Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
A Fidesz-frakcióvezető Rogán Antal propagandaminiszteri posztjának két évvel ezelőtti létrehozása után utóda, Kósa Lajos is átülhet a bársonyszékbe. Orbán Viktor miniszterelnök – a politikai kormányzás jegyében – ezúttal olyan kampányügyi miniszteri portfóliót kreált, amellyel Kósa a legmagasabb szintről koordinálhatja a jövő évi parlamenti és az 2019-es önkormányzati választások előtti fejlesztéseket összefogó Modern városok nevű program végrehajtását. Feladata 3200 milliárd forint beruházási célú pénz elköltésének összehangolása lesz, melyet az utóbbi évek miniszterelnöki országjárásai során Orbán valóságos ígéretcunamiként zúdított 24 (egy kivétellel kormánypárti vezetésű) városra.
Az újabb tárca nélküli miniszteri poszt létrehozása különösen annak a fényében jelent mennyiségi és egyben minőségi változást a kormányzás filozófiájában, hogy fél éve is történt már olyan kinevezés, amely sehogy sem illeszkedett a korábban Orbán által brit mintára meghonosított csúcsminisztériumi rendszerbe. Tavasszal Süli Jánosnak, Paks korábbi fideszes polgármesterének a személyében az atomerőmű bővítése kapott tárca nélküli miniszteri irányítót. Így Orbán nyolc miniszterrel indult első kormányával szemben a jövő hónaptól már 13 tárcavezető lesheti főnöke szavait a kormányüléseken. Vagyis kettő híján annyi, mint a Fidesz által annak idején pazarlóan nagynak mondott Bajnai-kabinet hivatali idejében.
Rogán, Süli és most Kósa kinevezése azt jelzi, hogy az aktuálpolitikai szempontok végleg felülírták azt a korábbi kormányszervezési logikát, amit Orbán az első kormányzása kezdetén meghirdetett: 1998-ban úgy döntött ugyanis, hogy felszámolja a tárca nélküli miniszteri posztokat, számos, korábban önálló tárcát pedig egy fedél alá terel. A csúcsminisztériumi rendszer kialakítása nyomán olyan, stratégiailag fontos területek maradtak önálló miniszteri irányító nélkül, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra vagy a környezetvédelem. 2010-ben megtört az az 1848-ból datálódó tradíció is, hogy a fiskális ügyeket pénzügyminiszter irányítja. Örökébe nemzetgazdasági miniszter lépett – előbb Matolcsy György, majd Varga Mihály. Martonyi János távozásával, illetve Szijjártó Péter érkezésével pedig egy másik, szintén nagy hagyományokkal bíró tárca, a külügyminisztérium profilja is módosult: azóta a diplomácia irányítása mellett – illetve sokszor helyette – a külgazdaság koordinálása is a tárca reszortja.
A csúcsminisztériumi rendszer teljes mértékben beváltotta Orbán reményeit abban a tekintetben, hogy hatékonyan segítette a kormányzati döntések centralizációját. A politikai szólamok szintjén gyakran hangoztatott „takarékosabb kormányzásból” viszont semmi sem lett. Bár Orbán 2010-ben azt állította, hogy kormányzásába „sem a rangkórság, sem kormányzati dáridó” nem fér majd bele, az államtitkárokkal, helyettes államtitkárokkal bővített kormányzati vezérkar ma már több mint a kétszerese a Bajnai-korszakénak. Ráadásul a 176 főt számláló államtitkári, helyettes államtitkári kar mellett harmincnál is több miniszterelnöki, miniszteri megbízottat, illetve kormánybiztost is foglalkoztat a kabinet.
A miniszteri portfóliók meghatározásából ugyanakkor az is jól látszik, hogy egyes minisztériumok feladat- és hatáskörét kifejezetten konkrét személyekre szabták. A miniszterelnök lelki vezetője, Balog Zoltán például szinte minden területet vitt, amit „emberminiszter” vihet. Hozzá tartozik az oktatás, az egészségügy, a kultúra, a család- és ifjúságügy, az egyházi, a nemzetiségi és a civil szféra, a sport, a felzárkóztatás és minden más szociális terület. A Miniszterelnökséget vezető Lázár János és a két éve a nyakára ültetett Rogán Antal esetében pedig az volt a feladatelosztás egyik fontos szempontja, hogy a kormányfő személye körüli két miniszter folyamatosan szemmel és féken tartsa egymást. Lázár a 2014-es kormányalakítást követően hatalmas portfóliót kapott, ám az utóbbi időben folyamatosan veszített a befolyásából. Előbb az állami közműholding, a takarékszövetkezetek, az MFB és a Posta felügyelete került ki a hatásköréből, majd idén tavasszal a paksi bővítés ügyét is elvették tőle. Érthető, hogy a minap már arról beszélt, hogy a következő ciklusban inkább már csak a saját választókerületében munkálkodna.
Süli paksi vagy Kósa nagyvárosfejlesztési portfóliója ugyanakkor papírsúlyúnak tűnik az olyan államigazgatási monstrumok mellett, mint amilyen például a bővülő terrorelhárítási és menekültügyi feladatokkal megbízott Belügyminisztérium. Utóbbi éléről a nyugdíjaskorú Pintér Sándor már 2014-ben leszerelt volna, ám a kormányfő nem engedte. Ellentétben a csúcsminisztériumi rendszer meghonosításában annak idején jelentős érdemeket szerzett Navracsics Tiborral, aki az uniós biztosi kinevezése nyomán – három hónapos külügyminiszteri kitérő közbeiktatásával – Trócsányi Lászlónak adta át az igazságügyi tárca vezetését.
Klasszikus, azaz a bizalom megingásával összefüggő minisztercsere viszont alig volt. Bár a honvédelmi miniszter Hende Csaba több kapitális szakmai hibát is elkövetett, Orbánnál a kerítésépítés lassúsága miatt telt be a pohár: 2015 tavaszán az addigi államtitkár, Simicskó István lett a honvédelmi miniszter. Kifejezetten politikai okokból kellett távoznia a Simicska-bizalmas Németh Lászlónénak. Az ő korábbi fejlesztési miniszteri kinevezése ugyanakkor azt a „dogmát” is megtörte, hogy nem lehet az Orbán-kormány tagja olyasvalaki, akinek nincs legalább egy diplomája. (Ezért nem lehetett 1998-ban Deutsch Tamásból rögtön sportminiszter.) Ha ma is létezne hasonló elvárás, Kósa is komoly bajban lenne. Életrajza szerint 1988-ban befejezte ugyan felsőfokú tanulmányait a Közgázon, ám nyelv- és záróvizsga híján azóta sem szerzett diplomát.
