Egy szerettünk halála egyszerre lehet letaglózó, érthetetlen és fájdalmakkal teli. Hihetetlen bátorság szükséges ahhoz, hogy szembenézzünk a vesztességgel, a mögötte húzódó megannyi kérdéssel. Ugyanakkor a mély belső munka iránytű lehet még a kiúttalan helyzetekben is.
Singer Magdolna gyásztanácsadó Felépülés a gyászból című könyve húsz megindító történet veszteségről és gyógyulásról. A vallomások között a társukat, a gyereküket, az unokájukat gyászolók, de a háziállatukat elveszítők emlékezései is helyet kapnak.
Az interjúkötet nemcsak gyászolóknak lehet felemelő olvasmány, hanem mindenkinek, aki erőt merítene mások történeteiből a továbblépéshez és az újrakezdéshez. Az alábbiakban ebből a kötetből közlünk egy szerkesztett részletet.
„Nem tudom értelmezni azt a szót, hogy feldolgozni” - Grünfeld Veronika vallomása
Együtt éltem egy sráccal, aki szeretett volna egy kutyát, de tudta, hogy ez egy felelősségteljes döntés. Nekem gyerekkoromban volt kutyám, abszolút benne voltam. Sokat beszéltünk róla, a neve is megvolt már a leendő kutyánknak. Végül egy nagy tragédiát követően került hozzánk Luca, nem sokkal azután, hogy a nővérem meghalt. Engem akkor a kutya tartott életben.
Április végén történt a tragédia, és június elején ott volt nálunk a kutya. Nem azzal a céllal, hogy majd ő segít a gyászomban, egyszerűen így alakult. Egy ismerősöm posztolta, hogy találtak egy kutyát, és ha nem lesz helye, akkor beviszik a menhelyre. Kérdeztem Gergőt: nem hozzuk haza?
Fiatal keverék volt, labradorra hasonlított, de a természetét megismerve szerintem juhászkutya és agár keveréke lehetett. A párommal egy idő után ideiglenesen szétmentünk. Megkérdezte, maradjon-e nálam Luca, tudok-e róla gondoskodni, vagy elvigye. Ha nálam marad, akkor viszont ő örökbe fogad egy másikat. Kértem, hogy ne vigye el.
A nővérem halála után sokáig abból álltak a napjaim, hogy hazamentem a munkából öt óra körül, kimentünk sétálni, és minimum este hétig kint voltunk. Ez az időszak olyan volt számomra, hogy tudtam, Luca nélkül ki sem kelnék az ágyból. Valószínűleg nem mennék be dolgozni sem. Lucáért megtettem, mert kaját kellett neki venni valamiből.
Amikor kibékültünk a barátommal, leköltöztünk Balatonra az ő kutyájával együtt. Csakhogy a házzal együtt járt egy macska is, majd később még egy hozzánk került, és ez nagy kihívást jelentett.
Amikor végleg szakítottunk a barátommal, ott maradtam Balatonon, csak átköltöztem egy kis házba Lucával, a macskák nélkül. Ekkor mélyült el a kapcsolatunk.
Sokan mondják, hogy micsoda kegyetlen dolog ilyen nagy testű kutyát lakásban tartani, de úgy voltam vele, hogy ennek az állatnak fedél van a feje fölött, meleg kanapén alszik, prémium kutyatápot kap, napi két órát sétál, és szeretve van. Más kutya meg kint lakik a kertben, aztán semmit nem foglalkoznak vele, annak jobb?
Én akkoriban depressziós voltam, utólag tudtam csak beazonosítani. Luca tartott életben. Annyira egymásra hangolódtunk, hogy azt érzékeltem, hogy szinte gondolatolvasó lett a kutyám. Megtörtént például séta közben, hogy arra gondoltam, ideje hazamenni, erre azonnal odajött hozzám a szaladgálásból.
Négyórás állásom volt, a munkaidőmön kívül pedig mindig együtt voltunk, nagyokat sétáltunk. Nem akartam visszajönni Budapestre, mert jól éreztem ott magam, de megszűnt a munkám, és ott nem találtam másik állást. Emellett ez a kutyás élet azt hozta, hogy megszűnt a magánéletem, mert csak a munka volt, és a kutya, ezen is akartam változtatni.
Amikor visszaköltöztem, megint rossz időszak következett. Akkor kezdtem el pszichológushoz járni, mert addigra már nem bírtam az utcára sem kimenni, úgyhogy képtelen voltam dolgozni is. Ő akkor nem javasolt gyógyszert, ellenben pszichoterápiát igen, és szép lassan jobban lettem, el tudtam kezdeni dolgozni.
De még hosszú volt az út. Arra emlékszem, hogy mentem az utcán, mert a kutyát ki kellett vinni − nélküle egyébként ki sem tudtam lépni −, és amikor jöttek velem szembe emberek, és rám néztek, rosszul lettem, borzasztó volt. El akartam bújni, mintha nem lennék. A munkámat elveszítettem, de amúgy sem szerettem, és akkor megint csak a kutya kapott főszerepet.
A pszichológusnál két évet lenyomtam. Elkezdtünk a gyászfeldolgozással foglalkozni. Ez már öt évvel a nővérem halála után történt, akkor kezdtem jobban lenni, és képessé váltam arra, hogy a pszichológus segítségével szembenézzek a gyászommal.
A Holokauszt Emlékközpontban kezdtem dolgozni, és ez azért volt jó, mert a munkám olyan jellegű volt, hogy nem kellett egész napokat bent lennem. Nagyon szerettem, és bár ügyetlennek éreztem magam, de erősen akartam, és sokat tanultam.
De azt is tudtam, hogy amikor ott vagyok a pszichológusnál csütörtök este, akkor én péntekre nem tudok programot csinálni. Egész nap fekszem az ágyban, és nem tudok felkelni, épphogy csak kiviszem a kutyát.
Vállaltam ezt a szenvedést, tudtam, hogy ez ezzel jár. Felfogtam ésszel, hogy a pszichológushoz nem úgy kell elmenni, hogy majd ő meggyógyít. Tisztában voltam vele, hogy alapvetően az én munkám lesz, ő csak segít ebben. A gyógyulás mindig fájdalmas.
Szerencsére jó pszichológust fogtam ki, bíztam benne. Döbbenetes és jóleső élmény volt, hogy amikor két év terápia után hat év szünet következett, majd ismét felhívtam, akkor ő mindenre emlékezett velem kapcsolatban.
A kutyusra visszatérve, amikor visszaköltöztem Budapestre, akkor kezdődött a betegsége. Meg-megbicsaklott néha, és nem tudtam, mi lehet vele. Elvittem orvoshoz, és elég hamar kiderült, hogy jóindulatú hasnyálmirigy-daganata van.
Én mint egy anyatigris vittem mindenhová, hogy megtaláljuk a gyógymódot. Külföldről rendeltem gyógyszert, apu segített anyagilag. Anyu házában éltünk akkoriban, ami ideális volt, mert tudott rá napközben vigyázni. Luca jól elvolt egész nap, ezzel nem volt gond, de etetni kellett háromóránként, hogy ne menjen le a cukra.
Két évig húztuk, és már mindenki mondta, hogy nem vagyok normális, altassam végre el. Csakhogy, amíg úgy láttam, hogy ragaszkodik az élethez, addig nem tudtam őt elengedni. Lehet, hogy eljött volna az a pont, amikor meg tudom hozni ezt a döntést, de szerencsére nem volt rá szükség.
Gyönyörű halála volt. Végül már tényleg eljutott oda, hogy nem tudott felállni. Apu beszerzett egy kis targoncát, és azzal húztam ki szegényt. Szívfacsaró volt látni az elesettségét. Eljött a hétvége, nem mentem sehova, ott akartam lenni a kutyámmal. Picit jobban lett, örültem, hogy jobb a kedve. Éjszakánként az ágyam mellett aludt.
Vasárnap éjjel hallottam, hogy nincs jól, hajnalban kivittem a kertbe. Aludtam egy kicsit, majd kimentem hozzá, és láttam, hogy nagyon rosszul van. Ezt csak sírva tudom mesélni. Ő már a haláltusáját vívta, de én még akkor is orvoshoz meg kórházba akartam rohanni vele. Hívtam volna az ügyeletes orvost, amikor anyu megkérdezte: biztos vagyok benne, hogy ez a helyes?
Ráeszméltem, hogy most az a dolgom, hogy egyszerűen vele legyek. Lefeküdtem mellé, összebújtunk a takaróval egymásba bugyolálva, és fogtam a mancsát. Ezt le is fényképeztem, megőriztem. Biztos vagyok benne, hogy érzékelte, szerintem jó volt neki. Órákig feküdtünk együtt.
Nem éreztem meg a pillanatot, amikor elment. Alapvetően is békés együttlét volt, de egyszer csak beterített valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen békesség, amilyet még az életemben nem éreztem. Azóta se, ez az életnek olyan felfénylő pillanata volt, amikor minden tökéletes, harmonikus. Ebben a békességben az jött, inkább érzésként, mint gondolatként, hogy ez volt az első közös életünk, közös úton jártunk egy ideig, és majd lesznek újabb életeink együtt. Megéreztem azt is, hogy igazából nincs halál. Valami ilyesmi, nehéz ezt jól kifejezni.
Felépülés a gyászból
HVG Könyvek
Nyilván az embernek muszáj valamiben hinnie. Én abba kapaszkodtam, hogy majd eljön hozzám újra. Találkozom vele, és akkor én azt tudni fogom. Dehát évekig azért nem akartam másik kutyát, mert úgy éreztem, nem fogom tudni úgy szeretni, mint Lucát, hiszen mindig is ő lesz az első helyen.
Ő az egyetlen hozzátartozóm, akit láttam átlépni, és ez gyönyörű volt. A saját halálomtól nem félek, de attól igen, hogy elveszítek valakit, akit szeretek. Ez már megtörtént velem, hogy akik a legközelebb álltak hozzám, azokat elveszítettem.
Meg sem tudtam mozdulni a sokktól, hogy ő is itt hagyott. Hosszú órákig feküdtünk együtt. Közben anyu felhívta aput, aki odajött. Valamit kell csinálni. Annyit kérdezett apu, hogy mit akarok, hogy eltemessék vagy hamvasszák. Mondtam, mit szeretnék, és ők intézték, amit kellett.
Egy éven keresztül minden este gyertyát gyújtottam neki. Ott ültem, néztem a gyertyát, emlékeztem és sírtam. Utána a barátnőmmel levittük a Balatonra az urnát. Egyik kikötőben sokat játszottunk Lucával, imádta a vizet. Itt szórtuk el Luca hamvait, és innentől kezdve tíz éven át minden évben elmentem erre a helyre találkozni vele. Most volt tíz éve, hogy meghalt, és az első év, hogy már nem mentem el oda, bár most is terveztem, csak valahogy nem úgy alakult.
Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy legyen új kutyám, de már egy ideje vágyom rá. Ha meglátok egy kutyát az utcán, elfog ez az érzés. Azt várom, hogy olyan életem legyen, amibe belefér, és akkor elmegyek egy menhelyre, onnan hozok ki egy szeretetre, gazdira vágyó kutyát.
Még tíz év után is rengeteget álmodom róla. Sírok is, ha előjön, viszonylag sokszor. Ketten voltunk egymásnak, ő volt a társam, a gyerekem, a kutyám − mindenkim.
A nővéremmel még többet álmodom. Random elsírom magam, ha eszembe jut. A nővéremmel nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Tizenegy éves voltam, amikor külföldre ment egyetemre. Azt is nehezen viseltem, elhagyásnak éltem meg. Másodszor akkor hagyott el, amikor meghalt, váratlanul, tragikus módon. Egy hétig azt sem tudtam, mi van. Ültem csak, és nem tudtam, mi történik velem. A szüleimmel együtt nem aludtunk, nem ettünk, alapvető élettani funkcióink sem működtek.
Én annyira utálom, egyszerűen nem tudom értelmezni azt a szót gyászra vonatkoztatva, hogy feldolgozni. Amikor azt hallom, hogy feldolgozni, akkor látok magam előtt egy fát, amit kivágnak, majd asztalt csinálnak belőle. A faanyagot valóban feldolgozták, lett belőle bútor. Készen van. Kijelenthetjük ezt egy szerettünk elvesztésekor? Szerintem egy halálesettel a legtöbb, amit tenni tudunk, az az, hogy megtanulunk vele együtt élni úgy, hogy közben megengedjük magunknak azt, hogy fájjon. Én elmondhatom, hogy a testvérem halála semmivel sem fáj kevésbé tizenkilenc év után, és Luca elvesztése sem tíz év után.
Különlegesen szoros volt nővéremmel a kapcsolatunk. A szüleink korán elváltak, anyu sokat dolgozott, a hét évvel idősebb nővérem pedig igazán törődő nagy testvér volt. Minden szavamat, gondolatomat értette. Olyan mély kapcsolatunk volt, hogy ez másoknak is feltűnt. Amikor álmodom a két elveszített szerettemről, a testvéremről és Lucáról, és felébredek, beletelik pár másodpercbe, amíg kitisztul a fejem, és ráeszmélek, hogy már nem élnek. Nagy csalódás, mert álmomban annyira valóságosak!
A feldolgozás mellett azt is hülyeségnek tartom, hogy az idő minden sebet begyógyít. Abban segít, hogy egyre több idő eltelik úgy, hogy az elhunyt, legyen az ember vagy állat, már nincs benne a mindennapjaimban. Már nem hívom föl, nem megyek vele moziba, nem ölel meg, nem sírunk, nevetünk együtt, nem ad tanácsokat, és nem veszekszik velem. Nem dobálom neki a labdát, nem ugrik a nyakamba örvendezve, ha hazaérek. Az idő telik, jönnek más személyek, más események, és egyszerűen hozzászokunk, hogy ő nincs, és nem is lesz már soha többé.
A fenti cikk Singer Magdolna Felépülés a gyászból című kötetének szerkesztett részlete. A könyvet itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.
