Régi vágású kereszténydemokrácia felépítésén dolgozunk – jelentette ki Orbán Viktor, miután visszatért pártcsaládja, az Európai Néppárt vezetőinek kedélyei lenyugtatását célzó szolgálati útjáról. A negyedik Orbán-kabinet ars poeticájának megfogalmazása kétségtelenül szalonképesebb, mint az illiberális demokrácia emlegetése, bár amikor Orbán korábban erről beszélt, legalább őszinte volt. Azt, hogy
semmi nem áll távolabb a kereszténydemokrácia lényegétől, mint az, amit Orbán „Mária országáról” gondol, polgáraival tesz
– s mint Fókuszban rovatunk cikkéből kiderül, újabban Európával is művelni próbál –, az az Újra néven nevezzük című könyvből is kiolvasható. Sokat elmond persze a hazai közállapotokról, hogy a politikusok, közszereplők tetteit „a régi vágású” kereszténydemokrácia által sarkalatos erénynek tekintett igazságosság, mértékletesség, bölcsesség tükrében vizsgáló kötet – magukat keresztény értelmiségieknek mondó – szerkesztői mennyire megrettentek, amikor kiderült: kijelentéseik kormánykritikaként is olvashatók (nota bene: csak így olvashatók).
A kereszténység, a „ker.demokrácia” Orbán felfogásában épp olyan politikai termék csupán, mint amilyen korábban a „polgár” volt.
S noha a kormányfő mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, mintha a mai Magyarország Európa egyik legvallásosabb országa lenne, 4 + 8 év Fidesz–KDNP-kormányzás ellenére minden idevágó adat a magyar társadalom gyors elvilágiasodásáról árulkodik. Ami persze korántsem akadálya annak, hogy a Fidesz a bajor példa nyomán rövidesen előálljon mondjuk a „keresztet minden állami intézménybe” ötletével.
Az Orbán által gyakran emlegetett „kereszténység” leginkább csak kulturális hivatkozási alap. Miközben – mint Magyarország rovatunk összeállításából kiderül – maga a kultúra is ideológiai hadszíntér csupán Orbán számára. E szempontból pedig mi sem zavaróbb a régi-új kétharmad számára, mint az, hogy az általa korábban botrányos körülmények közt annektált kulturális szféra a konszolidáció jeleit mutatja.
Az ideológiai éberséget olykor még a Fidesz által kinevezett intézményvezetők is készek feláldozni a telt házakért,
egy nemzetközi filmes vagy könyves seregszemle sikeréért, hisz tudják, a világ boldogabbik felén a kutya sem kíváncsi egy propagandafilmre, Wass Albertre vagy Nyírő Józsefre. Igaz, a politikailag megbízhatatlanná vált MMA-val aligha eshetne meg az a csúfság, ami a Nobel-bizottság irodalmi díjának történetében nyolcadik alkalommal: nem osztják ki a művészeti elismerést. Az efféle botrányokba – mint Szellem rovatunk cikkéből kiderül – voltak, akik korábban lényegében belehaltak (Borisz Paszternak), míg másokat a humor lendített túl az őket ért méltánytalanságon (Karel Capek). Lengyel Balázs, a Lajkó – Cigány az űrben rendezője ugyanakkor arról is beszél a vele készült interjúnkban, hogy ő akár egy rejtett poénért is hajlandó áldozatot vállalni, bár utóbb megszenvedi, ha kritikát kap. Abban viszont nem hisz, hogy a politikusokról egyszerűen lepereg a feléjük sugárzó gyűlölet. „Biztos vagyok benne – véli a rendező –, hogy a narcisztikus politikus már akkor sem alszik, ha néhány fiatal tiltakozik a parlament előtt.” Igaz, a keddi tüntetés nem ezt mutatta: míg odakint tiltakozók fújták, bent cigányzenekar húzta.
A magyar nóta placebohatását még nem, a hatóanyag nélküli szerek hatásosságát viszont már annál többen kutatják. Mint Tech+tudomány rovatunkból kiderül: képalkotó eljárásokkal is sikerült kimutatni, hogyan lép működésbe a placebohatás, csupán azáltal, hogy az ember elhiszi magának, hogy a felírt terápia kigyógyítja a bajaiból. Ha másra nem, efféle látszatgyógyszernek az Orbán-féle ker.demokrácia is bizonyosan alkalmas.
A szerző a HVG vezető szerkesztője
