Köztudomású, hogy Orbán Viktor fölső apparátusa (ez nem egészen azonos a kormánnyal) 1300 menekültet fogadott be Magyarországra. Evvel szoros összefüggésben elég nagylelkűen pénzelt menekülteket segítő humanitárius szervezeteket, mint például a Menedék Egyesületet, de a belügyminisztérium – mint kiderült – támogatta a Jövőkerék alapítványt is, amely a „migránsok vállalkozóvá válását segíti elő”.

Ámde már nem pusztán suttyomban teszi azt, amit az elegáns, stílusos nevű „Stop Soros” törvény hivatalosan tilt, hanem megszavaztatja képviselőivel az Európai Parlamentben az előterjesztést, amely fölhívja a tagállamokat, hogy segítsék azokat a nem kormányzati szervezeteket, emberi jogi csoportokat, amelyek a menekültek helyzetének javítását kívánják előmozdítani – olyan orbánista politikusok szavazták ezt meg, mint Szájer, Deutsch, Schöpflin, Gál Kinga, Gyürk.

Mindeközben az orbáni apparátus tényleges politikájával szembeni, a kormányzat saját (mai összeurópai irányelveknek megfelelő, habár titkos) menekültpolitikáját lejárató propagandakampányra körülbelül 30 milliárd forintot (!) fordított a költségvetés.

Képmutatás, igen.

(Erről a múlt héten azt írtam: Orbán Viktor titokban rendes, tisztességes ember. Humortalan olvasóinknak segítségül: tréfáltam.)

Ebben nem pusztán az őszintétlenség a föltűnő.

Minden szervezetnek vannak titkai. Politikai csoportoknak, így a hazánkat pillanatnyilag irányító klikknek is, alkalmazkodniuk kell a közvéleményhez, partnereikhez, szövetségeseikhez, sőt: ellenfeleikhez, tekintetbe kell venniük külhatalmak érdekeit és befolyását. Egyszóval: van taktikájuk – ha tetszik ez a népnek, ha nem.

Ami szíven ütő mégis, az ennél több: a belső meggyőződés teljes hiánya, a radikális nihilizmus.

A magyar miniszterelnök az egész államnak, nemcsak a központi végrehajtó hatalomnak a vezetője (aki pecsétnyomónak használja az országgyűlést, és igába hajtotta a helyhatóságokat és a közigazgatásnak azokat a részeit is, amelyek alkotmányos értelemben nem az alárendeltjei, s akinek a rendelkezésére áll a sajtó, de főleg a rádió és a televízió zöme).

Ez a jelentékeny államférfi évek óta – látszólag mély hittel és szónoki hévvel – semmi mást nem köt a nemzet orrára, mint azt, hogy a „bevándorlás” (a háborús övezetekből menekülők befogadása) kárhozatos, gonosz dolog, amely szétzúzza civilizációnkat. „Brüsszelt meg kell állítani” – mondta sok ezerszer Orbán Viktor, mert „Brüsszel” a nemzetek és nemzetállamok szétzúzására készül a „migránsáradat” Európára kényszerítésével, és így tovább.

Amint kiderült, Orbán Viktor – a menekültek ellen vadított magyar nép háta mögött – egész egyszerűen „Brüsszel” és „Soros” migrációs politikáját folytatja, amelyben persze szintén nem hisz, mint ahogyan a saját politikájában sem hisz.

Mert nem hisz semmiben.

Újra kiviláglik, hogy a nihilizmusnak és a cinizmusnak kevés köze van a realitásérzékhez. Hogyan hihette olyan tapasztalt politikai vezető, mint a magyar miniszterelnök, hogy ilyesmit el lehet titkolni?

Az, hogy az ellenzék – szokott ügyetlenségével – ezt megpróbálja kihasználni, és abban verseng a miniszterelnök úrral, hogy ki „migránsellenesebb” (idegengyűlölőbb) e honban: mellékes.

Bevallom, én is hajlottam arra, hogy elhiggyem: a hazánk sorsát kezében tartó politikai kaméleon ebben az ügyben rávette saját magát a szenvedélyes azonosulásra a Nagy Nemzetvédelmi Kerítés ügyével. (Mert az látható volt, hogy a hagyományos, konzervatív magyar nacionalizmus frazeológiája fölvett modor csupán, elég rosszul is állt Orbán Viktornak: ez mindenki számára nyilvánvaló, akinek van csöpp történelmi érzéke.) Ebben tévedtem, ehhöz nem vagyok elég rosszhiszemű.

Nem az elveik rosszak, tévesek Orbán Viktornak és embereinek, hanem a politikai erkölcseik. Elveik nincsenek, még rosszak se. Ha azt sejtik, hogy érdekeiket szolgálja, akár (szerény mértékben) humanista politikára is képesek.

Ez még csak nem is ellenforradalom (legföljebb következményeiben).

Ez dekadencia. Romlottság.

A magyar államiság elkorhadt.