És akkor lett Árpád híd, és eltűnt az Oktogon, a nép meg tapsolt

Bár ma már szinte csak a rendszerváltás előtt iskolába járók emlékeznek rá, november 7-ét, a Julián-naptár szerint október 25-én történt Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) évfordulóját több mint negyven éven át a világ dolgozóinak, így a szocialista Magyarországnak is nagy eseményeként ünnepeltük. Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel vezetett végül 1922-ben a Szovjetunió megalakulásához, orosz földön pedig november 7-e már 1918-tól nemzeti ünnepnek számított. Miután a II. világháború után Magyarország a szovjet befolyású övezethez került, november 7-e ünneplését Magyarországon is fokozatosan bevezették, előbb félhivatalos rendezvények keretében, majd 1950-től hivatalos formában is.

November 7-ét szűk körben amúgy már a II. világháború vége előtt is ünnepelte Magyarországon a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1946-tól azonban az alig egy éve alakult civil, de a párt befolyása alatt álló Magyar-Szovjet Művelődési Társaság vette át a kezdeményezést. Az évfordulóról egészen 1950-ig mindössze félhivatalos keretek között emlékeztek meg – bár a Minisztertanács és a párt prominens képviselőinek jelenlétében – egyfajta "hálából" az országot felszabadító Szovjetunió iránt. Hivatalos magyar állami ünnep rangjára 1950-ben emelkedett az MKP és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) fúziójából létrejött Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) döntése nyomán, mégpedig egy törvényerejű rendelettel, mely kimondta, hogy november 7-e "a világtörténelem legnagyobb fordulópontja", mert létrejött a Szovjetunió, "a világ népeinek reménysége, támasza és példaképe", ezáltal pedig a "Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója a magyar nép ünnepe is", mivel az abból született Szovjetuniónak köszönhetjük a felszabadulást.

Az Árpád (akkor még Sztálin) híd avatása 1950. november 7-én. Galériánkért kattintson a képre!

Fortepan

"November 7. napja a magyar nép számára is a győzedelmes szocializmus, a dolgozók nemzetközi szolidaritása, a felszabadító Szovjetunió és a nagy Sztálin iránt érzett hála ünnepe. Ezért a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elrendeli: November 7. napja a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, a Magyar Népköztársaság állami ünnepe" – áll a rendeletben, amelynek alapján egészen 1989-ig – egy év, 1956 kivételével – minden évben ünnepségeket tartottak november 7-e alkalmából. Kádár János 1956-ban éppen november 7-én érkezett vissza Budapestre a szovjetek segítségével, az ünnepségek elmaradtak, egy évvel később azonban Apró Antal ünnepi beszédében már sajnálkozva említi meg, hogy a 39. évfordulót a "pusztító ellenforradalom" miatt nem lehetett megünnepelni.

Díszünnepség, koszorúzás, üzemi ünnepség

November 7-e megünneplésének formái már az 1940-es évek végén kialakultak: a szocializmus korának más nagy ünnepeivel, április 4-ével vagy május 1-jével szemben november 7-én Budapesten nem tartottak felvonulásokat, a filmhíradók, majd később a híradók azonban részletesen beszámoltak a moszkvai katonai parádékról. Az ünnepeket a hiánygazdaságban azonban felhasználták a gazdasági aránytalanságok kiegyenlítésére: az "ünnepi munkaverseny", a "munkafelajánlások" és a "november 7-e műszak" elengedhetetlen elemei voltak a készülődésnek.

A magyar ünneplés formáiról a párt Központi Vezetőségének Agitációs és Propaganda Osztálya javaslatai alapján a Rákosi Mátyás vezette titkárság döntött, és legnagyobb attrakciója az előestén, november 6-án az Operaházban rendezett ünnepi beszédet és zenés-táncos műsort is magába foglaló díszelőadás volt. A párt elöljárói, a minisztertanács és az elnöki tanács tagjai, a nagykövetek, valamint a tömegszervezetek képviselői mellett meghívtak oda tudósokat, színészeket, művészeket, illetve sztahanovista munkásokat is.

Hetedikén a párt, a kormány és az elnöki tanács képviselői – megfelelő mennyiségű néző mellett – megkoszorúzták a közvetlenül a háború után Budapesten felállított szovjet katonai emlékműveket, de hasonló forgatókönyv szerint minden vidéki városban is rendeztek "kultúrműsoros" ünnepi előadást, illetve koszorúzásokat. Az iskolai rendezvények ideológiailag megfelelő tartalmáról a közoktatásért felelős minisztérium gondoskodott, az egyes üzemekben pedig szintén közös ünnepség keretében emlékeztek meg az évfordulóról. Szokássá vált az is, hogy az üzemekben november 7-én osszanak jutalmakat, a rossz nyelvek szerint azért, hogy a dolgozók érdekeltek legyenek a Magyarországhoz nemigen kapcsolódó októberi forradalom megünneplésében.

Ideológiai nevelés és történelmi ismeretterjesztés

Az ünneplés ezen formái 1956 után is megmaradtak, egy 1975-ös könyvecske, a Társadalmi, nemzeti, mozgalmi ünnepség a vállalatnál című, kimondott tanácsokkal látja el az egyes üzemekben a szakszervezeti kulturális, agitációs és propagandafelelőst vagy bizalmit azzal kapcsolatban, hogy miként érdemes a helyi szintű ünnepségeket megtartani. A könyv szerint az ünnepségeknek kettős célja van: "egyrészt újabb ismeretekkel kell gyarapítani a dolgozókat, másrészt nevelő, meggyőző, agitatív hatást kell elérni". Ennek érdekében személyessé kell tenni a megemlékezéseket, hogy a dolgozók érezzék, "ők is részesei ennek az örökségnek, hagyománynak".

November 7-e országos és helyi szinten megtartása nem magyar sajátosság, a keleti blokkban, vagyis a szovjet befolyás alatt álló országokban elvárt kötelezettség volt a Szovjetunió, ezáltal pedig a szocialista létforma megalapozásának megünneplése. A NOSZF megünneplése önmagában kifejezte a Szovjetunió iránti hűséget, formálni próbálta az emberek szocialista öntudatát, az ünnepeken elhangzott beszédek pedig jelezték a követendő politikai irányvonalat: az 1950-es évek elején a sztálini út egyértelmű követését, Sztálin 1953-as halála után az enyhülést, 1957-ben a visszatérést a szovjet úthoz, majd a hatvanas évektől folyamatosan a szocializmus melletti kiállást és a "lenini út" követését.

A politikai üzenet mellett november 7-e a szovjet kultúra, a szocializmus, valamint a Szovjetunió történetének terjesztésére adott alkalmat. A hivatalos ideológiát terjesztő brossúrák és könyvecskék mellett az állami kiadók nagy szocialista szerzők könyveivel készültek az ünnepre, de november 7-ére időzítették olyan nagy filmek magyarországi bemutatóját, mint például 1950-ben Szergej Eisenstein Patyomkin páncélosát, a Kádár-korszakban pedig szovjet filmhét keretében mutatták be a legfrissebb szovjet alkotásokat az ünnepet megelőzően. A központilag szervezett kiállítások Rákosi idején az ipari fejlődést, vagy a szocializmus vívmányainak bemutatását dolgozták fel, ezek a hatvanas évektől művészeti tárlatokká finomodtak.

Sztálin hídtól a Lenin-szoborig

Az Auróra cirkáló, a Téli Palota ostroma, Sztálin és Lenin, majd később csak Lenin történetének évről évre átismételt története mellett a szocialista államvezetés rendszeresen gondoskodott arról, hogy különleges eseményekkel is emelje az ünnep fényét. Párton belüli döntések értelmében 1950-ben nevezték át a Nagykörút Nyugati (akkor Marx) tér és a Rákóczi út közötti szakaszát Lenin körútra, és ekkor vette fel az "úri világ Oktogonja" a November 7. tér nevet. Kevesen tudják, de éppen 1950. november 7-ére készült el az akkor még Sztálin hídnak nevezett Árpád híd, 1951-ben pedig november 7-e alkalmából vette fel Sztálin nevét az akkor még Dunapentele névre hallgató új szocialista iparváros, Dunaújváros.

A Lenin körút 1950-ben. Galériánkért kattintson a képre!

Fortepan

1958-ban ezen a napon avatták fel a Csepeli Vasmű fõbejáratánál 1990-ig álló, a moszkvai városi tanács ajándékaként Budapestre érkezett Lenin-szobrot (amelynek kinyújtott kezébe a városi legendák szerint többször zsíros kenyeret tettek), de egy évvel később szintén november 7-én állították fel a Budapesti Corvinus Egyetem Fővám téri épületének aulájában azóta is álló Marx-szobrot is. 1964-ben a NOSZF alkalmából bírálták el a Felvonulási térre az 1956-ban szétdarabolt Sztálin helyett terveztetett Lenin-szobrok pályázatát is, ekkor nyert Pátzay Pál szobra, amit azonban végül csak 1965-ben állítottak fel a téren, ahol a későbbiekben, az 1988-as utolsóig, tartották a megemlékezéseket november 7-e alkalmából.