Jehan Paumero húszas évei elején, bordeaux-i bölcsészként jött Magyarországra 2003-ban, miután elfogadta egy pécsi gimnázium állásajánlatát. Előtte csak a Sziget miatt járt itt, de megígérte magának, hogy még visszatér – egy helyett végül több mint húsz évet maradt. Hogyan látja egy köztünk élő francia a magyarokat? Miért érzi itt szabadabbnak magát, mint otthon, és mi az, ami miatt közelebb érzi magához a magyar társadalmat? Mit gondolnak a franciák Magyarországról, és mit válaszol, ha nekiszegezik a kérdést, hogy milyen diktatúrában élni?
(A HVG 30. számában Mi a jó bennünk? címmel megjelent interjú teljes változata.)
Feltűnt, hogy A hazám és az otthonom című könyvében, amelyben húszévnyi magyarországi itt-tartózkodásának emlékeiről, tapasztalatairól számol be, mennyire pontosan ír történésekről, benyomásokról, akár évtizedekre visszamenőleg is. Naplót vezetett, vagy ennyire jó a memóriája?
Nagyon sok mindenre emlékszem nagyon pontosan, de valóban vezettem naplót, amikor idekeveredtem, másfél éven keresztül. Röviddel azelőtt, hogy elkezdtem írni a könyvet, előkerültek ezek a bejegyzések, és amikor újraolvastam őket, sok mindent felszínre hoztak.
Volt, ami átkereteződött azóta?
Eleve előjött a nosztalgia. Olyasvalaki vagyok, sajnos, aki mindig úgy látja a világot, hogy régen valamennyivel jobb volt – bár mostanában nem nehéz így tekinteni a múltra. Amikor elkezdtem írni a könyvet, már majdnem húsz éve éltem Magyarországon; addigra egy kicsit úgy éreztem, mintha itt születtem volna. A naplóimat olvasva felidéztem, hogy valójában milyen élmény volt, amikor megérkeztem, és mennyire nem volt könnyű, főleg az első egy-két évben. Erről nem tudtam volna franciául írni, habár alapvetően nem volt kifejezett szándékom, hogy magyarul írjak.
A nosztalgiára való hajlamot a magyarokról is megállapítja, példaként említve Trianont vagy az aranycsapat 6:3 meccsét. Vannak más kapcsolódásai is a magyar „néplélekhez”?
Ezen még nem gondolkodtam, viszont mostanában sokat foglalkoztat valami, amiről korábban nem is tudtam, hogy létezik: a transzgenerációs örökség. Biztos vagyok benne, hogy az egyes országok népei is hordoznak traumákat, és abban is biztos vagyok, hogy az emberek traumái átöröklődhetnek a másikra úgy, hogy az érintett akár nem is tud róla, nem is érti a fájdalmai, a fóbiái hátterét. Magyarország története nagyon összetett, nagyon szerencsétlen. Erős volt valaha, és biztosan fájdalmas sokak számára, hogy a nagyok szemében már rég nem az. Ezeket sosem érezhetem át teljesen, hiszen franciának születtem, és franciának is érzem magam.
Ezt a fajta nosztalgiát egyébként Franciaországban nem igazán lehet tapasztalni, mi nem élünk ennyire a múltban.
Ahogy írja, nagyon szeret Magyarországon élni – habár a politikai légkört például elég problémásnak találja –, és úgy fogalmaz: itt képes annyira szabadnak érezni magát, mint Franciaországban nem. Mi adja meg ezt a szabadságot?
Büszkén hirdeti magát Budapest legelőkelőbb éttermei közt a Nobu, az étterem alapvetés a világsztárok között is. Most betekintést kaptunk arról, hogy az alapító Nobuyuki Matsuhisa szellemében hogyan készül náluk a japán konyha egyik legegyszerűbb, mégis legelőkelőbb fogása, a szasimi.
Ruszin-Szendi Romulusz korrupciógyanús ügyeinek felelőséről is kérdeztünk a hadügyminisztert.
