Harminc éve már, amikor azzal szembesültem, hogy Attila fiam drogot használ. Átmenetileg tervezte, mert amikor megkapta a behívót, valaki azt tanácsolta neki, így megúszhatja a katonaságot. Sokkolóan ért a felismerés, hogy kábítószert fogyaszt, és megterhelő év következett. Aztán leállt a szerhasználattal, kezdtem megnyugodni, majd fél év tisztaság után meghalt az egyetlen alkalommal, amikor szerhez nyúlt.
Nem szeretem már újra elmondani a történetünket, írtam egy könyvet a közös huszonhárom évünkről. Akkor azt mondtam, addig akarok tanulni, míg meg nem értem, hogy ez miért történhetett. Az volt az egyetlen célom, hogy megértsem azt, hogy valaki, aki már úgy tűnik, megküzdött a leszokás nehézségével, miért nyúl ismét a szerhez. Rengeteget tanultam: részben magam ástam ki a mélyből ezt a tudást, de mentem mindenfelé tájékozódni.
Támogató csoportot hoztam létre függőségben szenvedő gyerekek hozzátartozói számára, ahol leginkább arra kíváncsiak a szülők, hogy mit lehet megtanulni abból, ha valaki nem tud nemet mondani. A megértés segít a megnyugvásban, de ez nem elég, ezt át kell fordítani önépítésbe.
Egy dolgot mindenképpen megtanultam, és ez már talán a gyászhoz is tartozik, hogy minden nehéz helyzetben van valami tanulság. Ha az ember nem süllyed bele önsajnálatba, valamiféle önmarcangoló, szenvedő pozícióba, akkor megtalálja a tanulságot.
Singer Magdolna író, gyásztanácsadó előszava a könyvhöz
Egy szerettünk halálát követő gyász olyan létállapot, amikor a veszteségtől lesújtva úgy érezhetjük, mintha egy erő kiszakított volna a saját életünkből, és egy ismeretlen útra sodort volna bennünket. Ezen az úton ürességgel, mély szomorúsággal, hiánnyal és zakatoló, megválaszolhatatlan kérdésekkel találkozunk. Elindulunk rajta, kénytelenek vagyunk végigjárni, hordozzuk a fájdalom terhét; olykor lázadva, dühösen tiltakozva, máskor értelmet keresve az értelmetlenségben.
A Felépülés a gyászból című könyvben olyan emberek vallanak, akik a gyász útján járnak: ki előrébb tart, ki egy helyben toporog, mielőtt újra nekilendülne. Személyes hangon szólnak kötődésről, hiányról, gyógyulásról, és arról, miként kerültek kapcsolatba lényük legmélyebb rétegeivel; hogyan formálta, változtatta meg őket a gyász.
Ezek a vallomások segítséget nyújtanak azoknak, akik elveszítettek egy szeretett hozzátartozót. Azok, akik megosztják velünk mindazt, amin keresztülmentek, nem próbálják bagatellizálni azt a mély belső munkát, amelyet elvégeztek annak érdekében, hogy képesek legyenek tovább élni szeretett hozzátartozójuk nélkül.
A sorstársak megrendítő küzdelmeiről szóló őszinte beszámolókat olvasva a gyászoló, aki nem igazodik el érzései zűrzavarában, mondatról mondatra rezonálhat a legkülönbözőbb megnyilvánulásokra: Aha, én is pont így érzek. Nahát, nem csak én gondolkodom így! Jó tudni, hogy nem vagyok őrült, túlérzékeny vagy megrekedt. Ez a felismerés az egyik legfontosabb segítség, amelyet az interjúk nyújtanak: visszaadják az önmagunk normalitásába vetett hitet.
Ahogyan minden ember egyedi, úgy a veszteséggel való megküzdés is az. Bár vannak hasonlóságok, mindenkinek más segít túlélni, elfogadni és újra önmagára találni. Egy dolog azonban mindenkinél közös, és talán ez a legfontosabb: annak a felismerése, hogy a kapcsolat nem szűnik meg az elhunyt távozásával. A szeretet megingathatatlan; nem vész el, hanem örökre összekapcsol bennünket azzal, akit elveszítettünk.
A Felépülés a gyászból című könyvben olyan emberek vallanak, akik a gyász útján járnak: ki előrébb tart, ki egy helyben toporog, mielőtt újra nekilendülne. Személyes hangon szólnak kötődésről, hiányról, gyógyulásról, és arról, miként kerültek kapcsolatba lényük legmélyebb rétegeivel; hogyan formálta, változtatta meg őket a gyász.
Ezek a vallomások segítséget nyújtanak azoknak, akik elveszítettek egy szeretett hozzátartozót. Azok, akik megosztják velünk mindazt, amin keresztülmentek, nem próbálják bagatellizálni azt a mély belső munkát, amelyet elvégeztek annak érdekében, hogy képesek legyenek tovább élni szeretett hozzátartozójuk nélkül.
A sorstársak megrendítő küzdelmeiről szóló őszinte beszámolókat olvasva a gyászoló, aki nem igazodik el érzései zűrzavarában, mondatról mondatra rezonálhat a legkülönbözőbb megnyilvánulásokra: Aha, én is pont így érzek. Nahát, nem csak én gondolkodom így! Jó tudni, hogy nem vagyok őrült, túlérzékeny vagy megrekedt. Ez a felismerés az egyik legfontosabb segítség, amelyet az interjúk nyújtanak: visszaadják az önmagunk normalitásába vetett hitet.
Ahogyan minden ember egyedi, úgy a veszteséggel való megküzdés is az. Bár vannak hasonlóságok, mindenkinek más segít túlélni, elfogadni és újra önmagára találni. Egy dolog azonban mindenkinél közös, és talán ez a legfontosabb: annak a felismerése, hogy a kapcsolat nem szűnik meg az elhunyt távozásával. A szeretet megingathatatlan; nem vész el, hanem örökre összekapcsol bennünket azzal, akit elveszítettünk.
Kegyetlenül nehéz út
Attila gyászáról már kevésbé tudok beszélni, mert harminc éve történt, és azon már olyan sokat dolgoztam, meg hát azóta újabb hatalmas veszteségek értek. Meghalt a másik fiam is, Balázs, és meghaltak a szüleim. Mindegyikből úgy épültem fel, hogy valamit kihoztam belőle, de ez azért kegyetlenül nehéz út volt.
Balázs New Yorkban élt a kilencvenes évek végétől. Pincérként dolgozott, és mivel hosszú éveken keresztül cipelte a nehéz tálcákat, ami az amúgy is érzékeny gerincét megviselte, azt tervezte, hogy vált. Különlegesen szép, férfias hangja volt, ami már óvodáskorában is feltűnt. Amikor eldöntötte, hogy befejezi a vendéglátást, akkor Los Angelesben elvégezte a narrátoriskolát, kitanulta a szakmát.
Vele soha nem volt gond, sem gyerekként, sem felnőtt férfiként. A távolság ellenére közel álltunk egymáshoz, rendszeresen beszéltünk, és bár én csak egyszer utaztam hozzá, de ő többször hazalátogatott. A válásom után ő volt a legnagyobb támaszom. Egyedül éltem, több szabadidővel rendelkeztem, így volt módom sok szakmai dolgot is csinálni. Egyik legfontosabb feladatom a már említett hozzátartozói csoport volt. Balázs erősített engem, ha kétségeim voltak, de kifejezte azt is, ha valamivel nem értett egyet.
Két héttel a vizsgája előtt még a vendéglátásban dolgozott, amikor a végzetes baleset történt. Munka után, éjjel egy óra körül motorral tartott hazafelé, amikor belerohant egy kátyúba. Rárepült először a mellette haladó kocsira, majd az úttestre. Súlyosan sérült a gerince, a koponyája. Nagyon erős volt a szíve, úgyhogy még tíz percig dobogott, de már nem lehetett megmenteni.
Attila halála után megőriztem valamennyit a hamvaiból egy kis urnában, egy nagy album mögé rejtve a szekrény tetején. Szórásos temetés volt, de meg akartam őrizni egy kicsit belőle, talán arra gondoltam, majd ha a szüleim is eltávoznak, akkor őt is eltemetem. Amikor Balázs meghalt, kértem, hogy küldjenek haza a hamvaiból, és úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy közös búcsúztatást egy hajón, és akkor mindkét gyerek hamvai a Dunába kerülnek.
Hatalmas kivetítőn láthattuk Balázs fotóját, és hallhattuk az ő csodálatosan férfias, öblös hangját. Hazaküldte ugyanis azokat a hangfelvételeket, amelyekkel a vizsgáira készült. Ez tulajdonképpen egy turisztikai reklámszöveg volt, de mit sem számított, odavarázsolta közénk őt. Vettünk harminc-negyven héliummal töltött léggömböt, és mindenki kapott egyet, amire rákötött egy kis cédulát a Balázsnak szánt szeretetteljes üzenetével. Vitte a víz a hamvakat, úsztak a szépséges sárga rózsák, szálltak a magasba a lufik. Felemelő volt. Ha az ember megadja a módját a búcsúzásnak, ami őhozzá is passzol, és az elhunythoz is, akkor megnyugszik egy kicsit a lélek.
https://hvg.hu/hvgkonyvek/20260726_felepules-a-gyaszbol-vallomasok-a-megbekeles-utjarol
„A megmásíthatatlan tényt, hogy elvesztettük a szerettünket, el kell fogadni”
A búcsúzó után elégedettek és boldogok voltunk, hogy ilyen szépen sikerült. Azután üres lett az élet. Nem szólt a telefon, nem volt kedvem mással foglalkozni. Minden éjjel felriadtam Balázs távozásának időpontjában.
Vittem tovább a csoportot. Nem hanyagoltam el semmit, de nem volt bennem tűz. Ez aztán oda vezetett, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy vagy négy napja ülök a számítógép előtt. Nem volt kedvem még felöltözni sem, erőtlen voltam, és csak az ürességet éreztem.
Ekkor egy kismadár odaszállt az erkélyünkre, és elkezdett csicseregni a hátam mögött. Megfordultam, és ahogy mozdultam, elrepült. Nem tudom, miért, de ez hozta azt a gondolatot, hogy ennek a szobában való üldögélésnek véget kell vetni.
Egy kicsivel aktívabb időszak következett, szedtük elő a régi fényképeket, filmeket és hangfelvételeket. Elmentem pszichológushoz, akivel egy év alatt mindent szépen a helyére raktunk. Erre a gyászidőszakra egyébként alig emlékszem, csak foszlányokban jön elő.
Azt tudom csak, hogy lassan észrevettem, hogy mialatt én mélységesen le voltam bénulva, és senkit nem akartam látni, körülöttem azért a világ változott. Zajlott az élet, és én nem utasítottam el azt a feladatot, ami éppen jött felém, legfeljebb, ha nem volt erőm, akkor halogattam.
Arra soha nem gondoltam, hogy milyen igazságtalanság, hogy mindkét fiamat elvesztettem. Én nem vagyok arra alkalmas, hogy dühöngjek. Igaz, Attila halála után eleinte éreztem haragot, de akkor megtanultam valamit. Közel lakom a református gyülekezethez és a templomhoz, és mivel egyedül voltam, és lelkileg gyenge, egyszer csak odakeveredtem, és onnantól részt vettem vasárnaponként az istentiszteleteken.
Ott előbb-utóbb arra jutottam, hogy a fiam halálával egy csomó tudást kaptam. Ez talán sokak számára érthetetlen, de így van. A másik, hogy hiszem azt, hogy nem véletlenül történnek dolgok az életünkben. Attila nagyon okos volt, nyelveket beszélt, külkeres akart lenni. Talán a sors megkímélte attól, hogy egy drogos karrier során teljesen lepusztuljon, és méltatlan körülmények közt haljon meg. A lényeg az, hogy mindig megkerestem azt a lehetséges magyarázatot, amit el tudok fogadni.
Felépülés a gyászból
HVG Könyvek
Mi lehet a magyarázat Balázsnál? Szokták mondani, ha az ember nem tanul meg valamit a szembejövő problémáiból, esetleges traumáiból, akkor azt újra kell élnie. Kerestem, vajon mi lehet az, amit nekem Balázstól meg kell tanulnom.
Volt egy mondása, ami azóta is a fülembe cseng, ha fáradt vagyok. Amikor telefonon beszélgettünk, és előfordult, hogy panaszkodtam, bár igazán nem volt jellemző rám, akkor azt mondta: anya, te már annyit segítettél mindenkinek, most már magaddal törődj! Legyél boldog, érted? Ez a mondat megmaradt tőle, ami azóta is segít nekem.
Sokat hallgattam eleinte a hangfelvételeket, bár sírtam, de akartam hallani a hangját. A megmásíthatatlan tényt, hogy elvesztettük a szerettünket, el kell fogadni. Tudomásul kell venni, hogy két dolog biztos, a születés és a halál. Magát a tényt tehát elfogadtam, muszáj volt.
Azt tanultam meg, hogy csak akkor lehet elkezdeni a gyászmunkát, a feldolgozást, ha megvan az elfogadás. Ha nincs hárítás, nincs hazugság, nincs ködösítés. Elfogadtam, de meg kellett küzdeni a hiánnyal, ami azért is volt nehéz, mert Balázs nekem hatalmas támaszom volt, szeretettel törődött velem.
Az elhunyt szeretteimet elengedtem, de itt vannak a szívemben. Mindenkitől tanultam valamit, és magától a gyásztól is sokat tanultam. Elsősorban, hogy a halál megváltoztathatatlan tény, amit el kell fogadni. De ezt ki lehet vetíteni akár a hétköznapi életre is, el kell engedni a hiábavaló rágódást azokon a veszteségeinken, amin nem tudunk változtatni, nem tehetünk mást. Lázadhatunk, mert azt hisszük, nem ezt érdemeljük. Feltehetjük ezerszer a kérdéseket, de ezek nem visznek előre.
A fenti cikk Singer Magdolna Felépülés a gyászból című kötetének szerkesztett részlete. A könyvet itt vásárolhatja meg.
