Újabb autoriter szintet lépett az Orbán rezsim. Hétfő reggel demokratikusan megválasztott országgyűlési képviselőket dobtak ki erőszakkal az állami televízió épületéből. Nem történt rendbontás, mindössze egy petíciót akartak beolvastatni az egyébként olajozottan működő kormányzati propagandagépezetben, ám Papp Dániel hírigazgató helyett biztonsági őrök fogadták őket. Rendszerszintű irónia, hogy az ehhez hasonló incidensekről idővel azok a frissen felállított, párhuzamos közigazgatási bíróságok fognak dönteni, amelyek tagjait az igazságügyi miniszter nevezi ki.

A rendszerváltás óta nem volt példa arra, hogy testi kényszerrel, vagyis erőszakkal távolítsanak el békés szándékú országgyűlési képviselőket a televízió székházából. Az MTVA hírigazgatója természetesen nem saját kezdeményezésre hallgattatta el Szél Bernadettet, Hadházy Ákost és képviselőtársait. A hét eleji események ismét rávilágítottak a foglyul ejtett közmédia 2010 óta kiépített normalitására, erőszakos kiadásban.  Korábban szerkesztőként személyesen is volt alkalmam megtapasztalni, milyen „szakmai elvek” alapján zajlik a tartalomelőállítás a Kunigunda úton. Az ellenzékkel kapcsolatos hírek fő szabályként „eldugva”, leginkább negatív konnotációval kaptak helyet, és csakis azt követően, hogy a Fidesz a saját kontextusában helyezve lereagálta azokat. Így vált minden ellenzéki hír „átcsomagolt” kormányzati hírré, én pedig újságíróként így ábrándultam ki a közszolgálatinak csúfolt Hirado.hu-ból és mondtam fel 2 év után 2014-ben. A rendszer egyre represszívebb, paranoiásabb természetéből fakadóan a magyar közmédia helyzete azóta tovább romlott.

Az elmúlt négy évben jórészt az Orbán rezsim autoriter rendszerépítkezésével foglalkoztam, ami eleinte sok értetlenséget váltott ki, pláne a külföldi kollégákból, akik a magyar miniszterelnök tusnádfürdői beszédéből mindössze annyit értettek, hogy Orbán Viktor nem liberális alapokon képzeli el az államszervezést. Hamar bebizonyosodott, hogy itt korántsem ideológiai alapvetésekről, hanem a jogállamot lebontó intézkedésekről volt szó. Magyarországon nemcsak a hatalomgyakorlás módja, de az intézményes berendezkedés is egyre tekintélyelvűbb lett a demokratikus intézmények kiüresítésével, illetve a fékek és ellensúlyok kiiktatásával. A harmadik kétharmadot pedig már egy csúcsra járatott versengő tekintélyelvű rendszerben szerezte a Fidesz. Olyan mértékben kiegyenlítetlenné tették a pályát, hogy még egy erős és egységes ellenzék is nehezen tudta volna kimozdítani őket a hatalomból. Ehhez elég csak a médiaviszonyokat, az Állami Számvevőszék ellenzéket vegzáló magatartását, vagy a több milliárd forintnyi közpénzből üzemeltetett állami gyűlöletpropaganda egyoldalú hatásait vizsgálni.

A hatalom hallgatólagos támogatásával  2016-ban „még csak” egy szocialista ellenzéki képviselőt akadályoztak a népszavazási kérdésük leadásában. Elfogadhatatlan, hogy nyílt fizikai erőszakot alkamazzanak az alkotmányos jogaikat gyakorló ellenzéki politikusok ellen, vagy hogy a rendőrség előzetes figyelmeztetés nélkül szórjon könnygázt és paprikasprayt a tüntetőkre. Orbán Viktor versengő tekintélyelvű rendszere sosem bánt nagyvonalúan a „másként gondolkodókkal”, ám az a tény, hogy keresztényellenes kisebbségnek, nikábot viselő, Soros által fizetett erőszakos provokátoroknak láttatja a tüntetőket, minden eddiginél tökéletesebben leírja a Fidesz „demokrácia” felfogását . Ez a rezsim a teljes propaganda és álhír-erőforrás arzenálját az ellenzék és a kormánnyal elégedetlenek  delegitimálására fordítja, amiben feltehetően segítségére siet majd a Fidesz politikáját általban széltében-hosszában támogató, oroszbarát  média is.

Magyarország a demokrácia ilyen mértékű leromlásával egyedülálló modellt képez az Európai Unióban, de egy folyamatosan bővülő klubban játszik. A Brexittel és az olasz, francia belpolitikai eseményekkel túlterhelt EU legalább öt problematikus országgal kénytelen egyszere foglalkozni. Lengyelország nemrég taktikailag meghátrált ugyan az EU bíróság legfelsőbb bírósággal kapcsolatos kérésének eleget téve, de a varsói kormánynak esze ágában sincs lemondani az igazságszolgáltatás hosszútávú átalakításáról. Míg Jaroslaw Kaczynski nagyívű rendszerátalakító  törekvéseit továbbra is erős intézményi korlátok lassítják pl. a kétharmados többség kialakítását nehezítő arányos választási rendszer és a többszintű, autonóm helyi önkormányzatok jegyében, a Jog és Igazságosság orbáni mintára próbál lavírozni az uniós intézmények között.

Legutóbb a Velencei Bizottság a máltai kormányról mondott lesújtó véleményt: a hét elején kiadott jelentés szerint  Máltán sem érvényesül a hatalmi ágak elválasztása, a bíróságok pedig alkotmányos kontroll hiányában nem képesek jogállamiságot és mindenki számára elérhető igazságszolgáltatást biztosítani, ami alapjában ellentétes bármilyen demokráciafelfogással.  Bulgária nemcsak azzal váltott bérletet, hogy uniós szinten sereghajtó a rendszerszintű korrupció mértékét tekintve, hanem mert Bojko Boriszov kormánya a 2007-es EU-csatlakozás után kapcsolt rá igazán a demokratikus intézmények kiüresítésére. Romániában a szociéldemokrata kormány minden politikai eszközt bevet, hogy ellehetetlenítse az elmúlt  5 évben kiemelkedő teljesítményt nyújtott Nemzeti Antikorrupciós Igazgatóság munkáját  saját felelősségre vonása elkerülése érdekében. A Bizottság idei éves jelentésében annak az aggodalmának adott hangot, hogy Bukarest a magyar és a lengyel kormányhoz hasonló meredek demokratikus visszaesést fogja produkálni.

A politikai karanténnak épphogy alkalmas, de valódi nukleáris opciónak aligha nevezhető hetes cikkely szerinti eljárást egészen biztosan nem egy ekkora illiberális blokk megregulázására találták ki. A jogalkotók feltehetően nem számoltak azzal az eshetőséggel, hogy egyszerre ennyi tagállamban szembesülnek hasonló természetű jogállamisági, antidemokratikus mintákkal. A tanácsban zajló politikai meghallgatásokat pedig jövőre éppen a román uniós elnökség lassíthatja. Ha viszont mégis szavazásig jutna az ügy, Magyarország Szlovákiával, Csehországgal, Romániával, Bulgáriával és valamelyik balti állammal kiegészülve könnyen blokkolni tudna egy Varsónak kedvezőtlen, négyötödös többséget igénylő döntést. Ezért Varsó feltehetően abban bízik, hogy mielőbb sor kerül egy ilyen kimenetelű szavazásra.

Magyarországgal és Lengyelországgal kapcsolatban korábban többször is amellett érveltem,  hogy a megoldás kulcsa a politikalag független uniós bíróságok kezében van. Az uniós szerződések betartatása felett őrködő Brüsszelnek most a lengyelhez hasonlóan a magyar kormánnyal szemben is a bírói függetlenség megsértésének elvére hivatkozva kellene kötelezettségszegési eljárást kezdeményeznie a közigazgatási bíróságok felállítása miatt. Ha pedig a Fidesz nem hajlandó érdemben hozzányúlni a törvényhez, akkor gyorsított eljárásban ugyanígy a luxemburgi testülethez kell fordulnia.

A CEU Magyarországról történő kiszorítása egy újabb példa arra, milyen fontos a nehézkes kötelezettségszegési eljárások hatékonyabbá tétele. A Lex CEU-t kezdettől az EU-joggal ellentétesnek minősítő Bizottság tavaly decemberben fordult az uniós bírósághoz, amely nemrég jelezte, hogy idén már biztosan nem születik ítélet az egyetem ügyben. Néhány hónap múlva várhatóan egy nagyon erős, a magyar kormány súlyos jogsértéseit megállapító főtanácsnoki indítvánnyal állnak majd elő, Orbán Viktor viszont gond nélkül el tudja majd kerülni a komolyabb uniós bírságot. Hiszen már elérte a célját: a CEU költözik, így a vonatkozó jogszabályt jövőre akár el is engedhetik. A Bizottságnak és a luxemburgi bíróságnak tehát az óvatoskodást félre téve főszabályként ki kell mondania: ha egy tagállamban felszámolják a bírói függelenséget és az oktatás, illetve a média szabadságát, az egyenlő az unió alkotmányos garanciájának megsértésével. Ezzel kifoghatnák a szelet azok vitorláiból, akik szerint az uniós alapértékek megfelelő kodifikációja miatt a gyakorlatban továbbra is problémás a jogállamiság megsértésére hivatkozva eljárásokat kezdeményezni, hovatovább politikailag szankcionálni egy tagállamot – például a kohéziós támogatások jogállamisági feltételhez kötésével.  Ha pedig ilyesfajta új mechanizmusok beépítéséről nem is sikerül megállapodni, nem ártana legalább a már létező eszközöket érvényesíteni. Ahogy arra többek közt R. Daniel  Kelemen, amerikai politológus is rávilágított, a jogállamiság  szisztematikus  megsértése esetén az úgynevezett közös rendelkezésekről szóló rendelet 142. cikkelye például jelenleg is lehetővé teszi a támogatások kifizetésének felfüggesztését.

A szerző külpolitikai elemző, a Lengyel Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézetének PhD kutatója. A cikk a Visegrad/Insight DemocraCE projektjének része.