Alig várjuk, hogy egy érzelmektől fűtött parázs vitába bocsátkozzunk az abortuszról? Mit szólnánk a bevándorlás, a halálbüntetés vagy az éghajlatváltozás témájához? Ha úgy gondoljuk, megbirkóznánk velük, irány a Columbia Egyetem New York-i campusa, amely a Nehéz Beszélgetések Laboratóriumának ad otthont. Ha ellátogatunk ide, párba állítanak egy vadidegennel, aki egy vitatott témában hozzánk képest szögesen ellentétes nézeteket vall. Összesen húsz percet kapunk a kérdés megvitatására, aztán eldönthetjük, eleget finomodott-e a véleményünk ahhoz, hogy közös nyilatkozatot fogalmazzunk meg és írjunk alá az abortusztörvényekkel kapcsolatban. Ha ezt sikerül elérnünk, a nyilatkozatunkat egy nyilvános fórumon közzéteszik.

Peter T. Coleman, a labort vezető pszichológus két évtizede hoz össze embereket megosztó kérdések megvitatására. Coleman arra vállalkozott, hogy visszafelé modellezze a sikeres beszélgetéseket, majd recepteket próbáljon ki a minél több sikeres vita érdekében.

Mielőtt az abortuszról kezdenénk beszélgetni, ráhangolásként Coleman egy másik ellentmondásos kérdésről, a fegyvertartás szabályozásáról szóló újságcikket ad át nekünk. Azt azonban nem tudjuk, hogy a cikknek különböző változatai vannak, és van jelentősége, hogy melyiket olvassuk.

Ha a fegyvertartás szabályozásáról szóló cikk a vitatott probléma mindkét oldalát tárgyalja, vagyis kiegyensúlyozottan érvel mind a fegyvertartási jogok, mind a fegyverviselési szabályok mellett és ellen, társunkkal elég jó eséllyel juthatunk konszenzusra az abortuszról. Coleman egyik kísérletében, miután mindkét oldal álláspontját elolvasták a fegyvertartásról, a vitázó párok 46 százaléka elegendő közös pontot talált közös nyilatkozat megfogalmazásához és aláírásához az abortuszról. Ez figyelemre méltó eredmény.

Coleman azonban itt még nem állt meg. Néhány véletlenszerűen kijelölt párossal elolvastatta a cikk egy másik változatát, aminek hatására 100 százalékuk írt alá közös nyilatkozatot az abortusztörvényekről. Ez a változat ugyanazokat az információkat tartalmazta, de másképp mutatta be őket. Nem a két oldal fekete-fehér nézetkülönbségeként írta le a fegyvertartás szabályozásáról szóló vitát, hanem összetett kérdésként ábrázolta, a szürke megannyi árnyalatával, számos különböző nézőpont feltüntetésével.

A legutóbbi századfordulón az internetben az volt a legígéretesebb, hogy különböző nézőpontokat tárhat majd elénk. Mivel azonban a világháló több milliárd friss hangot és nézőpontot vont be a kommunikációba, a félretájékoztatásnak és a dezinformációnak is fegyvere lett. A 2016-os választásokra, ahogy a politikai megosztottság problémája még szélsőségesebbé és láthatóbbá vált, a megoldást nyilvánvalónak véltem. A hírfolyamainkban ki kell pukkasztanunk a szűrőbuborékokat (filter bubbles), kapcsolati hálónkban pedig fel kell számolnunk a visszhangkamrákat (echo chambers). Elég volna csak megmutatni egy kérdés másik oldalát, és az emberek máris nyitottabbá és tájékozottabbá válnának.

Coleman kutatása megkérdőjelezi ezt a feltételezést

Mára már tudjuk, hogy a bonyolult kérdésekben nem elég, ha pusztán a másik oldal érveit megismerjük. A közösségi média platformjain régóta szembesülünk velük, a véleményünket mégsem változtatják meg. Hiába tudnak a másik oldal létezéséről, az igehirdetők nem kezdenek el kételkedni abban, hogy erkölcsileg a jó oldalon állnak-e; az ügyészek nem kérdőjelezik meg, hogy az ügy jó oldalán harcolnak-e, ahogy a politikusok sem tűnődnek el, hogy a történelem alakításában jó oldalt választottak-e. Az ellentétes vélemény nem feltétlenül ösztönöz álláspontunk újragondolására; inkább megkönnyíti, hogy ragaszkodjuk a fegyvereinkhez (vagy a fegyvertilalomhoz). A két véglet bemutatása nem megoldás, inkább a polarizáció problémájának része.

A pszichológusok nevet is adtak a jelenségnek: bináris torzítás (binary bias). Alapvető emberi hajlam, hogy egyértelműségre és kizárólagosságra törekszünk, és a komplex, folyton alakuló jelenségeket két kategóriára egyszerűsítjük.

Ennek az elfogultságnak az ellenszere, ha az adott téma nézőpontjainak bemutatásával hangsúlyozzuk, mennyire bonyolultak a dolgok. Azt hihetnénk, hogy előbbre jutunk, ha a megosztó kérdések tárgyalásakor az érme két oldalát mutatjuk be, de az emberek hajlamosabbak újra átgondolni ezeket a témákat, ha a prizma sok lencséjén keresztül mutatjuk be őket. Walt Whitman megfogalmazásával élve, nézetek sokasága szükséges ahhoz, hogy az emberek felismerjék, bennük is „sokaságok vannak”. Egy adag komplexitás megzavarhatja a túlzott önbizalom ciklusait, és elindíthatja az újragondolás folyamatát. Nagyobb alázatra sarkall a tudásunkkal szemben, és több kétséget ébreszt a véleményünkkel kapcsolatban, valamint elég kíváncsivá tehet ahhoz, hogy utánanézzünk a hiányzó információknak.

hvgkonyvek.hu

Kísérletében Peter Coleman mindössze annyit tett, hogy a fegyvertartás szabályozását nem két szélsőséges álláspont által meghatározott, hanem olyan kérdésként ábrázolta, amely sok egymással összefüggő dilemmát vet fel. Amanda Ripley újságíró leírja, hogy a fegyvertartás szabályozásáról szóló cikk „kevésbé emlékeztet ügyvédi perbeszédre, inkább egy antropológus terepfeljegyzéseinek felel meg”. Ezek a „terepfeljegyzések” elegendők voltak ahhoz, hogy az életpárti és az abortuszpárti vitázó felek az abortuszkérdés egyes területein mindössze húsz perc alatt megállapodásra jussanak. A cikk nem csak az abortuszról alkotott nézeteik újragondolására tette nyitottá az embereket. A résztvevők olyan más megosztó kérdésekben is felülvizsgálták álláspontjukat, mint a pozitív diszkrimináció és a halálbüntetés.

Ha a cikk két nézetet ismertető változatát olvasták, gyakrabban védték meg a maguk álláspontját, mint amennyi érdeklődést ellenfelük nézőpontja iránt mutattak. Ha a kérdés komplexitását érzékeltető cikket olvasták, körülbelül kétszer annyi közös véleményt, mint saját nézeteiket tükröző megjegyzést tettek. Kevesebb véleményt hangoztattak és több kérdést vetettek fel. A beszélgetés végén kifinomultabb, jobb minőségű állásfoglalásokat fogalmaztak meg, és mindkét fél elégedettebben távozott.

Előrelépést jelent érvelési képességünk fejlesztésében, ha egyszerűsítésre irányuló ösztönös vágyunkat sikerül leküzdenünk. Ez alapvető változást hozhat a megosztó kérdésekről folytatott kommunikációnkban. Segítségével a hagyományos médiában az újságírók felkelthetik az érdeklődést a kellemetlen tények iránt is. A közösségi médiában mindannyiunk számára termékenyebb csatározások alakulhatnak ki a Twitteren és a Facebookon. A családi összejöveteleken talán nem feltétlenül jutunk teljes egyetértésre legkevésbé kedvelt nagybátyánkkal, de kisebb eséllyel válik érzelmi pokollá egy ártatlannak induló beszélgetés. A mindannyiunk életét érintő elvi kérdésekben pedig hamarabb juthatunk el a gyakorlatiasabb megoldásokig.

A fenti cikk Adam Grant Gondold újra! című könyvének szerkesztett részlete. A neves szervezetpszichológus könyvéből megtudhatjuk, hogyan maradjunk rugalmasak és nyitottak, és miként vehetjük rá erre a körülöttünk lévőket is. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.