Újabb kulcsfogalommal bővült a Fidesz törzsi szótára: a konszolidációval. A parlamenti ciklust előszeretettel szakaszoló nyelvi–politikai truvájok eddig inkább „elrugaszkodásról”, „finomhangolásról” szóltak, mint amik mostanában felváltanák a „fülkeforradalom” és a „megújulás” hevült hónapjait. Ám Orbán Viktor január végi brüsszeli szereplése óta a most induló új korszakot már konszolidációnak illik nevezni kormánykörökben.

A kormányfő akkor tett nyilvánosan hitet amellett, hogy a társadalom megosztása helyett a konszolidáció vezérli törekvéseit. Ahogyan az osztrák alkancellárral tartott közös sajtótájékoztatóján is arról szólt bizakodón: az átmeneti időszak a végéhez közeledik, a konszolidáció időszakába lépünk. A Le Monde-nak pedig azt nyilatkozta: a veszély nagyobb része már elmúlt, a konszolidáció korszakába kell lépni, s ezentúl „több idő lesz az egyeztetésre”.

Beüzemelés

Táborának vezérfigurái is átvették a szóhasználatot. Lázár János Népszabadság-interjújában egyenesen a húszas évek bethleni konszolidációjához hasonlította a gondosan előkészített fordulatot. Most hagyjuk azt a rosszindulatú megközelítést, hogy az Orbán-kormány eddigi másfél éve e logika alapján a fehérterrort, a gazdasági összeomlást, a trianoni országvesztést, a numerus clausust és a vészes nemzetközi elszigetelődést is magába foglaló időszakhoz, az „átmenet zavaros” két évéhez hasonlítható.

Miskolci kocsonya. Feltét nélkül

hvg.hu archív

Sokkal fontosabb, hogy Lázár kibontja, mit is kell értenünk az orbáni konszolidáció alatt. „A mi definíciónk szerint a konszolidáció az ország külső és belső helyzetének a megszilárdítását jelenti. Ez egy program. Olyan program, mint amilyen az 1920-as években volt Bethlen István konszolidációs programja. Nagy nehézségek után, új törvények meghozatala után miként lehet a jogszabályi kereteket tartalommal megtölteni és azokkal eredményesen működtetni az országot. (…) Mi külső és belső megszilárdításra gondolunk. A külső megszilárdítás azt jelenti, hogy az elmúlt időszakhoz képest kevesebb konfliktussal és több megegyezéssel járó nemzetközi szerepre törekszünk. (…) Befelé pedig beüzemeljük, belakjuk azokat a rendszereket, amelyekről már döntöttünk. Ennek az átállási időszaknak a finanszírozására volt szükség ezekre a pénzekre. Hatékonyabbak és jobbak lesznek a rendszerek. Ez a belső megszilárdítás. (…) Magyarország független állam. Magunk döntünk a magunk sorsáról. Ha változtatunk, magunk döntünk róla. Ha konszolidálunk, vagyis megszilárdítjuk a megváltoztatott rendszerek működését, arról is magunk rendelkezünk.”

Vagyis a Fidesz-féle konszolidáció belső (inherens) fejlemény, azt nem a körülmények, esetleg a kormányra nehezedő (külső) nyomás erőszakolja ki, amúgy is megtörténne. Szükségszerűség. Hisz maga az „átállás” is voltaképpen a konszolidációra való felkészülést, ráfordulást jelentette. Az „igazi” kormányzás (a jövő) tehát most kezdődne.

Három nemzedék

Bethlen István. Névadó

holokausztmagyarországon.hu

Az újkori magyar történelemben három konszolidációról szokás beszélni. Mindegyiküket forradalom és káosz előzte meg. 1848-49 után a Habsburgok több lépcsőben próbálkoztak konszolidálni birodalmuk magyar részét – mindaddig sikertelenül, amíg 1867-ben ki nem egyeztek a magyar politikai elittel. A második valóban Bethlen István nevéhez fűződik, az is részben kiegyezéses jellegű volt, és politikai-gazdasági értelemben relatíve sikeresnek számít, noha utólag látható, képtelen volt megakadályozni az újabb nemzeti katasztrófákat. A harmadik Kádár Jánoshoz kötődik, és az ’56-os forradalom utáni posztsztálinista időszakot váltotta fel, szintén relatíve (a berendezkedő hatalom szempontjából) eredményesen. A konszolidáció mindhárom alkalommal valójában új rendszert, új berendezkedést jelentett: a dualizmust, a Horthy- és a Kádár-rendszert.

Tehát egyik esetben sem beszélhetünk arról, hogy a konszolidáció egy alapvetően demokratikus rendszert szilárdítana meg, emelne magasabb szintre, ennek az ellenkezőjéről volt szó, éppenséggel az ideiglenest „véglegesítette”. Ha komolyan vesszük a magyar történelmet, nem érdemes tehát hazai előképeket keresni.

Szilárdságfok

De van-e egyáltalán bármi értelme nem gazdasági, hanem politikai értelemben használni a fogalmat demokratikus rendszerekben? Szigorúan véve a szó jelentését: nem sok.

Szilágyi Ákos esztéta tanulságos írást publikált a 2000 folyóiratban a demokrácia konszolidálhatatlanságáról. Meggyőzően bizonyítja, hogy „a konszolidáció politikai fogalma (…) a nem-demokratikus rezsimek problematikájának részét képezi. (…) mindig akkor és ott jelenik meg, ahol nincsen rendszerszerűen kiépített, társadalmilag meggyökeresedett demokrácia” – még nincsen vagy már nincsen.

A „demokráciák nyitott rendszerével kapcsolatban a konszolidáció fogalma semmitmondó vagy kifejezetten használhatatlan. A poliarchikus [sokközpontú] demokrácia mint dinamikusan nyitott, magát újraszabályozó és folyamatosan megújító rendszer – természetéből fakadóan – konszolidálhatatlan. Csak valamilyen diktatórikus fordulat zárhatná le, vethetne véget neki: a szabadság rendjeként koncipiált és megvalósuló demokrácia azonban lezárhatatlan és megszilárdíthatatlan” – írja a politikatudományban is járatos Szilágyi Ákos.

A „képlékeny, kocsonyás halmazállapotú” rendszert tehát demokratikus úton véglegesíteni nem lehet. A demokrácia lényege ugyanis a bonyolult – olykor tán kaotikusnak tetsző, mégis – a szabályok tekintetében kiszámítható (konszolidált) működés, amelyben ugyan fontos alakító szerepük van az aktoroknak, de még a legnagyobb hatalmú szereplő (a kormányfő vagy a kétharmados kormányerő) sem dönthet a rendszer (konszolidált) természetéről, tekintheti sajátjának vagy befejezettnek a „művét”. Nincs omnipotens szereplő, aki megnyit vagy lezár folyamatokat. A jelző nélküli demokrácia lényegét tekintve többszereplős, nyitott kimenetelű játék, amelyben a szabályok ugyan folyamatosan átalakulnak, de a játékosok tiszteletben tartják azokat.

Belakva ismerszik meg

Ha mégis van némi létjogosultsága a demokrácia konszolidációjáról beszélni, az csak az autokráciákból átalakuló „új demokráciák” (ilyen Magyarország is) esetében lehetséges. Szilágyi szerint „a demokráciát nem ilyen-olyan erők konszolidálják, hanem kiépülésének és társadalmi beágyazottságának egy szintjén egyszerűen konszolidálttá válik”. A demokrácia megszilárdulása tehát nem állhat másban, mint „a politikai rendszer össztársadalmi elsajátításában”, vagyis abban, hogy a demokratikus kultúra az élet magától értetődő közegévé válik az elitektől az intézményeken át a társadalom minden csoportjáig.

A fideszes szóhasználat azonban nyilvánvalóan nem erről szól, de hát jól is van ez így, hiszen Orbánék nem a demokrácia elmélyítésén buzgólkodtak eddig, hanem díszletté tételén.

Az egyik Alaptörvény asztala. Bebútoroztak

Stiller Ákos

Lázár megkülönbözteti a fogalom külföldre és itthonra szánt értelmét. Ezek szerint míg előbbinél az együttműködést, utóbbinál – és ez a lényegesebb – a berendezkedést, az új rendszerek belakását kell érteni alatta. A konszolidáció tehát valójában a hatalom tartósításának technikáját jelenti, ami eddig kivételes eljárásnak tűnt, rögzült szabállyá válik. Nem arról van szó tehát, hogy a társadalom, a gazdaság és a közélet megrendszabályozása immáron véget ér, hanem éppenséggel arról, hogy mivel már minden az orbáni hatalom kezében van, kiüresedtek a jogállam és a parlamenti demokrácia intézményei, a hatalom nagylelkűen modort vált. Ami legjobb esetben is csak annyit jelenthet (lásd kádári konszolidáció), hogy aki nincs ellenük, az velük van.

Nem visszatérésről van szó a liberális demokrácia lényegéhez, hanem annak látszatáról, mázáról lehet már csak szó. Ígérik, úgy fognak eztán tenni, mintha. Nem igazi politikai fordulat ez, hanem a fideszes centrum leereszkedő gesztusa, átlátszó taktikai húzása. Csakhogy másfél évnyi szisztematikus dózerolás után nagy feladat lesz mindezt hihetően eladni.

(2000, 2011/12.)

Zádori Zsolt