Riba István
Riba István

Az alkotmányos jogállam leépítését próbálja Orbán Viktor megideologizálni, amikor a liberális demokrácia végéről elmélkedik.

„Nyugaton az a helyzet, hogy liberalizmus van, demokrácia meg nincsen” – fejtegette tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor, mert szerinte „a liberális demokrácia átfejlődött liberális nem demokráciává”. A beszéd e részében Békés Mártonnak, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának egy írása köszön vissza, éppen úgy, mint amikor egy új korszak eljöveteléről tartott eszmefuttatást a miniszterelnök. Békés idén tavasszal írta a mandiner.hu portálon, hogy „az antidemokratikus liberalizmus korszaka után a nem liberális demokráciáé következik”. Az orbáni orákulummá s egyben a magyar alt-right egyik inspirálójává előlépett Békés ehhez még hozzátette, hogy „egy politikai rendszer minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb”.

Ez tökéletesen rímel Orbán 2014-ben elővezetett, az illiberális államról szóló gondolatára, amely helyett egy ideig ugyan megpróbált szalonképesebb jelzőket használni, ám Tusnádfürdőn újra hangsúlyosan illiberálisnak minősítette az általa favorizált államszervezési irányt. Ez azonban az Európai Unióban továbbra is szalonképtelen gondolat, hiszen a liberális demokrácia fogalma lényegében az alkotmányos jogállamot takarja. Ha Orbán ezt akarja leépíteni – márpedig egy ideje erősen dolgozik rajta –, az a nyugati kultúrkörből való kilépést jelenti.

Orbán Viktor Tusnádfürdőn. Eddig tartott
©

A liberális demokráciával szemben „Európában 2018 a népakarat helyreállításának éve lesz” – jelentette ki Orbán a tavasszal, a német Keresztényszociális Unió (CSU) szövetségi parlamenti képviselőinek tanácskozásán. A „plebejus népszuverenitás” – ahogyan Békés nevezte – középpontba állítása azért fontos Orbánnak, mert ezzel meg tudja ideologizálni, hatalma gyakorlása során miért iktat ki minden „féket és ellensúlyt”. A katolikus konzervatív gondolkodó, John Lukacs pontosan látja egy ilyen terv következményeit. „Ha a népakarat feltétel nélkül érvényre juthat, vagyis ha nem korlátozzák szabadságjogok a népszuverenitást, ha nincsenek a többségi akaratnak fékei és ellensúlyai, akkor a demokrácia puszta populizmussá silányul” – írta egyik könyvében.

A népakaratra vagy népszuverenitásra hivatkozni egyébként is álságos. A képviseleti demokrácia önmagában már korlátozza a népakaratot azáltal, hogy a hatalmat átengedi a választottaknak. Orbán ezt úgy értékeli, felhatalmazást kapott arra, hogy a népre hivatkozva a saját elképzeléseit erőltesse rá az országra. Az orbáni „bármit megcsinálhatunk, mert többségünk van” olyan álláspont, amelyet a mai nyugati államrendszer alapjait másfél–két évszázada kidolgozó gondolkodók is pontosan értettek – és elvetettek. Már a modern demokrácia születésénél rájöttek ugyanis arra, hogy az Orbán által most vázolt elképzelés milyen veszélyekkel jár. Úgy értékelték, hogy alkotmányos eszközökkel korlátozni kell a mindenkori, demokratikus úton megszerzett hatalmat is, mert ha a hatalmat korlátozó alkotmányos intézményeket lebontják, akkor az uralom könnyen zsarnokságba is fordulhat. S hogy Orbánék miért morális alapon kezdték indokolni a népszuverenitás figyelembevételének szükségességét, azt Alexis de Tocqueville francia gondolkodó már a XIX. század közepén pontosan megfogalmazta: „Mi sem olyan ellenállhatatlan, mint a nép nevében parancsoló zsarnoki hatalom, ez ugyanis a többségi akarat erkölcsi erejével van felruházva.”

A demokrácia zsarnokságba fordulása volt a félelmük az amerikai állam alapítóinak is. James Madison, az egyik alapító atya és későbbi amerikai elnök úgy érvelt a hatalmi ágak szétválasztása és decentralizálása mellett, hogy „ha az embereket angyalok kormányoznák, a kormányzatot sem belülről, sem kívülről nem kellene ellenőrizni”. Márpedig a politikusokra sok mindent lehet mondani, de hogy angyalok lennének, azt a legkevésbé sem.

A liberális demokrácia tehát valóban a demokrácia korlátozását jelenti, ennek eredményeképpen a többség vagy a többség nevében fellépők nem tehetik korlátlanul azt, amit akarnak. Mindez abból indult ki, hogy a demokrácia megítélése évszázadokon át negatív volt, Immanuel Kant filozófus a XVIII. század végén egyenesen azt írta, hogy „a demokrácia a szónak tulajdonképpeni értelmében szükségképpen despotizmus”. A francia és az amerikai forradalom volt az, amely e negatív megítélést módosította, ám míg az amerikaiak egy korlátozott demokráciát építettek fel, a franciák első demokratikus buzgalmukban bele is futottak a forradalom terrorjába. Nem véletlen, hogy a francia forradalomról is könyvet író Tocqueville volt az első, aki a többség zsarnokságáról kezdett írni. Elismerte, hogy „a többségi akarat minden hatalom forrása”, de hozzátette, hogy „istentelenségnek tartom azt az elvet, amely szerint egy nép többsége bármit megtehet kormányzás dolgában”. Békés Márton szerint ez csak azt jelenti, hogy az elitek „a politikai stabilitás érdekében számos módon korlátozták a népi akaratnyilvánítást”, például fékek és ellensúlyok beiktatásával. Tocqueville szerint azonban éppen ezekre van szükség, „nincs a Földön olyan tiszteletre méltó vagy olyannyira szent jogon gyakorolt hatalom, amelyet a magam részéről minden ellenőrzés és korlátozás nélkül hagynék uralkodni”.

A modern európai és amerikai demokrácia, amelyet Tocqueville alaposan tanulmányozott, születésétől fogva és lényegét tekintve liberális demokrácia. Amikor az első világháborút követő csalódásban a „fékeket és ellensúlyokat” kiiktatták a rendszerből, a többségi demokrácia pillanatok alatt zsarnokságba torkollt.

Kétségtelen, hogy a liberális demokrácia ma is válságban van, ezt jelzi például az, hogy az emberek elfordultak a közélettől. Európában nagyon sokan úgy érzik, hogy az általában négyévenként tartott szavazás alkalmával letudják politikai kötelességüket és közéleti tevékenységüket, s a két választás közötti években nem fordítanak figyelmet a politikára. A demokráciába vetett bizalom is folyamatosan csökken, a pártok és politikusok iránti bizalom pedig egész Európában a mélyponton van.

Mivel a modern demokrácia alapjában véve liberális demokrácia, teljesen értelmetlen Orbán érvelése arról, hogy ő olyan kereszténydemokráciát épít, amely nem liberális. „Mondjuk ki nyugodtan, hogy a kereszténydemokrácia nem liberális. A liberális demokrácia az liberális, a kereszténydemokrácia per definitionem nem liberális, ha úgy tetszik, illiberális” – mondta Tusnádfürdőn. Ez azonban teljes tévedés, ugyanis a kereszténydemokrata politikusok egész Európában az alkotmányos jogállam, azaz a korlátozott demokrácia talaján állnak, semmi sincs távolabb tőlük, mint az illiberalizmus. Már ebből a félrevezető állításból feketén-fehéren kiderül: Orbán a kereszténydemokráciát csak fügefalevélként kívánja felhasználni arra, hogy a jogállamot tovább rombolja. Nemrégen halt meg egy Orbán Viktornak kedves kereszténydemokrata politikus, Helmut Kohl, akit a miniszterelnök újabban akár „az európai Soros-csicskák” közé is sorolhatna. „Nincs abban semmi túlzás, hogy Helmut Kohl a Gondviselés ajándéka volt Németország és Európa számára” – mondta Orbán nemrégiben egy, a német politikus emlékére rendezett konferencián. Nos, Helmut Kohl nemcsak a fékek és ellensúlyok rendszerén alapuló liberális demokrácia meghatározó kereszténydemokrata alakja volt, de nagy híve Karl Poppernek, aki a Soros Györgyre is páratlan hatást gyakorló, A nyitott társadalom és ellenségei című művet írta. Kohl olyannyira tisztelte Poppert, hogy e mű egyik kiadásához ő írta az előszót, amelyben kijelentette, hogy „a szabadság és a demokrácia európai győzelme azt jelenti, hogy Karl Poppernek igaza volt”.

De Orbán, ha már a Bibó-kollégiumban lakott és ott ünnepli minden évben a pártja születésnapját, figyelmesen olvashatta volna Bibó Istvánt is. Ő ugyanis kifejezetten a korlátozott, azaz liberális demokrácia pártján állt. „Ebből a rendszerből természetszerűen egyetlen darabot sem lehet kivenni anélkül, hogy az egész össze ne omoljon” – figyelmeztetett a fékek és ellensúlyok rendszerének fontosságára Bibó, s Francis Fukuyama amerikai filozófust megelőzve hozzátette: „Ennél jobbat eddig még nem találtak ki.”

RIBA ISTVÁN

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!