Az előrejelzések minőségének javítását szolgáló egyik leginnovatívabb kísérlet 2011-ben vette kezdetét, amikor három jeles viselkedéskutató útjára indította a Jó Döntés Projektet (Good Judgment Project). Philip Tetlock (akinek a politikai események hosszú távú előrejelzéséről szóló értékeléséről itt olvashattak már), valamint a felesége, Barbara Mellers és Don Moore célja az előrejelzések jobb megértése volt. Különösen arra voltak kíváncsiak, hogy egyesek miért jobb előrejelzők másoknál.
A Jó Döntés Projekt több tízezer önkéntes toborzásával kezdődött. Nem specialistákat vagy szakértőket vontak be a vizsgálatba, hanem különféle területeken tevékenykedő hétköznapi embereket. A résztvevőknek több száz kérdést kellett megválaszolniuk, például ilyeneket:
• Végrehajt-e Észak-Korea atomrobbantást az év vége előtt?
• Annektál-e Oroszország újabb ukrán területet a következő három hónapban?
• India vagy Brazília állandó tagja lesz-e az ENSZ Biztonsági Tanácsának a következő két évben?
• Lesz-e olyan ország, amelyik kilép az eurózónából a következő év folyamán?
Vagyis a projekt középpontjában főleg a világpolitika nagy kérdései álltak. Fontos, hogy ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásakor jelentős részben ugyanazok a problémák merülnek fel, mint a hétköznapibb előrejelzések során. Ha egy ügyvéd azt szeretné tudni, hogy az ügyfele megnyeri-e a pert, vagy ha egy tévéstúdió a tervbe vett új show nézettségét akarja megbecsülni, ugyanazt az előrejelző készséget kell mozgósítania. Tetlock és munkatársai tehát arra voltak kíváncsiak, hogy vannak-e köztünk kiemelkedően jó előrejelzők. Emellett azt is szerették volna kideríteni, hogy az előrejelzés képessége tanítható-e, vagy legalább javítható-e.
Fontos megemlíteni, hogy Tetlockék sok előrejelzést értékeltek, nem csupán egyet vagy néhányat, mert akkor a szerencsén múlt volna a siker vagy a kudarc. Ha azt jósoljuk, hogy a kedvenc csapatunk megnyeri a következő mérkőzését, és tényleg megnyeri, abból még nem következik, hogy jó előrejelzők vagyunk. Van, aki mindig azt jósolja, hogy nyer a kedvenc csapata; ha ez a stratégiánk, és a csapatunk csak a meccseinek a felét nyeri meg, akkor az előrejelző képességünk nem éppen lenyűgöző. A szerencse szerepét csökkentendő, a kutatók azt vizsgálták, hogy a résztvevők nagyszámú előrejelzés átlagában milyen teljesítményt nyújtanak.
Másrészt a kutatók arra kérték a résztvevőket, hogy a válaszaikban az események bekövetkezésének valószínűségét adják meg, és ne igen vagy nem döntéseket hozzanak. Az előrejelzés sokak szemében az utóbbit jelenti – állást foglalni valami mellett vagy ellen. Mégis, tekintettel a jövőbeli eseményeket illető objektív tudáshiányunkra, valószínűségi jellegű előrejelzéseket adni sokkal hasznosabb.
Új információk beérkezésekor Tetlock és munkatársai lehetőséget adtak rá, hogy a résztvevők frissítsék az előrejelzéseiket. A pontozás szempontjából minden frissítést új előrejelzésként kezeltek; ezzel a Jó Döntés Projekt résztvevőit arra motiválták, hogy folyamatosan kísérjék figyelemmel a híreket, és frissítsék az előrejelzéseiket. Ez a hozzáállás az üzleti élet és a kormányzati munka elemzőivel szembeni elvárásokat tükrözi, nekik is gyakran kell frissíteniük az előrejelzéseiket az új információk alapján.
Az örökös béta állapot
HVG Könyvek
Mitől olyan jók a szuper-előrejelzők? Azt gondolhatnánk, hogy nem mindennapian intelligensek. Ebben nem is tévedünk. Az általános intelligencián túl okkal feltételezhetjük, hogy a szuper-előrejelzők különösen jó barátságban vannak a számokkal. Ez meg is felel a valóságnak. Ám az igazi előnyük nem a matematikai tehetség, hanem az, hogy könnyen megy nekik az analitikus és a matematikai gondolkodás.
Gondoljunk a szuper-előrejelzőknek arra a készségére és képességére, ahogy a problémákat strukturálják és elemeikre bontják! Ahelyett, hogy holisztikus döntést hoznának nagy geopolitikai kérdésekről (kilép-e egy ország az Európai Unióból, kitör-e egy adott területen a háború, meggyilkolnak-e egy tisztségviselőt), alkotóelemeikre bontják ezeket a kérdéseket. Azt kérdezik: „Mi kéne ahhoz, hogy igennel válaszolhassak? Mi kéne ahhoz, hogy nemmel válaszolhassak?” Ahelyett, hogy valamilyen ösztönös sejtésüknek vagy globális megérzésüknek engednének teret, egy sor alkérdést tesznek fel és próbálnak megválaszolni.
Emellett a szuper-előrejelzők a külső nézőpont felvételében is jeleskednek, és kiemelt figyelmet fordítanak az alapgyakoriságra. Ha úgy szól a kérdés, hogy a következő évben a határviták miatt lesz-e fegyveres összetűzés Kína és Vietnám között, akkor a szuper-előrejelző nemcsak azon – vagy először nem azon – gondolkodik el, hogy éppen most hányadán áll egymással a két ország. Lehet, hogy erről is van intuitív elképzelése a napi hírek vagy az általa olvasott elemzések alapján, de azzal is tisztában van, hogy egy esemény intuitív megítélése általában nem jó iránytű. Ehelyett tehát először utánanéz, mennyi az alapgyakoriság: a múltban a határviták milyen gyakran eszkalálódtak fegyveres konfliktusokká. Ha az ilyen összetűzések eddig ritkák voltak, akkor elsőnek ezt a tényt építi be a döntésébe, és csak ezután kezd foglalkozni a kínai–vietnámi konfliktus részleteivel.
A szuper-előrejelzőket tehát nem a puszta intelligenciájuk különbözteti meg a többi embertől, hanem az, hogy hogyan használják ezt az intelligenciát. Az általuk érvényre juttatott készségek azt a kognitív stílust tükrözik, amely jobb döntésekre, és különösen az „aktív nyitottság” magasabb szintjére kínál esélyt.
A szuper-előrejelzők gondolkodási stílusának jellemzésére Tetlock az „örökös béta állapot” kifejezést használja – utalva arra, hogy a számítógép-programozók a programok nem végleges, de folyamatosan próbálgatott, elemzett és javítgatott verzióit nevezik béta verzióknak. Tetlock úgy találta, hogy „a szuper-előrejelzővé válás legerősebb prediktora az örökös béta állapot, tehát hogy mennyire elkötelezett valaki a döntéseinek frissítése, önmaga tökéletesítése iránt”.
Tetlock szerint „elsősorban nem azért kiemelkedők az eredményeik, mert különbek másoknál, inkább az a különb, amit tesznek – a kitartó kutatómunka, az alapos megfontolás és önkritika, a lehetséges nézőpontok összegyűjtése és szintetizálása, az aprólékos részdöntések és a könyörtelen frissítések”, és az is jellemző rájuk, hogy előszeretettel alkalmazzák a „próba, kudarc, elemzés, kiigazítás, új próba” gondolkodási ciklust.
A fenti cikk Daniel Kahneman, Olivier Sibony és Cass R. Sunstein közös könyve, a Zaj című kötet szerkesztett részlete.
Hogyan juthat eltérő megállapításra egy orvos egyazon röntgenfelvétel alapján a hét különböző napjain? Miért nem mellékes egy megbeszélésen a megszólalási sorrend? Miért eredményesebbek az embernél az algoritmusok, ha előrejelzések megfogalmazásáról van szó? Többek között ez is kiderül a Zajból, amit itt rendelhet meg kedvezményesen.
