Napjainkban nehéz elképzelni, de a 18. század elején a rabszolgaság normálisnak számított. Az emberek többsége logikusnak gondolta, hogy birtokolhat és eladhat másokat. Sőt, 1800-ig a világ népességének legkevesebb háromnegyede rabszolgasorban tengette életét.
A kényszermunka és a rabszolgaság Afrikában, Indiában, Kínában és az arab világban bevett gyakorlatnak számított. A cserokiktól a csikaszókig számos helyen dívott Észak-Amerikában, és mindennapi gyakorlat volt a cári Oroszországban is. Az ókori görögök és rómaiak is természetesnek tartották, hogy rabszolgákat tartanak, ahogy a maják, az aztékok és az inkák is az óceán túlpartján.
1492-től kezdve – attól az évtől, amikor Kolumbusz partra szállt a Bahamákon – az európaiak nekiláttak a történelem egyik legnagyobb rabszolga-birodalmának kiépítéséhez. Végül 350 év alatt nem kevesebb, mint 12 millió afrikait hurcoltak el.
Mik lettek volna a reakciók, ha 300 évvel ezelőtt valamelyik londoni, párizsi vagy washingtoni utcasarkon arról próbáltuk volna meggyőzni a járókelőket, hogy töröljék el a rabszolgaságot? Nyilván kinevettek volna bennünket. Seregnyi filozófus, szabadgondolkodó és értelmiségi semmilyen problémát sem látott abban, hogy embereket rabszolgasorba kényszerítenek.
Mikor állunk a történelem jó oldalán?
Csábító azt hinni, hogy mi, modern emberek jó úton haladunk. Nem áldozunk fel kisgyerekeket, és nem kereskedünk rabszolgákkal. Nem küldünk máglyára boszorkányokat, és már régóta nem négyelünk fel bűnözőket. A nőknek szavazati joguk van, 30 országban jogilag is lehetséges a melegek házassága. Ki lehetne nálunk civilizáltabb?
Érdekes, hogy szinte minden civilizáció így gondolkodik magáról. Vegyük például az ókori rómaiakat! Kifejezetten emberségeseknek tartották magukat – a „barbár” törzsekkel ellentétben –, mert nem áldoztak fel gyerekeket az isteneiknek. De hogy a nem kívánt csecsemőket megölték? A rómaiak ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartották.
A múlt tele van olyan szokásokkal, amelyektől ma már undorral fordulunk el. Egykor a „szodomiták” (homoszexuálisok) megkínzása és megfojtása a világ legtermészetesebb dolga volt. Az Egyesült Államokban még egy évszázaddal ezelőtt is megtörtént, hogy az emberek kedélyesen piknikeztek, miközben épp meglincseltek egy fekete „bűnözőt”.
Ha a múltban ennyien vakok voltak az efféle bűntettekre, adja magát a kérdés, hogyan tekintenek majd vissza ránk a jövő történészei? Megtörténhet-e, hogy mi sem érzékeljük az általunk elkövetett gonoszságokat? Aligha valószínű, hogy éppen mi lennénk az első civilizáció, amely mindenben helyesen cselekszik.
A nagy kérdés, hogyan jövünk rá, hogy talán nem a jó oldalon állunk. Nincs időgépünk, és nem látunk az utódaink fejébe. Mégis azt hiszem, van legalább hat intő jel, amelyre érdemes odafigyelni – hat jel azok számára, akik valóban komolyan veszik a morális ambíciójukat.
Intő jelek
Az első intő jel: ha egy szokás utólag helytelennek bizonyul, akkor az ellene felhozott érveket általában már jóval korábban is hallottuk. Az nem úgy történt, hogy a 18. század végén egy maroknyi aktivista egyik pillanatról a másikra, a történelemben először rájött, hogy valami nincs rendben a rabszolgasággal. Ezek a hangok már évszázadokkal korábban is hallatszottak, csak épp nem fejlődött belőlük tiltakozó mozgalom. Ha tehát ilyen hangokat hallunk, nem árt azokat komolyan venni – még ha elsőre furcsán is hangzanak.
A második intő jel: amikor az emberek nem igazán érvelnek a szokásaik mellett, és inkább csak olyanokat mondanak, hogy „Ez mindig is így volt”, „Az emberi természet már csak ilyen” vagy „Másképp nem megy”. Melanie Joy szociálpszichológus ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a bűneinket többnyire azzal mentegetjük, hogy normálisnak, természetesnek vagy szükségesnek állítjuk be őket.
A harmadik intő jel, ha az emberek figyelmen kívül hagyják a zavaró tényeket. Aki egy divatos pólót vásárol, nem gondol a testileg és lelkileg megnyomorított bangladesi melósokra. Aki pedig repülőre száll, nem gondol az emelkedő tengerszintre, a lángoló esőerdőkre és a klímaváltozás elől menekülőkre. A pszichológusok azt mondják, hogy a nemtudásnak két formája létezik. Az egyik, amikor valóban fogalmunk sincs arról, mi zajlik körülöttünk, a másik a „stratégiai tudatlanság”. Az utóbbi esetében elég információ birtokában vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, nem akarunk többet tudni. És igen, olyankor meglehetősen irritáló, ha valaki emlékeztet bennünket a kényelmetlen igazságra.
És ezzel el is érkeztünk a negyedik intő jelhez: a dühös elutasításhoz, amit azok váltanak ki, akiket valódi morális ambíció hajt. Minden alkalommal elutasítják, megvetik és üldözik őket. Gondoljunk például Mary Wollstonecraftra, akit számos történész „a feminizmus anyjának” tekint. 1792-ben tette közzé a férfiak és a nők egyenlőségét követelő forradalmi értekezését, amelynek címe így hangzott: A nő jogainak védelmében. Egy hangadó londoni filozófus nyomban válaszolt is rá Az állatok jogainak védelmében címen megjelent írásában, amelyben gúnyosan azon töprengett, vajon a kutyák, macskák és lovak is egyenlő jogokat érdemelnek-e. Egy évszázad kellett ahhoz, hogy Wollstonecraft nevéről lemossák a gyalázatot, és kettő ahhoz, hogy szobrot állítsanak neki.
Morális ambíció
HVG Könyvek
Az ötödik intő jel, ha egy szokást nehezen tudunk megmagyarázni a gyerekeinknek. Mivel még nem „nőttek fel”, a gyerekek kíméletlenül leleplezik a képmutatásunkat. Azt tanítjuk például nekik, hogy „egyenlően kell elosztani mindent”, de aztán meg kell magyaráznunk nekik, miért van az, hogy mi dúskálunk a javakban, miközben a szegény országokban élő gyerekek éheznek.
Végül érdemes feltenni magunknak a kérdést: Mit tartanak majd a jövő történészei a legnagyobb bűnünknek? Melyik szokásunk válhat visszataszítóvá a számukra? Mi lehet a hatodik intő jel? Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadokra, kirajzolódik egy feltűnő mintázat a morális fejlődés terén. Az amerikai és a francia forradalom idején, két és fél évszázaddal ezelőtt a (férfi) polgárok jogaiért folyt a harc, és ekkor léptek színre az első abolicionisták is. Ezt követte a nőmozgalom, majd elkezdődött a küzdelem a gyerekmunka ellen, és közben megalakultak a szakszervezetek. Amikor valóság lett az általános választójog, következett a második feminista hullám, amely a melegek és a leszbikusok egyenjogúságért vívott harcához vezetett. Az egyik lépés mindig logikusan következett a másikból.
1981-ben jelentette meg Peter Singer A táguló kör című könyvét. Hosszú időn át – írta – az emberiség egy szűk morális körben mozgott. De a történelem folyamán kezdtük egyre szélesebb körben alkalmazni az aranyszabályt. És aki egyszer elkezdi kiszélesíteni a morális köreit, hamar szembekerül a kérdéssel: miért is ne tágíthatná még tovább? Ha belegondolunk, milyen morális mérföldköveken jutottunk túl az elmúlt évszázadokban, talán megjósolhatjuk, mit vetnek majd a jövőbeni nemzedékek a szemünkre. Ha már sejtjük a választ, akkor tudjuk azt is, mi a hatodik intő jel.
A fenti cikk Rutger Bregman Morális ambíció című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.
