Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
HVG: Csaknem tíz éve írt a Tárki egy hosszú tanulmányt, amelyből az derül ki, hogy a magyar népesség értékrendje a nyugati kultúrától távol, az ortodox kultúrájú országok közelében helyezkedik el. Zárt, bizalomhiányos társadalmat írtak le, ahol az állampolgár a meggazdagodást, az egyéni boldogulást csak korrupcióval, szabálykerüléssel tudja elképzelni, viszont folyton az állam segítségére számít. Nem ebből a kottából építette fel az utóbbi nyolcéves kormányzását és a kampányát a Fidesz?
Tóth István György: Megnyugtatom, nem a Tárki írta a Fidesz kommunikációs stratégiáját. Az viszont igaz, hogy a Fidesz az efféle politikára irányuló kereslet kielégítésén dolgozott. De azért ne mentsük fel az ellenzéket. Lehetséges lett volna másfajta politikai narratívát felépítenie, de nem tette meg.
HVG: Pedig az ellenzék csupa szépet és jót ígért, visszaállította volna a demokráciát, rendbe tette volna az egészségügyet, oktatást, soroljam?
T. I. Gy.: Csakhogy ez az üzenet nem igazán jutott el a választókig. Nem az ellenzék tematizálta a kampányt, hanem futott az események után. Botka László volt az egyetlen, aki proaktív volt azzal, hogy önálló narratíva mentén, a társadalmi igazságosságra felfűzve kezdte felépíteni a maga baloldali kampányát. De a pártja az első kudarcok után feladta ezt az irányt. Sokat beszélt az ellenzék az egészségügyről és az oktatásról, anélkül hogy érthető és megvalósítható víziót adott volna a társadalomnak, s valójában megmaradt a korrupció témájánál.
HVG: Miért nem vett tudomást az ország fele Mészáros Lőrinc vagy Kósa Lajos ügyeiről?
T. I. Gy.: A rövid válaszom az volna, hogy olvassa újra Móricztól a Rokonokat, sokat tanulhatunk belőle a mai magyar működésmódot illetően is. De van hosszabb válaszom is. Magyarországon az utóbbi évtizedekben – a megszilárduló törzsies logikák mentén – kialakult egyfajta morális relativizmus is. Ha a mieink követik el a morálisan elítélendő tetteket, akkor könnyebben túltesszük magunkat rajtuk. Az ön által említett Tárki-felmérésnek volt egy 2013-as utánkövetése, ahol meglepve tapasztaltuk, hogy nőtt az intézményekbe vetett bizalom. Aztán kiderült, ennek az az oka, hogy ennyivel nőtt a kormánypártiak számaránya: az első, 2009-es vizsgálat idején gyenge támogatottságú szocialista kormány adta a hátteret, a 2013-as kutatáskor pedig az erős támogatottságú Fidesz. Azaz akkor bízunk az intézményeinkben, ha a „mieink” irányítják, és 2013-ban többen érezték magukénak az aktuális kormányt, mint 2009-ben. Ez a relativizálás nem új keletű, a baloldali kormányzatok idején is hasonlóan működött. A magyar társadalom nem szokta meg, hogy vannak politikától független intézmények és ezek a köz érdekében nagyon is hasznosak. Ezért is tudta olyan könnyen átlépni ezeket a hatalom.
HVG: Eszerint nincs is baloldali alternatíva?
T. I. Gy.: Az ezredforduló idejétől látjuk, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb része határozza meg önmagát jobboldaliként. Ha ez így van, akkor igencsak nehéz baloldali identifikációt kínálva megnyerni a választásokat, pláne ha ezzel a címkével jelentős kínálati tülekedés alakul ki a balos térfélen. Az ellenzéknek ilyenkor nyilván inkább azon kellene dolgoznia, hogy próbálja átdefiniálni, keresztbe metszeni a politikai teret a hagyományos bal és jobb térfélen egyaránt. A magukat jobboldalra helyezőknek is be lehet mutatni, hogy a nyitottabb, kreativitásra épülő társadalom hosszú távon sikeresebb, mint a bezárkózó, hierarchiára épülő struktúra.
HVG: Miért tolódott jobboldalra a magyar társadalom, és milyen értékválasztást jelent ez?
T. I. Gy.: A Fidesznek még a kétezres években sikerült régi baloldali ígéretekkel átcsalogatnia a korábban balra szavazókat. Ilyen volt a rezsicsökkentés, a szociális népszavazás, az oktatás és egészségügy piacosítása iránti kísérlet elleni támadás. De a hagyományosan baloldali mozgósítási eszközöket is – petíció, népszavazási kezdeményezések – jóval ügyesebben használta a Fidesz, mint a baloldal. Ezután már csak az volt a feladat, hogy a lényegében anyagi ígéretekkel megszerzett szavazótömegeknek olyan jobboldali világértelmezést is kínáljon, amelyben otthonosan érzik magukat. Az egykori baloldali szavazók nyitottabbak lettek a nemzeti tematikára, mint a globalistára, és ezzel elszakíthatók lettek a magasabb iskolázottságú „saját” értelmiségüktől. Ez egyébként nemcsak lokális, hanem világjelenség. Azok, akiknek a technológiai fejlődés és a globalizáció veszélyezteti az egzisztenciáját, nyitottabbak az állami gondoskodás és a protekcionista megoldások iránt. Például amikor Magyarországon két éve egy nagy, nemzetközi vizsgálatban feltették azt a kérdést, hogy a megkérdezettek gazdaságilag prosperáló, ám szabadsághiányos országban szeretnének-e élni, vagy szabadabb, ám gyengébb gazdaságú országban, akkor a magyar népesség hetven százaléka az elsőt választotta. Hasonló értékeket Oroszországban és Törökországban mértek. Ezzel a hozzáállással van egy morális probléma, hiszen a szabadság – legalábbis szerintem – nem áldozható fel a növekedés érdekében. Ráadásul hosszú távon a szabadabb országok gazdaságilag is sikeresebbek, mint a kreativitást, az egyéni kezdeményezést elnyomó rezsimek. Ugyanakkor ez a populáris attitűd kiváló táptalaj azoknak a politikai erőknek, amelyek meg vannak győződve arról, hogy a Nyugathoz felzárkózást nem demokratikus hatalomgyakorlással kellene elérni.
HVG: Miért lehet egy olyan társadalmat éveken át félelemben tartani a menekültekre hivatkozva, ahol alig láttak menekültet?
T. I. Gy.: A Keleti pályaudvar környékén láttak, és a kormánymédia mindent meg is tett azért, hogy ez a kép beleégjen a lakosság retinájába. Nem volt nehéz dolga, hiszen a magyar társadalom korábban is inkább xenofób volt. Aminek az lehet az oka, hogy Magyarország Európa talán leghomogénebb nemzetállama, nincs tapasztalatunk a más nyelvű, kultúrájú népesség kezelésében. Ráadásul kevés információnk van a világról, keveset utazunk, kevesen beszélünk nyelveket. De én ebben a tematikában látok a migrációs kérdésnél is nagyobb veszélyt. A menekültválság könnyű terepet adott ugyanis arra, hogy óriási csúsztatással a nyitott társadalom eszméjét (aminek lényege a tekintélyelvűség visszaszorítása és a racionális diskurzus, a nyitott, innovatív működés) egyenlőnek hazudják a határoknélküliséggel és a „muszlim invázió” lehetőségével. A nyitott társadalom a kihívásokhoz való rugalmas alkalmazkodás záloga. Ha a fenti hazugság révén kidobjuk az ablakon, a saját társadalmunkat tesszük sérülékenyebbé.
HVG: Az erős állam és a karizmatikus vezető igénye miben gyökerezik?
T. I. Gy.: Már a kilencvenes években arra a következtetésre jutottunk Kornai Jánossal végzett felmérésünkben, hogy a magyar társadalom nyitott a paternalizmusra, és jóval többet vár el az államtól, mint amire az képes, és amire piacgazdaságra épülő demokráciában szükség lenne. Ez elsősorban a Kádár-korban gyökerezik, de a rendszerváltás után is arra szoktatták rá az embereket, hogy majd az állam megoldja helyettük a gondjaikat, akár úgy is, hogy túlterheli a szociális ellátórendszereket. Ebből persze önmagában nem következne az erős vezető igénye, de nem is tesz rosszat a paternalista mezben feltűnni vágyó vezetőknek.
HVG: Ennyire egyszerű a magyar társadalom, hogy rezsicsökkentéssel és migránsozással megvehető?
T. I. Gy.: Nem hiszem. Ráadásul sok olyan gazdasági eredmény van, amit a népesség az utóbbi években kézzelfoghatóan megtapasztalhatott. Nagyon alacsony az infláció és a munkanélküliség, nőtt a foglalkoztatottság, emelkedtek a reálbérek, csökkentek a hitelkamatok. Persze elemzők látják és elmondják, hogy a többi visegrádi országtól elmaradunk, a versenyképességi mutatóink is romlanak, ám ez nem jut el az állampolgárok jó részéhez. A relatív növekedési különbségek következményeit majd később fogják olvasni az újságokban.
HVG: Mennyire járul hozzá a sikerhez, hogy Orbán „megmondja a tutit”, lerázta magáról a politikai korrektség bilincsét?
T. I. Gy.: Nem ő volt az első, aki átlépte a „píszí”, azaz a politikai korrektség tabuit, hanem a 2002-es szocialista kampány, amelyben a magyarigazolvány elleni fordulatként 23 millió román érkezésével ijesztgették a magyar társadalmat. A másik pedig a Jobbik volt, amely épp a nyílt cigányozással építette fel magát a semmiből nagyjából tíz évvel ezelőtt. Az első Orbán-kormány még polgári Magyarországot épített és panelprolizott. Az igaz, hogy mostanra a hangnem totálisan megváltozott, és a legutóbbi kampány hangneme már nemcsak a píszí tabuit hajította el, hanem már a civilizált állampolgári kommunikáció minden szabályát felrúgta. Tegyük hozzá, hogy ez a beszédmód semmiféle pozitív energiát nem szabadít fel. A píszí elleni lázadásnak persze megágyazott az a rendszerváltás utáni első másfél évtizedben domináns balliberális beszédmód is, amely a romák helyzetével kapcsolatban csak a többségi társadalom felelősségéről és hibáiról volt hajlandó beszélni. A szocialisták szavazói ezért is özönlöttek át különösen az ország keleti és északi felében a Jobbikhoz. A Fidesz innovációja volt viszont az az ipari méretekben folytatott ellenségképgyártás, ami ilyen formában korábban nem volt a magyar politika része.
HVG: Le lehet győzni Orbánt a saját fegyverével, baloldali demagógiával?
T. I. Gy.: A magyar társadalom nemcsak jobboldali Rózsa Sándorok iránt, hanem a baloldali Robin Hoodokra is fogékony. Engem azonban egyik figura dominanciája sem tesz boldoggá.
