Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
A választási kampány eddigi legfontosabb eseményét a Kétfarkú Kutya Párt aktivistái prezentálták, amikor egy hideg kora tavaszi napon álarcban, mondhatni teljes illegalitásban szappanokat helyeztek el a Péterfy Sándor utcai kórház mosdóiban. Két komoly problémába is ütköztek (a mosdók egy része kulcsra volt zárva a betegek elől, máshol nem volt szappantartó), de az akció már így is konkrétabb, mondandójában érdemibb volt, mint bármi, amit a többi ellenzéki párt képviselőitől az utóbbi hetekben hallottunk. Az LMP találó kifejezésével élve a kétfarkúak tényleg kiléptek a komfortzónából.
Az ember azt hinné, a közvélemény-kutatók által előre nem látott hódmezővásárhelyi győzelem utáni eufória – tehát az a döbbenetes élmény, hogy az Orbán-rendszer kulcsembere saját székhelyén megbuktatható, ergo a rendszer sem tarthat örökké – mélyebb számvetésre készteti az ellenzéki pártokat, olyanra, ami túlmutat a napi ki kivel és kivel nem kérdésén. Ehhez képest azt látjuk, hogy berendezkedtek arra: elég, ha felmutatják, mi ellen kell szavazni, azt már nem kell részletezni, pontosan mire is, plusz elkezdték egymás alkoholszintjét is mérni. Az úgynevezett szakpolitikai kérdések taglalása kimerül abban, hogy ha majd ők kormányoznak, lesz több állami pénz oktatásra, egészségügyre, pedagógus- és orvosbérekre. Meg szappantartóra, nyilván.
Ez a választás nem a politikai-gazdasági értékrendekről szól – ha így volna, nem csupa állambarát, szocialista párt indulna a választáson narancssárga, vörös, zöld és barna színekben. A vállalkozó középosztálynak, a magántulajdon- és piacpárti választónak (nevezzük jobb híján konzervatív-liberálisnak) Európában egyedülálló módon nincs pártja Magyarországon, ha tehát voksolásra adja a fejét április 8-án, túl kell tennie magát az etatista konszenzuson, és meg kell találnia azt a pártot, amelytől legalább a joguralom, a demokrácia főbb elemeinek helyreállítását hitelesen várhatja el.
Az ellenzék azonban Hódmezővásárhely óta is csak azt üzeni a választóinak, valamint a még meggyőzendő félmillió bizonytalannak, hogy a győzelem választástechnikai kérdés, pár helyi okos koordináció, oszt győztünk. Ami egyébként még lehet, de csak a jézusmáriai értelemben.
Pedig már a vásárhelyi győzelem után feltűnhetett volna, ami aztán a miniszterelnök március 15-ei fenyegetőzésén vált nyilvánvalóvá: Orbán Viktor fél. Ilyet még nem láttunk. Nem félt az állampárti rendőröktől 1988-ban, nem félt hazaküldeni a szovjeteket, nem félt szembeszállni az orosz nagykövettel Grúzia ügyében, most meg, hogy teljhatalma birtokában létrehozta saját családközeli oligarchaállamát, fél, mert van féltenivalója. Már az állami rádióban is elszólta magát, hogy Hódmezővásárhely „parlamenti előválasztásként működött”, legutóbbi „ünnepi” beszéde aztán végképp árulkodó volt: aki teljhatalma birtokában „elégtétellel” fenyeget, az valójában csak hangosan énekel a sötét erdőben. Fél. Ez viszont azt kell hogy jelentse: nekünk semmi okunk félni tőle. Sose felejtsük el, ő csak a miniszterelnök, az első számú közszolga, elvileg ő van értünk, nem fordítva.
A vásárhelyi bukta után úgy tíz percig élt a remény, hogy az állampárt végre leszáll a túltolt bicikliről, hogy tehát előjön a saját komfortzónájából, és sorosozás meg migránsozás helyett végre arról beszél, mégis mit tervez az országgal, ha a XXI. század netán megbuktatja már ma is elavult országképét. Nem tette, sőt identitáskampánya agresszív üzemmódba kapcsolt, továbbra is és folyamatosan azt kalapálja hívei fejébe, hogy a tét az ország keresztény mivoltának megvédése az idegen hordáktól („a helyzet úgy áll, kedves barátaim, hogy el akarják venni az országunkat”). Orbán természetesen egy pillanatig sem hiszi, választóinak azonban ezerrel sulykolja, hogy egy nemzetietlen, bosszúálló amerikai magyar milliárdos kvázi lecserélné a magyar bennszülötteket muszlim migránsokra. Győzni azonban csak akkor lehet ezzel a világképpel, ha ezt elég sokan elhiszik, mert nincs másik.
Orbán kampánya természetesen csak a saját táborának szól: azoknak, akiket nem érdekelnek a hivatalos kötvényekkel ideimportált arabok, oroszok és kínaiak; akiket nem érdekel, hogy alig él valódi menekült vagy pláne bevándorló az országban; akiket hidegen hagy az intézményesített állami lopás, a kormányfő vejének nevezetes cégügye, a vállalkozó haver által kifizetett svédországi szarvasvadászat, a középszerű városvezetőre bízott 1350 milliárdos örökség, az anyuka számára kijárni szándékozott 800 milliós ajándék, a jegybankelnök és családjának 600 milliós luxusingatlanjai, vagy mondjuk a propagandaminiszter-feltaláló különös pluszjövedelme. Ezt a tábort vagy nem zavarja mindez, vagy elfogadható árnak tartja azért, hogy ne kelljen migránssal találkoznia a főutcán.
Vagyunk azonban mi, többiek, akik számára nem ez a tét. Nekünk valóban Magyarország az első, és mielőtt pártjaink végre elmondanák, milyen Magyarországot képzelnek el, mikorra gondolják a jogállamiság és a piacgazdaság helyreállítását, örülnék, ha legalább azt megmondanák, mikor lesz végre vécépapír és szappan a kórházakban.
