A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
A mostani választási rendszer elvetésének ügye egységet teremthet a Fidesszel torkig lévő – amúgy roppant tarka, Vonától Jeszenszkyig és Sólyomig, Botkától az utcán tüntető fiatalokig terjedő – túlnyomó többség tagjai között, ez lehet az az archimédeszi pont, ahonnan az Orbán-rezsim kiforgatható sarkaiból.
A mese messze nem csak Orbán trónfosztásáról szól – bár örömünkre az arányos rendszer nyomban megszüntetné a Fidesz szavazataránnyal alá nem támasztott többségét –, hanem arról, hogy helyesen azonosítjuk-e az elmúlt 27 év kudarcának egyik fő okát. Ha közös lesz a felismerés, hogy kínjaink forrása, Magyarország süllyedésének oka a túlhatalom, az alkotmányos diktatúra választási törvénybe írott lehetősége. Külön pech, bár törvényszerű, hogy a mi túlhatalmasunk elhülyülése félelmetesen felgyorsult.
A közös fellépés célja nem lehet más, mint a hatalomkoncentráció kialakulását elősegítő többségi helyébe arányos választási rendszert állítani, és ezzel nem helyreállítani, hanem valóban megalkotni a hatalommegosztás rendszerét, amelyet az 1989-es alkotmány csak elképzelt, de elfelejtette bebiztosítani. Kölcseyt továbbfaragva: hatalommegosztás minden előtt – ennél a célnál nagyszerűbbet elképzelni sem lehet. (Főhajtás: ha a projekt sikeres lesz, a hálás nemzet szobrot fog emelni a 1989-90-es közjogi berendezkedés milyensége és Magyarország hanyatlása közötti összefüggést elsőként felismerő Széky Jánosnak.)
Éppen ezért nehezen érthetőek a választási rendszer birizgálásának oktalanságáról és pótcselekvés voltáról szóló párt- és szakértői fejtegetések, miszerint az ellenzék ne izélgesse a törvényt, inkább méltóztasson a választók kritikus tömegét megszólítani, valamint legyen kedves egymillió új szavazót szerezni, és akkor a jelenlegi rendszerben is győzhet.
Csodálom azokat a politikusokat/politikai elemzőket, akik az alkimisták megszállottságával és eredményességével keresik Orbán „jelenlegi szabályok mentén” történő elzavarásának receptjét. Az ellenzéki győzelem nem ütközik ugyan szövegszerű tiltásba, de olyan egyenlet megoldását követeli meg, amelynek egyszerűen nincs megoldása. A Fideszre szabott matematika mellett kár lenne megfeledkezni az egyéb körülményekről, így arról, amit a tavalyi kvótanépszavazáskor volt szerencsénk megtapasztalni: hogy a Fidesz a korábban független intézményeket, továbbá a média és az államgép minden elemét hadrendbe állította. Ez olyan rendszer, amelyből csak kilépni lehet, benne őt legyőzni nem.
Időnként eszünkbe juthatna, hogy versengő pártrendszerekben a választási szabályrendszer egyoldalú kialakítása ab ovo elfogadhatatlan. De ezen túl, az egyenlőtlen versenyhelyzet elfogadása, az alávetettség kötelezvényként való elismerése, majd a minden evidenciával szembeni győzelmi bizonykodás pocsék üzenet a jövőnek és a választóknak. Biankó behódolás. Csak született vesztes kér lapot hamiskártyástól. Szinte kihallani a lábtörlő vágyakozását: Töröld belém a lábad/töröld belém a lábad/úgy sóvárgok utánad/töröld belém a lábad! Ámde Eörsi István e halhatatlan sorokat 1966-ban, Kádár és Brezsnyev élete delén vetette papírra. Azóta egy pártállam kimúlt, és itt az új, miközben zeng a mai pesti srácok rigmusa: („kell a CEU, kell a TASZ, Orbán Viktor hülye fasz”). Ezek szavazatát a mai pártok nem kapják, hiába álmodoznak. Nekik kell megkapniuk, amit kérnek. Mégis minek kellene még történnie, hogy a pártok meghallják: elég az önfeladásból?
A változás azért látszik távolinak, mert szereplőink gondolkodása az Áder János bajszos vezérletével készült 2011-es választási rendszer keretein belül mozog (e munkája elismeréseként kapta később a köztársasági elnöki stallumot). Ehelyett ki kellene ebből lépni, és előadni egy új történetet arról, hogy tudjuk, mit rontottunk el 1989-90-ben, miért érzi magát egyre több ember rosszul a bőrében, és hogy mit kell megváltoztatni.
A történet kitüntetett eleme lenne a tanmese, hogy az egykori szovjet érdekszféra átalakuló országai közül csak Magyarországon többségi elvű a választási rendszer. Továbbá csak itt van olyan választási rendszer, amelyet 2011-ben már nem az 1989-es konszenzusos harakirivel, hanem akkor már minden más párt akarata ellenére vezettek keresztül olyan gyorsan, hogy a nyomógombok is áttüzesedtek. Ezt védik most életre-halálra a pártok és szakértőik. És ezért a miénk az egyetlen ország, ahol minden hatalom egyetlen párt, egyetlen ember kezében összpontosul.
Hozzátennénk a tanulságot: a sorsot hívja ki maga ellen az a hatalommegosztásban történelmi tapasztalatokat nem szerzett posztkommunista ország, amelyiknek a választási rendszere megengedi (helyesbítek, a pártjai megengedik), hogy egy párt a szavazatok kisebbségével alkotmányozó többséghez jusson. Ezután pedig egyetlen gondolatuk van: ha már így alakult, akkor megint győzelmet hazudunk, mint 2014-ben, és azután Európának panaszkodunk majd, hogy milyen engedékeny.
Pedig elmondhatnánk, hogy a választási rendszer megváltoztatása miatt többé nem fog Magyarország nappalijának falán lógni a könnyen elérhető teljhatalom puskája. Nem lesz több Orbán Budán. Ezek után simán és hihetően fel lehetne vázolni a szép jövőt egy nyugalmasabb, elmebetegekkel kevésbé terhelt rezsimről, ahol érzékelhetően csökkenni fog a magas állami hivatalt viselő köztörvényesek száma – nem lenne paradicsom, de a mai állapotokhoz képest határozottan annak tűnne. Ehhez már lehetne támogatókat találni, és a felsőoktatási törvénnyel kapcsolatos alkotmánybírósági beadvány aláíróívének sorsa azt mutatja, hogy lehetséges a széles körű együttműködés.
Miért érné meg a Fidesznek lemondani a kényelmes kis választási rendszeréről? Természetesen semmiért. De előállítható olyan helyzet, hogy nem lesz választása.
