Kételyeim támadtak, hogy a Momentum vezetői rendesen elolvasták-e azt a több száz oldalnyi iratot, amit közzétettek. Mert én elolvastam, és teljesen alaptalannak tartom Soproni Tamás kampányfőnök fellengzős nyilatkozatát:

„Megtettük azt, ami egy ellenzéki pártnak sem sikerült az elmúlt 8 évben: elkezdtük a politikai elit ügynökmúltjának feltárását. Szerintünk ez a rendszerváltás befejezésének első lépése.”

Ugyanis nem tártak fel semmit, a legkevésbé ügynökaktákat. Egy 16 évvel ezelőtti parlamenti vizsgálóbizottság 11 zárt ülésének titkosság alól feloldott jegyzőkönyvét tették közzé, amelyek jelentős része a kormánypárti és az ellenzéki tagok éles hangú veszekedéséből áll. És még ez sem teljes, mert az országgyűlés honlapja szerint a bizottság 2002. július 16. és augusztus 15. között 16 ülést tartott, de ezek közül ötnek a jegyzőkönyve, amelyek 22 órán át tartottak, magyarázat nélkül nem szerepel a Momentum gyűjteményében.

D-209 és a velünk élő múlt

Idézzük fel a történteket. A 2002-es választáson a szocialista-szabaddemokrata koalíció szerzett többséget, és az országgyűlés május 27-én miniszterelnökké választotta az MSZP listavezetőjét, Medgyessy Pétert, aki a rendszerváltozás előtti utolsó időszakban pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes volt, majd 1990-től a bankszektorban dolgozott, kivéve 1996-1998-at, amikor a Horn-kormány pénzügyminisztereként.

Soproni Tamás szerint fontos iratokat közöltek

Túry Gergely

Ám 2002. június 18-án a Magyar Nemzetben megjelent egy irat, amely szerint őt 1978-ban D-209 fedőnéven a Belügyminisztérium szigorúan titkos (szt.) tisztjévé nevezték ki főhadnagyi rendfokozattal. (A tiszt nem azonos az ügynökkel, akármilyen makacsul keveri e fogalmakat a köznyelv és időnként a sajtó is.) Ez természetesen hatalmas botrányt keltett, és bár az SZDSZ némi habozás után kiállt a kormányfő mellett, tehát a kormány nem veszítette el mindössze ötfőnyi többségét, de július 9-én vizsgálóbizottság alakult az ügy tisztázására. Főleg azt kellett kiderítenie, hogy hogyan vált a miniszterelnök szt. tisztté, mi volt a pontos feladata, milyen ügyekben, mely személyekre vonatkozóan, milyen tartalommal és kinek tett jelentéseket.

A négy ellenzéki és négy kormánypárti képviselőből álló, ellenzéki vezetésű testület végül képtelen volt jelentést készíteni, mert bár a beidézett szakértők a kérdések nagy részét megválaszolták, a két oldal ezeket ellentétesen értékelte, és átszavazó hiányában egyik jelentésváltozat sem kapott többséget.

Egyszerűbbnek tűnt a komplikált

A 11 jegyzőkönyvből az derül ki, hogy beigazolódott: a kezdeti tagadás és esetlenkedés után Medgyessy lényegében igazat mondott. A bizottság előtt megjelentek egykori tartótisztjei, valamint az a BM-tisztviselő, aki annak idején javasolta Medgyessy szt. tiszti kinevezését, és egybehangzóan elmondták, hogy rá mint szakértőre volt szükség. A titkosszolgálatok is érzékelték a közeledő adósságválságot, a gazdasági helyzet romlását, és nem volt olyan szakemberük, aki különböző szakanyagokat értelmezni tudott volna. Ezért kérték fel a Pénzügyminisztérium ifjú főosztályvezető-helyettesét, hogy segítsen nekik.

Több képviselő nem értette – és bevallom, ez nekem is eszembe jutott akkor –, hogy a BM bármely minisztérium anyagait elkérhette, bármely főtisztviselőt megkérdezhette, tehát minek kellett ez a hókuszpókusz a fedőnévvel, rendfokozattal, titkos tiszti besorolással. Erre az volt a válasz, hogy így egyszerűbb és egyenesebb volt, ők különben sem tudhatták, hogy hol milyen iratok készülnek, tehát hogy mit kell kérdezni.

A státuszt csak Medgyessynek hozták létre, azt se előtte, se utána nem töltötte be senki. 1982-ben azért helyezték tartalékba, mert miniszterhelyettessé lépett elő, és ilyen magas beosztású ember nem lehetett szt. tiszt. A minisztériumon belül ügynököket nem foglalkoztatott, emberekről jelentéseket nem írt, kizárólag szakértői munkát végzett. A működése végén írott értékelés szerint

„jelentős segítséget nyújtott az IMF és Világbank delegáció tárgyalásai során titkos úton megszerzett [azaz ellopott – D.A.] dokumentumok pénzügyi és egyben állambiztonsági szakvéleményezésében, értékélésében.”

Erre természetesen lehet azt mondani, hogy a régi komcsi belügyesek összebeszélve bevédték egykori elvtársukat. Csakhogy a helyzet az, hogy a titkosszolgálatokról csak azok tudnak felvilágosítást adni, akik ott dolgoztak, vagy akik felügyelték őket, mert másnak nincs erről ismerete. Ez a dilemma az átvilágítások során és az elmúlt évek bírósági ügyeiben is felmerült: egykori belső elhárító (III/III-as) tisztek vallomásán múlott és múlik, hogy kit minősítenek besúgónak. Akkor is, ha nem mindig biztos, hogy igazat mondanak.

Az őrnagy úr felébredt lelkiismerete

Az ellenzék (ez akkor a Fidesz és az MDF volt) a dilemmát azzal próbálta feloldani, hogy talált egy neki tetsző exbelügyest. Az illető 1950-ben, az ÁVH-ban kezdte működését, és 1975-ben – tehát a meghallgatás előtt 27 évvel – nyugdíjba ment. Medgyessy aktív szolgálata idején már nem dolgozott ott. Viszont szívesen nyilatkozott sokfelé, mert öregségére jobboldali lett, és szinte mindenben mást mondott az szt. tisztekről, mint régi kollégái. Elmesélte, hogy politikai és morális okokból hagyta ott a BM-et, amire ugyan az ő állításán kívül semmi bizonyíték nem volt, de az ellenzéki tagok rögtön kikiáltották erkölcsi példaképnek.

Az idő minden sebet gyógyít (esetleg idővel a Fidesz minden elvét feladja)

MTI/Illyés Tibor

Különösen az tetszett nekik, hogy az illető rendőrtiszt felháborítónak és nevetségesnek minősítette Medgyessy állítását, amely szerint ő a szovjet titkosszolgálat ellen dolgozott volna. Megszállt ország voltunk, a KGB mindenütt jelen volt, ne beszéljen hülyeségeket a miniszterelnök! – háborgott a nyugalmazott őrnagy.

Ez állandóan előjött, az ellenzéki tagok gúnyosan emlegették az állítólagos kijelentést, amely azonban nem így hangzott el. Medgyessy azt mondta, hogy a szovjetek előtt is titkolóztak a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való belépés előkészítése során, hiszen azt Moszkva többször megakadályozta, pedig 1981-ben már muszáj volt megtenni ezt a lépést, mert különben az ország fizetőképtelenné vált volna, és ezt Kádár János is megértette. Mások mellett ő is azt próbálta elérni, magyarázta Medgyessy, hogy minél kevesebb dolog szivárogjon ki.

Pulai Miklós, a Nemzeti Bank, majd a Tervhivatal elnökhelyettese mesélte egy interjúban az IMF-belépésről: „Abban a pillanatban, amikor a KB ülésén megszületett a döntés, a futár azonnal indult az amerikai fővárosba. Így mire a KB tanácskozás szünetében bárki is értesíthette a budapesti szovjet nagykövetséget, és utána Moszkvából befuthatott a helytelenítő telefonüzenet, Kádár joggal mondhatta: sajnos már nem tehetünk semmit.” Persze nyilván sok mindent megtudtak így is, de néhány nap, sőt óra is sokat számított.

Szövetségbe forrt, de gyanakvó

A Magyar Népköztársaság a szovjet tömb engedelmes tagja volt, nem vitás. De komoly ember nem állíthatja, hogy mindent szolgaian követett. Gondoljunk az 1968-as új gazdasági mechanizmusra és a téesz-melléküzemekre, a szovjetnél enyhébb kultúrpolitikára és a korlátozott, de létező külföldi utazási lehetőségekre. Füzessy Tibor, az Antall- és Boross-kormány 1992–1994 közötti titkosszolgálati minisztere (igaz, a Kádár-rendszer Legfőbb Ügyészségén eltöltött 21 év után jutott el a kereszténydemokráciához és a jobbközép kormányba) mondott egy érdekes dolgot a bizottság előtt:

„Egy biztos, hogy azért a rendszerváltás előtt sem lehet a szovjet érdekek és a magyar érdekek között teljes egyenlőségjelet tenni. Lehettek … olyan adatok is, amelyeket a magyar titkosszolgálatok nem akartak a szovjet partnerek orrára kötni. De különösen lehettek olyan állami intézkedések, amelyeket nem akartak teljes mértékben feltárni a szovjet fél előtt.”

A meghallgatott belügyi tisztek egyike elmesélte például, hogyan fintorogtak a szovjetek 1982-ben, amikor Magyarország belépett az Interpol nemzetközi bűnüldöző szervezetbe. Egy másik felidézte, hogy amikor átadott egy magyar ügynök által szerzett fontos információt a KGB-nek, a partner meg akarta tudni, hogy személy szerint ki volt az informátor. És felhúzta az orrát, amikor a magyar tiszt azt válaszolta, hogy ilyet egy titkosszolgálat még a barátaival se közölhet.

MTI / Szigetváry Zsolt

Túl sok helyen voltak, hogy fel lehessen lépni

A Magyar Nemzetben megjelent egy másik, kezdettől gyanús irat is, amely szerint Medgyessy minisztériumi kollégáiról írt besúgójelentéseket. Ezt minden meghallgatott belügyes hamisnak minősítette, és hangsúlyozta, hogy ilyesmivel egy szakértőként bevont szt. tiszt nem foglalkozott. Az ellenzék lobogtatott egy egykori BM-parancsot, amely minden szt. tiszt kötelességévé tette az ellenség leleplezését, de a volt rendőrtisztek elmagyarázták, hogy az általános szöveget differenciáltan értelmezték. Más volt a helyzet azoknál a hivatásos rendőröknél, akiket valamilyen fedőtörténettel kihelyeztek különböző intézményekhez és vállalatokhoz, és más a Medgyessyhez hasonlóknál. Erre persze megint lehet azt mondani, hogy a régi bajtársat védték, de semmilyen bizonyíték nem került elő arról, hogy ne mondtak volna igazat.

Az is szóba került – joggal –, hogy Medgyessy miért hallgatta el a nyilvánosság előtt múltjának ezt a részét, vagy miért nem mondta el legalább Mádl Ferenc köztársasági elnöknek. Továbbá általánosságban felvetődött – ezt az előző Orbán-kormány volt titkosszolgálati minisztereként meghallgatott Kövér László is hevesen feszegette –, hogy egyáltalán helyük van-e a demokratikus Magyarországon a pártállami rendszer egykori tisztségviselőinek. De ez 2002-ben, 12 évvel a békés rendszerváltozás után eléggé elkésett vita volt. Továbbá köztudott, hogy az 1990 utáni jobboldali pártok is tele voltak korábbi MSZMP-tagokkal, állami és nagyvállalati közép- és felső vezetőkkel, sőt időnként belügyi ügynökökkel is. Aligha lehetett volna egyedül az MSZP-n számonkérni ilyen politikusok jelenlétét.

Végül is nem érdektelen olvasmány ez a 11 jegyzőkönyv, de ma már inkább történelmi jelentősége van. Az azonban komolytalan, amit erről a Momentum állít: „a titkosság feloldásával megakadályozzák, hogy bárki is zsarolható legyen a múltjával”. Ennek a mondatnak ezekre az iratokra vonatkozóan nincs értelme. De én nem bánom, ha minél kevesebb a titok, tehát jól tették, hogy nyilvánosságra hozták.