Hetven éve, 1943. január 12-én indította meg a szovjet Vörös Hadsereg az Osztrogozsszk-Rosszos-hadműveletet a 2. magyar hadsereg ellen, a Don mentén. A szovjet csapatok néhány nap alatt áttörték a magyar, olasz és német védvonalakat, a közel 200 ezres magyar hadseregből mintegy 42 ezer katona esett el, 28 ezer megsebesült, 26 ezren pedig fogságba kerültek, amivel gyakorlatilag megsemmisült a magyar hadsereg. Voronyezs azonban csak egy mellékhadszíntere volt a világtörténelem eddigi legnagyobb csatájának, a Sztálingrádi ütközetnek.

Az 1942. augusztus 21. – 1943. február 2. között zajló ütközet végén a tengelyhatalmak oldalán közel 740 000 katona esett el vagy sebesült meg, 100 000 ember pedig fogságba esett. A szovjet veszteségek még súlyosabbak voltak: a Vörös Hadsereg 478 741 katonát veszett, 651 000-en megsebesültek, a civil áldozatok számát pedig csak megbecsülni lehet. A szovjetek mégis megerősödve kerültek ki a harcból, és a következő évben gyors ütemben szorították ki az országból az addig rendületlenül előrenyomuló németeket.

A világtörténelem legtöbb áldozatot követelő ütközetéről számos legenda látott napvilágot, amelyek egy része későbbi kitaláció, vagy ferdítés, mások viszont a korabeli háborús propaganda állításait elevenítik fel. A hvg.hu ezekről a tévhitekről kérdezte Antony Beevor angol történészt, a Sztálingrád című monográfia szerzőjét, valamint Jochen Hellbeck német kutatót, a hamarosan Magyarországon is megjelenő Die Stalingrad-Protokolle című könyv íróját.

A sztálingrádi ütközet döntötte el a II. világháborút?

Bár a csata jelentőségéről a mai napig vitatkoznak a történészek, az általunk megkérdezett szakértők abban egyetértenek, hogy a háború történetét nem lehet egy csatára leegyszerűsíteni.

A valóság: házról házra ostromolták Sztálin városát

AFP / Ria Novosti

Antony Beevor szerint eleve „nincs értelme egyetlen eseményre rámutatni, és azt állítani, ott dőlt el a háború.” Szerinte a háborúban több, a sztálingrádi csatához hasonló fordulópontot is megnevezhetünk. Az egyik az volt, hogy 1940-ben Nagy Britannia nem adta meg magát, ami miatt Németországot később kétfrontos háborút folytatott. Ha egyes eseményeket nem is, időszakokat tekinthetünk fordulópontnak: sztálingrádi csata idején, 1942 őszén és telén Németország valóban hátrányba került geopolitikai értelemben: a német Afrikakorps vereséget szenvedett El-Alameinnél, majd az Egyesül Államok belépett a háborúba és Guadalcanalnál vereséget mért a japánokra, így szertefoszlott a tengelyhatalmak reménye, hogy Amerikát lekötik majd a csendes-óceáni harcok. Beevor szerint e néhány hónap alatt, az 1942 augusztusától (a guadalcanali hadjárat kezdetétől) 1943 februárjáig (a sztálingrádi csata végéig) tartó időszak során dőlt el, hogy a tengelyhatalmak el fogják veszteni a háborút, hiszen ekkor sikerült először minden hadszíntéren megállítani az előretörésüket.

Beevor hangsúlyozta: a keleti fronton elszenvedett, Sztálingrádnál kicsúcsosodó német vereséghez szintén hosszú folyamat vezetett, amely során a szovjet Vörös Hadseregnek 1942 végére fel tudott épülni a Barbarossa-hadművelet alatt elszenvedett súlyos veszteségekből „Az 1941-es meglepetésszerű német offenzíva elején Sztálin saját maga próbálta irányítani a hadsereget, amely katasztrofális eredménnyel járt, a németek csak a tél beálltával akadtak el Moszkva kapuinál. A támadás elakadása után Sztálin, Kutuzov Napóleon ellen 1812-ben alkalmazott taktikáját utánozva, tábornokai ellenkezése ellenére 1942 februárjában általános ellentámadást indított, amelyek ismét totális kudarccal végződtek, megnyitva az utat a németek nyári, Dél-Oroszország és a Kaukázus ellen indított hadjárata előtt.” Sztálin ezután képes volt tanulni a hibáiból és szabad kezet adott a tábornokainak, akik ezután a modern hadviseléshez illő taktikát alkalmazva, részben a német Blitzkrieg stratégiából merítve szervezték meg a vonalaik védelmét, majd az ellentámadást, aminek eredményeként megállították a Kaukázus elleni német előrenyomulást.

Volt-e stratégiai, harcászati jelentősége a városnak?

Szintén népszerűek a Sztálingrád stratégiai jelentőségét eltúlzó legendák: ezek szerint ha a németek beveszik a várost, térdre kényszerítették volna a Szovjetuniót, mert azzal megszűnt volna a Vörös Hadsereg üzemanyag-ellátása, mivel nagyrészt a Volgán, vagy a folyó mentén zajlott a kaukázusi olaj északra szállítása. Mások egyenesen a Kaukázus kapujának tekintik a várost, amely ha elesik, a német hadsereg akadálytalanul haladhatott volna a bakui olajmezők felé.

Egy név miatt pusztultak el százezrek

AFP

Ezzel szemben Beevor úgy véli, Sztálingrádnak nem volt komoly katonai jelentősége. Bár a városból ellenőrizni lehetett a Volga hajóforgalmát (ami már a csata korai szakaszában leállt), nem sokkal a csata előtt a brit és szovjet hadsereg közösen megszállta Iránt, így az ország északi részén keresztül, vasúton biztosították az összeköttetést a Kaukázus és a Szovjetunió többi része között. Emellett a város bevétele közel sem garantálta volna a kaukázusi olajmezők megszerzését, hiszen az olyan értékes területektől, mint a bakui olajmezők több száz kilométernyi, a Vörös Hadsereg által ellenőrzött hegység választotta el a németeket. „Sztálingrád elfoglalása nem hozta volna meg Hitlernek az áhított győzelmet” – mondta Beevor. „Ezért eredetileg a város elfoglalása nem is szerepelt a német haditervekben, amelyek csak a város bombázásáról szóltak. Hitler hibát követett el, amikor nem tudott ellenállni annak, hogy jelképes győzelmet arasson "Sztálin városának" bevételével.

A szovjetek kezdetben hasonló okokból ragaszkodtak a város megtartásához, később Zsukov és Vasziljevszkij felismerték, hogy a város körül lehetőségük adódhat az ellenség bekerítésére és felmorzsolására. Ősztől egyre több katonát vezényeltek a városba, hogy minél több ellenséges katonát kössenek le, és a propaganda is egyre hangsúlyozta a város jelentőségét.” Különös módon tehát a II. világháború legvéresebb csatájára olyan város alatt került sor, amelynek birtoklására egyik fél számára sem jelentett volna komoly előnyt. Hitler és Sztálin azonban presztizskérdést csináltak „Sztálin városának” birtoklásából, majd a szovjet tábornokok felismerték a lehetőséget egy teljes német hadsereg bekerítésére és a Kaukázus elleni offenzíva visszaverésére.

A németeket "Tél Tábornok győzte le"?

Tény, hogy „Tél tábornok” nagyban hozzájárul a szovjet győzelemhez: a keleti front hadműveletei alatt 1942 végére több mint 100 000 német katona szenvedett az elégtelen téli felszerelés miatt súlyos fagyási sérüléseket, akik közül 14 000 olyan súlyos volt, hogy csak amputációval lehetett kezelni. Emellett a hideg elősegítette a betegségek terjedését, a katonák legyengüléséhez vezetett és nagyban hozzájárult a hadsereg moráljának leromlásához. A vékony bakancsot és egyenruhát viselő, halálra fagyott német katona jelképévé vált a tengelyhatalmak oroszországi vereségének, a Sztálingrád című német filmnek például egyik kulcsjelenete, amikor a német katonák rájönnek, nincs elég meleg cipőjük a közeledő télre.

Tél Tábornok győzelmet arat a németek felett a Sztálingrád című filmben:

Jochen Hellbeck szerint azonban téves pusztán az orosz télnek tulajdonítani a szovjet győzelmet. „A szovjet hadsereg 1942 végétől stratégiai és műveleti szinten is jobban harcolt a németeknél, miután Sztálin szabad kezet adott tábornokainak. Sztálingrádnál a szovjetek a német villámháborúhoz hasonló taktikát alkalmaztak, nagy tömegben bevetett tankokkal törték át az ellenséges vonalakat, elvágva az utánpótlási vonalakat és bekerítve a szárnyakon elhelyezett csapatokat, majd a Sztálingrád alatt harcoló sereget.”

Hellbeck hangsúlyozta a propaganda szerepét is, szerinte a szovjetek hatékonyan tudták motiválni a katonáikat, hangsúlyozták „Sztálin városának jelentőségét”, és nagyon hatékony ellenpropagandát folytattak a németek ellen – különösen az után, hogy felszabadítottak több német fogolytábort, és nyilvánosságra került, hogy a táborokban tömegesen halnak meg a foglyok. A szélsőséges hideg és annak következményei leginkább azután szedtek áldozatokat a németek közül, miután a szovjetek bekerítették őket, így nem juthattak hozzá a szükséges téli öltözethez, élelemhez és gyógyszerekhez.

A szovjet mesterlövészek nyerték meg az oroszoknak a csatát?

A szovjet propaganda már a csata alatt igyekezett hőst faragni a mesterlövészekből, akik a városi harcokban valóban komoly veszélyt jelentettek az ellenségre. A leghíresebb mesterlövész, Vaszilij Zajcev szovjet források szerint 225 német katonával és tiszttel végzett, amiért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést, puskáját pedig később kiállították a Sztálingrádi Hadtörténeti Múzeumban. A 2001-es Ellenség a kapuknál című film (amely részben Zajcev emlékiratain alapult) állított neki emléket a nyugati közönséggel is megismertette a szovjet mesterlövészek legendáját.

Az igazi Zajcev mesél az állítólagos König megőléséről egy interjúban:

A korabeli háborús propagandának természetesen hősökre volt szüksége, erre a szerepre pedig ideálisak voltak a magányosan dolgozó mesterlövészek, azonban ennek a fegyvernemnek kevés valódi szerepe volt például a tüzérséghez vagy a légierőhöz képest. A legtöbb mesterlövészt egyébként nem az Ellenség a kapuknál című filmben látott módon, a célpontok egy jó lövéssel való likvidálására, hanem nagy hatótávolságú szupresszív tüzelésre (a célpont harcállását folyamatosan tűz alatt tartották) alkalmazták. A sztálingrádi mesterlövészek közül egyébként nem is Zajcev, hanem egy Anatolij Csekov nevű fiatal katona volt a legsikeresebb (a szovjet sajtó szerint 256 ellenséges katonával végzett), aki még a csata vége előtt elesett. A világháború legsikeresebbnek mesterlövésze pedig nem az orosz, hanem a finn hadseregben szolgált: Simo Häyhä a finn téli háború alatt 505 szovjet katonát ölt meg.

Zajcev érdemeinek kidomoborítására a propaganda hajlandó volt eltúlozni a szerepét. Jó példa erre Erwin König őrnagy, a „legjobb német mesterlövész”, akit állítólag Zajcev ölt meg. „Königet ma sokan valós személynek tekintik, annak ellenére, hogy a német iratokban, sajtóban utalás sincs ilyen nevű mesterlövészre.” – mondta Jochen Hellbeck. „Az őrnagyot valószínűleg csak a szovjet propaganda alkotta meg, hogy méltó ellenfelet találjanak ki Zajcevnek, és hogy hangsúlyozzák, hogy Sztálingrádnál a legjobb német csapatokat győzték le, kidomborítva a Vörös Hadsereg teljesítményét.” Bár Zajcev emlékirataiban tényleg szerepel egy utalás egy „Koning” nevű német mesterlövészre, aki a berlini mesterlövész-iskola vezetője volt, azonban a német források nem tudnak ilyen nevű tisztről.

Orosz roham - nem lőtték hátba saját katonáikat

AFP / Ria Novosti

A figura egyébként az Ellenség a kapuknál című filmben is megjelenik: Königet egy bajor arisztokrataként ábrázolják, akit kifejezetten Zajcev ellen küldtek. David Robbins Patkányháború című regényében Zajcev ellenfele pedig egy Heinz Thorvald nevű SS-ezredes, azonban ekkoriban az SS-nél nem szolgált ilyen rangban mesterlövész.

Valóban lelőtték az oroszok a megfutamodó katonáikat?

Szintén az Ellenség a kapuknál című filmben jelenik meg az a legenda, hogy a szovjet titkosszolgálat, az NKVD tisztjei géppuskákat állítottak fel az „emberi hullámokban” támadó gyalogosok hátában, és lelőtték a visszavonulókat. Ugyanebben a jelenetben láthatjuk, hogy a Vörös Hadseregben akkora fegyverhiány volt, hogy csak a katonák felének jutott puska, a többiek csak lőszert kaptak, és az elesettek elejtett fegyvereit felvéve kellett harcolniuk.

A legenda valóságalapja, hogy a háború során az NKVD valóban felállított úgynevezett „blokkoló egységeket”, akik a frontvonal mögött tartották fenn a fegyelmet és a lelkesedést, és az ő feladatuk volt a dezertálások és az engedély nélküli visszavonulás megakadályozása. Hasonló csapatokat egyébként számos hadsereg alkalmazott, többek között a római légiók és Napóleon seregei. A Vörös Hadseregben a polgárháború alatt alkalmaztak ilyen egységeket, akik valóban parancsba kapták, hogy szükség esetén fegyverrel akadályozzák meg a pánikszerű visszavonulást. 1941-ben ismét felállították a „blokkoló egységeket”, azonban nincs rá bizonyíték, hogy a filmben látott jelenetek a valóságban is lezajlottak volna. Hellbeck rámutatott: a sztálingrádi csata során a Vörös Hadsereg súlyos emberhiánnyal küszködött, ezért nem áldozhatták fel ilyen értelmetlenül a katonáikat. A csata során még az elfogott dezertőrök (amelyet külön kezeltek azoktól, akik pánikszerűen visszavonultak a csatában) nagy részét, közel 89 százalékát életben hagyták és visszaküldték a csatába, másokat büntetőszázadokba küldték, és csak egy kis részüket végezték ki. Antony Beevor könyve szerint a szovjet 62. hadseregben 13 500 katonát végeztek ki dezertálásért, Hellbeck viszont vitatja ezt a számot, szerinte az adat, bár sok történelmi munkában szerepel, nem támasztható alá hiteles forrásokkal.

Egy makacs mítosz a filmvásznon:

A filmbeli jelenetben látható „emberi hullám” szintén nem volt jellemző a sztálingrádi csatára: hasonló értelmetlen rohamokra a háború korai szakaszában sor került ugyan, de Sztálingrádnál már csak elvétve alkalmazták, a Vörös Hadsereg a városban védekező taktikát alkalmazott, mely során az épületeket erődökké alakították, az átkaroló hadműveleteknél pedig összevont páncélos és gépesített egységek a gyalogsággal együtt törték át a német vonalakat. Szintén valószerűtlen, hogy a katonák fegyver nélkül rohamoztak volna – mondta Hellbeck – hiszen a Sztálingrádnál szolgáló hadosztályok a Vörös Hadseregen belül viszonylag jól felszereltnek számítottak, nem szenvedtek súlyos fegyverhiánytól.

Az áldozat-legenda

Hellbeck szerint a német történésszakma egyik legfontosabb feladata lenne, hogy leszámoljon az úgynevezett áldozat-legendával. A legenda mai formájában a 1950-es 60-as években terjedt, amely szerint a Wehrmacht-katonák Hitler áldozatainak tekintendők, aki saját ideáiért áldozott fel ártatlan fiatalokat. A másik olvasat szerint Hitler és Göring cserbenhagyták a csapdába esett 6. hadsereget, amikor leállították a katonák légi úton történő kimenekítését és az ellátmány szállítását a katlanba, mert a légierőt és a készleteket más hadműveletekre akarták használni, halálra ítélve ezzel a sztálingrádi csapatokat.

1942 októberében már nem volt ép ház a városban

AFP / DPA

A történész szerint ez a narratíva azonban folytatása a náci propagandának, amely szintén áldozatról beszélt, arról, hogy a katonák valamilyen nagy, európai eszméért adták az életüket. Manapság az áldozat-legenda jellemzője a Wermacht felmentése a háború miatti felelősség és a háborús bűnök alól. A 90-es években már nyilvánosságra kerültek a Wehrmacht katonák által elkövetett háborús bűnökről szóló kutatások: az úgynevezett Komisszár-parancs értelmében a Wermacht kivégezhetett olyan foglyokat, akikről gyanították, hogy kommunista komisszárok, vagy túlságosan „bolsevizált” katonák.

A Wermacht a keleti fronton szorosan együttműködött az SS-szel és az SD-vel a „partizántevékenység visszaszorításában”, ami gyakran civilek elleni megtorló akciókat és a zsidó lakosság kiirtását (amelyet az SS irányítása alatt álló Einsatzgruppe-k hajtottak végre) jelentette. Ezek a kutatások árnyalták a „tiszta Wehrmachtról” kialakult képet, de az áldozat-legenda még mindig széles körben elterjedt.