Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
Túlzás volna azt állítani, hogy négy évtizedes diktatúra után a magyar társadalom minden rétege ki volna éhezve a demokráciára 1989 óta. A rendszerváltást követő eddigi hét parlamenti választás közül négyszer a jogosultaknak több mint az egyharmada nem tartotta fontosnak, hogy elzarándokoljon a szavazóurnákhoz.
Mindjárt az első többpárti voksoláson öt olyan választókerület akadt a 176 között (Hajdúhadház, Nagykálló, Baktalórántháza, Kisvárda és Vásárosnamény), ahol az 50 százalék alatti részvétel miatt érvénytelen lett a szavazás az első fordulóban. Később (1998) arra is volt példa, hogy a távolmarásukkal tüntetők száma országosan a 3,5 milliót is meghaladta, miközben összesen 4,5 millióan éltek a választójogukkal. Ugyancsak sokat elárul az utóbbi évtizedek közhangulatáról, hogy még az eddigi legnagyobb tömegeket mozgósító 2002-es kampányt követően is az összes politikai csoport közül tulajdonképpen a „nem szavazók pártja” bizonyult a második legnépesebbnek.
A választási apátia néhány vidéken különösen szembeötlő volt. 1998 májusában a teljes Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében érvénytelen lett például a megyei listás voksolás az első körben. E szavazáskor akadt olyan választókerület (Hajdúhadház és környéke), ahol az embereknek mindössze a 38,8 százaléka élt egyik legfőbb alkotmányos jogával – e részvételi arány történelmi minimumnak számít az utóbbi negyedszázadban. A Fidesz első hatalomra kerülésekor a depolitizáltság mértékét jelzi, hogy Békés, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megyében például 2-2, Bács-Kiskun és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 5-5, Hajdú-Biharban pedig 6 egyéni választókerületben az első fordulót megelőző kampányesemények sem tudták áttörni a közéleti apátia falát.
A választási részvétel mindeközben csupán három helyen lépte túl a 75 százalékot a 19 megyében és Budapesten 1990 és 2014 között. Győr-Moson-Sopron és Vas megyében mindjárt az első többpárti választáson, a fővárosban pedig 2002-ben kereste fel rekordszámú választó a szavazóköröket. Nyugat-Magyarország kezdeti erőteljesebb szavazási hajlandósága egyébként az utóbbi időben mindinkább igazodni látszik a fásultabb Alföld gyenge politikai aktivitásához.
A magyarok más nemzetekhez képest is elég apolitikusnak számítanak a demokratikus többpárti rendszer helyreállítása óta. A kelet-európai egypártrendszerek összeomlása előtt másfél évtizeddel megbukott dél-európai diktatúrák felszámolása például jóval nagyobb társadalmi támogatottságot élvezett, mint a kádári berendezkedés lebontása. Görögországban hétévi katonai diktatúrát követően a jogosultak 79 százaléka voksolt 1974-ben az egymással versengő pártokra, melyek közt egyesekre három évtized után akkor lehetett először szavazni. Portugáliában pedig a jogosultak 92 százaléka jelent meg az urnáknál, amikor Salazar 1932-es hatalomra jutása után 43 évvel szabad parlamenti választásokat tartottak.
Ezzel szemben Magyarországon a harmadik köztársaság első általános választásán a 18 éven felüli népességnek csak a 65 százaléka ment el szavazni. A legutolsó, 2014-es voksoláskor ennél is kevesebben éltek jogaikkal: az emberek 61,8 százaléka döntött végül is arról, melyik párt alakítson kormányt. A részvételi demokrácia bázisa 2002 óta folyamatosan csökken idehaza. Az alacsony részvétel eddig inkább a jobboldal számára tűnt előnyösnek, a magasabb aktivitásból pedig a baloldali pártok látszottak profitálni.
