és sok egyéb posztkommunista régiónkbeli országban a legnagyobb érték, ami megkülönböztet minket Moldovától és Ukrajnától. És ott véli felfedezni a társadalmi igazságtalanságok gyökereit, ahol azok a legkevésbé fellelhetők. Megkérdezhetné, mi történik azzal a hosszú idő átlagában a GDP majdnem 4 százalékát kitevő és így a Marshall-segélyt sokszorosan meghaladó támogatással, amelynek elköltése a lényeget illetően átláthatatlanul és gyakorlatilag a nyilvánosság előtt zajló komoly szakmai vita nélkül történik. Rákérdezhetne a stadionokra, a Mészáros Lőrincek hirtelen meggazdagodására, ha valóban a magyarországi egyenlőtlenségi viszonyok aggasztanák. Igazából az a gyanúnk, hogy ez a legkevésbé sem érdekli a francia celebközgazdászt.