Az ellenzék mentette meg a kormányt saját radikálisaival szemben 1993. májusában. A magyar-ukrán jószomszédsági és együttműködési szerződésről volt szó, amelyet már 1991 végén aláírtak, de a törvénybe iktatás csúszott. A bírálók főleg azt a mondatot kifogásolták, hogy „A Felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs, és nem is lesz területi követelésük”. Ennek megfogalmazása – „nem is lesz” – valóban szokatlan volt, de semmi többet nem mond, mint amire Magyarország Trianontól és az 1947-es párizsi békétől az 1975-ös helsinki záróokmányig már többször kötelezte magát. Ám az említett radikálisok egy része egy darabig úgy fogta fel, hogy mivel az egykori ellenfelek és szomszédok – Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió – felbomlottak, a korábban törvénybe iktatott határok kétségbe vonhatóak. 
 
Hiába hangsúlyozta Jeszenszky Géza, a nemzetközi kapcsolatokat kutató történészből lett külügyminiszter, hogy a szerződés mennyi előnyt ígér a kárpátaljai magyarságnak, a legkeményebb támadásokat a kormánypárti frakciókból kapta, vagy az onnan kilépett függetlenektől. A korábban MDF-es, ekkor független, a következő ciklus egy részében kisgazdapárti G.Nagyné Maczó Ágnes jogász például így fogalmazott: „…itt békességben, örömmel, dalolva mondanánk le a határon túl élő magyarokról! Ami ugyanis Kádár Jánosnak nem sikerült – bár 1957-ben megkísérelte –, most az önmagát 15 millió magyar miniszterelnökének valló Antall Józsefnek a demokráciában, hatpárti előzetes egyeztetéssel sikerülni fog. A Házon, őszerinte, biztos, hogy sikerül átvinni ezt a döntést, hisz ígéretet tett erre Kijevben. … Ez csak akkor válhat világossá előttünk, miért mer ilyen ígéretet tenni, hogyha valóság a Zacsek és Kónya párbeszéd, miszerint a legtöbb ügynök az MDF-ben található. Mert ilyen hazaáruló döntést csak azok szavazhatnak meg, akiket sakkban tartanak.  (Erősödő zaj.) ., akiket megvesztegettek. (Nagy zaj, közbekiáltások.) Feltételezni sem merem.”

Néhány százalék

Katona Tamás történész, MDF-képviselő, volt külügyi államtitkár arra hívta fel a figyelmet, hogy Ukrajna 1991 előtt nem volt független állam, nem írta alá se a békeszerződéseket, se a helsinki alapokmányt – ezért kell számára külön megerősítenünk, hogy nincs területi követelésünk. Továbbá: az ottani magyarságnak „az 50 milliónál nagyobb Ukrajnában ez a kisebbségi megállapodás jelenti az egyetlen fennmaradási esélyt. … tessék elgondolni azt, hogy ahol csak néhány százalék nemzetiségi él, ott abban a községben a községháza előtt kint lobog annak a kisebbségnek a zászlaja.”

Az SZDSZ nevében Szent-Iványi István etnográfus, egykori illegális ellenzéki beszélt, aki később, kormányzásuk idején külügyi államtitkár volt: „Ezzel a magyar Kormány, a magyar Országgyűlés, a magyar nemzet nem lemondott a magyar kisebbségekről, hanem éppen hangsúlyosan középpontba állította őket. … Itt azt hiszem, hogy a kérdés úgy van feltéve, tisztelt képviselőtársaim, hogy ragaszkodunk egy illúzióhoz, egy illúzióhoz, amelyet itt a leghatározottabb formában Maczó Ágnes képviselőtársunk fogalmazott meg, vagy pedig jogokat és biztonságot adunk határokon túl élő magyarok számára.”

Torgyán József ebben a vitában is kitett magáért

Bánkuti András

A kereszténydemokrata Csépe Béla (a Kisiparosok Országos Szövetségének tisztviselőjéből lett politikus) érezhetően dilemmában volt, hogy a radikálisokhoz közel álló érzelmeit hogyan egyeztesse össze a kormány iránti lojalitással: „Kárpátalja ősi magyar terület. Nyilvánvaló, hogy mindannyiunkat megráz maga a gondolat, hogy esetleg az ott élő magyaroknak a sorsát befolyásoló döntést hozunk. … Én úgy látom, hogy Magyarország politikai tájékozódása, az a külpolitikai irányvonal, amelyet ez a Kormány követ, ezt a feladatot igenis megtestesíti, és ezt a célt megközelíti. … Ez a formula, ami ebben a szerződésben szerepel, az erőszakos határmegváltoztatáshoz kötődő fogalmat tartalmaz, azt, hogy nincs területi követelésünk. Én sem tudnék végérvényesen lemondani arról, hogy itt a magyarság örök időkre szólóan jelentse ki, hogy lemond, és most nemcsak Kárpátalját érintően, hanem bármilyen más ősi magyar területről. Úgy vélem, hogy itt nem erről van szó.”

Horn Gyula MSZP-elnök, volt külügyminiszter a szövegezéssel nem volt ugyan elégedett, de a ratifikálást támogatta, hivatkozva a kisebbségeknek kedvező ukrajnai jogszabályokra: ”…örülhetnénk mindannyian, ha a többi ország, szomszédos ország követné az ukránok példáját.”

A még MDF-es, de a szélsőjobbal szimpatizáló Zacsek Gyula ezzel szemben így beszélt: „A mai magyar Kormány ezzel határozottan kijelenti, hogy sem ma, sem a jövőben szóba sem jöhet a helsinki záróokmányban jelzett lehetőség, hogy békés eszközökkel, megegyezéssel megváltoztatható a mai helyzet. … Ezentúl lehetetlen helyzetbe hozza Magyarország jövőbeli kormányait is.”

Az írástudatlan kisgazda

Torgyán József, a kormánnyal már szembefordult kisgazdapártiak vezetője: „Ne haragudjon, külügyminiszter úr, nekem konkrétan fel kell tennem a kérdést, ha egy írástudatlan kisgazda juhászt elküldünk erre a tárgyalásra, az vajon nem tudott volna ilyen rossz szerződést kötni, hiszen az is le tudott volna mondani mindenről, ami minket megillet. De akkor hol a diplomácia, hol van a magyarság érdekében kifejtett tevékenységünk?”

Az első ciklusban szabaddemokrata képviselő volt a nagy színész, Darvas Iván. Nem állta meg szó nélkül az elhangzottakat, de érdemes figyelni az érvelés eleganciájára. „Nem vonom ugyan kétségbe a hazaárulás vádja megfogalmazójának őszintén hazafias, tisztes szándékát, mégis nevetségesnek és abszurdnak tartom a konklúziót, tekintettel arra az elhanyagolhatatlan körülményre ugyanis, miszerint a Trianonnál elszakított területek mindegyike hosszú évtizedek óta egy-egy szuverén európai állam területének számít, és mind ez idáig ezen szuverén állam egyike sem nyilvánította azon szándékát, hogy – úgymond – békés tárgyalásokba óhajtana bocsátkozni ezen területek Magyarországhoz való csatolásáról. Le kell végre számolnunk azzal az illúzióval, mintha e kérdés feszegetésének más eredménye is lehetne, mint az említett szomszédos államokkal való viszonynak, ebből kifolyólag pedig az ott lakó magyarság sorsának a megromlása, végső soron pedig akár fegyveres konfliktus fenyegetése.” És meglepő, de hasonló volt a végkicsengésük Szűrös Mátyás, az országgyűlés szocialista alelnöke, az MSZMP KB volt külügyi titkára szavainak: „A magyar fél a kölcsönös előnyök és érdekek érvényesítésére törekedett, és nem mondott le olyasmiről, aminek birtokában lenne, vagy amire netalán lehetősége nyílna a jövőben.”

 Németh Zsolt, a Fidesz külpolitikai szakértője, a mostani államtitkár hasonlóan beszélt: „Ezt a relációt veszélyeztetni politikai kalandorság. … A Nyugat számára az, hogy régiónkban háború dúl, hogy olyan feszült a politikai helyzet, amilyen, annak a gesztusnak a helyi értéke, hogy két ország meg tudja egymással oldani a saját problémáját, az egy hihetetlen precedensértékű jelzés.”
 
Antall József miniszterelnök a három napos, heves és elkeseredett vita végén azt mondta: „Vállalom, hogy e szerződést Magyarország külpolitikai helyének biztosítása érdekében és a határon túl élő magyarság érdekében írtam alá. … tárgyalások útján két ország bármikor megegyezhet új határ kérdésében, ez is evidencia. [De] nem hiszem, hogy most és jelenleg bárki ezt a kérdést Európában az európai biztonság szempontjából, vagy az európai rendezés, vagy az európai integráció szempontjából e formában egyáltalán felvetheti.”

Név szerinti szavazás következett 1993. május 11-én: 223 igen, 39 nem, 17 tartózkodás. Nem rossz eredmény, de a számok mutatják, hogy 107-en nem szavaztak. Köztük sok kormánypárti képviselő, sőt néhány miniszter és államtitkár. A „nem” szavazatok és tartózkodások is inkább a kormánypártokból és az azokból kivált függetlenektől érkeztek, míg a jelenlévő ellenzéki szabaddemokraták, szocialisták és Fideszesek mind igennel szavaztak. Vagyis az ellenzék nélkül megbukhatott volna a magyar-ukrán szerződés törvénybe iktatása.