A világon sok millióan élnek, akik jelentős mértékben hozzájárulhatnának egy jobb világ megteremtéséhez, mégsem teszik. Hogy miért? Az első ok kézenfekvő: mert nem kapnak rá lehetőséget. A világ népességének felének napi 7 dollárnál kevesebből kell megélnie. Vajon hány elveszett Einstein van közöttük?
De itt most azokról szeretnék beszélni, akiknek megvan erre a lehetőségük. Azokról a tehetségekről, akiknek a lába előtt hever a világ, de a végén mégis léha, sőt kártékony életet választanak. Van orvosság e herdálásra, az úgynevezett „morális ambíció”.
Morális ambíció: jobbá tenni a világot
A morális ambíció az az elhatározás, hogy pályafutásunkat korunk nagy problémáinak megoldására szenteljük – ami éppúgy lehet a klímaváltozás vagy a gyermekhalandóság, mint az adóelkerülés megakadályozása, vagy a következő világjárvány megelőzése. A vágy, hogy legyen súlya az életünknek, és ténylegesen számítson az, amit magunk után hagyunk.
Mindez nagyon szép és jó, de én 9-től 5-ig dolgozom, van két gyerekem, és vissza kell fizetnem a hiteleimet. Szívesen szelektálom a hulladékomat, elfogadom, hogy együnk kevesebb húst, de hogy még egy „mélyreható átalakításban” is részt vegyek? Na, azt már nem.
gondolhatják sokan.
És valóban. Azok többsége, akik már betöltötték a harmincat, ritkán változtatnak irányt. Akinek van már egy labradora, kenyérsütője vagy elektromos fűnyírója, reménytelen eset. Ha valakit ez a szöveg esetleg irritál, bizonyítsa be az ellenkezőjét! Sohasem késő magasabb rendű morális ambíciót kitűznünk magunk elé.
Kezdjük egy egyszerű modellel, amely azt mutatja, mihez kezdhet valaki a tehetségével. A választási lehetőségeket nagyjából négy kategóriába sorolhatjuk.
I. Kategória: kevésbé ambiciózus, kevésbé idealista
Egyesek a munkájukkal szinte egyáltalán nem járulnak hozzá egy jobb világhoz. Jelentéseket írnak, amelyeket senki sem olvas el, vagy kollégákat irányítanak, akiknek semmi szükségük nincs irányításra.
Nemzetközi vizsgálat bizonyítja, hogy az összes munkavállaló körülbelül 8 százaléka haszontalannak tartja a munkáját. Másik 17 százalékuk kétli, hogy az állása bármivel is jobbítaná a társadalmat.
Hány százalék gondolja egy-egy foglalkozáscsoporton belül értelmetlennek a munkáját?
HVG Könyvek / Morális ambíció
II. Kategória: ambiciózus, de nem idealista
Az eltékozolt tehetség második kategóriájába olyan emberek tartoznak, akikben ugyan megvan az ambíció, de nem túl idealisták. Más szóval szeretnének a legjobbak közé tartozni, de a sikert meglehetősen silány mércével, jól hangzó titulussal, magas fizetéssel, elegáns irodával és ezekhez hasonló extrákkal mérik. Ez maga a tehetségpazarlás.
Minél magasabb a bér, annál erkölcstelenebb a munka? Az órabér és az immoralitás közötti összefüggés.
HVG Könyvek / Morális ambíció
III. Kategória: idealista, de nincs benne ambíció
A harmadik kategóriába olyan idealisták tartoznak, akikben nincs igazán ambíció. Az efféle viszonyulás az élethez jellemző az 1996 után születettekre, azaz a Z generáció tagjaira. Sok fiatal valamivel idealistább, mint a szülei, és korunk néhány nagy problémájára összpontosítja a figyelmét – ez éppúgy lehet a klímaváltozás, mint az egyenlőtlenség, a rasszizmus vagy a normaszegő magatartás.
A jelek szerint azonban valami mégis hiányzik belőlük. Erről tanúskodik az, ahogyan a karrierjükről gondolkodnak. Jó néhányan nem szeretnének részt venni az őrült kapitalista hajszában, és olyan állást keresnek, amely egyúttal a szenvedélyük is – lehetőleg részmunkaidőben.
Néha az „ambíció”, a törekvés szitokszónak tűnik, amely nem illik bele az idealista életstílusba. Sokan inkább a munkájuk jellegére, és nem a hatására összpontosítanak. A legfontosabb számukra, hogy jól érezzék magukat. De talán a jó élet mégiscsak jóval több annál, mint hogy semmit sem tettünk tönkre.
IV. Kategória: Idealista és ambiciózus
Lehet mindezt másképp csinálni? Adjunk hozzá egy karrierista fanatizmusához egy csipetnyi idealizmust, és nézzük, mi jön ki belőle! Hadd mutassam be egyik személyes hősömet, Thomas Clarksont, a szabadságharcost! 1785-ben 25 éves diákként elhatározta, hogy részt vesz a Cambridge-i Egyetem esszéversenyén. Az esszében a következő rövid kérdésre kellett választ adni:
Megengedhető-e, hogy másokat akaratuk ellenére rabszolgasorba taszítsunk?
Annak idején egy ilyen latin nyelvű esszéversenyen aratott győzelemmel hívhatta fel magára a figyelmet egy diák. „Nem volt semmilyen más motivációm, mint bármelyik más fiatal embernek, akinek felkínálnak egy ilyen lehetőséget – írta később Clarkson –, az a vágy vezérelt, hogy irodalmi hírnévre tegyek szert.”
Csak egy bökkenő volt: semmit sem tudott a rabszolgaságról, és csupán két hónapja volt arra, hogy gondolatait papírra vesse. Clarkson munkához látott, és az első naptól kezdve keményen dolgozott. A diákot a tények szinte fejbe vágták. Esszéjében Clarkson végül arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a rabszolgaság nem egyeztethető össze az „értelemmel, az igazságossággal, a természettel, a törvény szellemével […] és Isten kinyilvánított akaratával”.
És igen, elnyerte az első díjat. Felkérték, hogy adja elő az esszéjét a Cambridge-i Egyetemen. Minden arra utalt, hogy Clarkson ragyogó karrier elé néz. De a London felé tartó visszaúton képtelen volt kiverni a fejéből az esszé témáját. Minél tovább törte a fejét, annál szilárdabbá vált a meggyőződése, hogy felismerte a rabszolgasággal kapcsolatos igazságot.
„Itt villámlott belém az a gondolat – írta később –, hogy ha igaz az esszében megfogalmazott állítás, itt az ideje, hogy valaki véget vessen ennek a nyomorúságnak.”
Persze korábban is akadtak, akik tiltakoztak a rabszolgaság legdurvább formái ellen. De a száraz igazság az, hogy a rendszer áldozatai évszázadokon át képtelenek voltak megdönteni a rendszert. Az „abolicionizmus” fogalma, vagyis az eszme, hogy a rabszolgaságot egyszer és mindenkorra meg kell szüntetni, teljesen elképzelhetetlennek tűnt.
“Akkor valakinek mégiscsak tennie kell valamit”
Kezdetben Clarkson azt hitte, hogy céljával egyedül van. Azt találta ki, hogy esszéjét lefordítja latinról angolra. Felkeresett Londonban egy nyomdászt, aki hajlandónak mutatkozott volna arra, hogy közzétegye az írást „ízléssel rendelkező embereknek”, de Clarksont már nem érdekelte a szűk elit köreiben elérhető irodalmi hírnév. Azt akarta, hogy véleménye minél többekhez jusson el.
Csalódottan lépett ki a nyomda ajtaján, amikor összefutott egy régi családi baráttal. Ez a barát a „kvékereknek” is nevezett Barátok Vallási Társaságának tagja volt. Clarkson nem tudta, hogy ez az egyházi közösség már régóta kampányol a rabszolgaság ellen. És azt sem tudta, hogy egy ideje már felfigyeltek rá.
Egy este Clarkson új barátaival vacsorázott, amikor végleges elhatározásra jutott. Kell valaki, döbbent rá, aki az életét a rabszolgaság elleni harc szolgálatába állítja. Felállt, szót kért, és ünnepélyesen így szólt:
„Kész vagyok az ügynek szentelni magam.”
Lehet, hogy ez a történet némiképp patetikus. De az idealizmus és a hiúság nem zárják ki egymást. Némelyik világjobbító esetében nehéz megmondani, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. És ha Clarkson nem bízott volna ennyire magában, ha nem hitte volna, hogy hős, aki képes történelmet írni, vajon akkor is a rabszolgaság elleni harcnak szentelte volna az életét?
Morális ambíció
HVG Könyvek
Később Clarkson azt írta, alázatosan lemondott minden földi vágyról, hogy követhesse az Isten által számára kijelölt utat. Napjainkban erre a „szerény dicsekvés” megnevezést szokás használni. Természetesen Clarkson őszintén azonosult a rabszolgasorba taszított emberek sorsával, de ettől még nem veszett ki belőle az érvényesülési vágy – épp ellenkezőleg. Irodalmi ambícióit felcserélte valami sokkal magasztosabbra, hiszen van-e bármi fontosabb, mint a rabszolgaság ellen vívott harc?
A valós életben a tettek fontosabbak, mint a szándékok, és ez esetben a lényeg, hogy az ambiciózus diák tartotta a szavát. Clarkson 61 éven át harcolt az eszméiért, kora legnagyobb reformerévé vált. Ami Pál apostol volt a kereszténységnek, és Martin Luther a reformációnak, az lett Thomas Clarkson a rabszolgaság elleni harcnak. „Morális gőzgép” – így nevezte egyik kortársa. „Az óriás, akinek egy eszméje van.”
A fenti cikk Rutger Bregman Morális ambíció című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.
