Nagy Gábor: A család érve

„Az a férfi, aki nem tölt időt a családjával, soha nem lesz igazi férfi” – így okítja keresztfiát, az énekes és filmsztár Johnny Fontane-t A Keresztapa című filmben a Marlon Brando játszotta Vito Corleone. Azt nem lehet mondani, hogy Orbán Viktor nem töltene sok időt a családjával, különösen, hogy van neki legalább kettő is.

Az egyiket, az igazit, elhalmozta sokféle jóval, lett – a rendszerváltás hajnalán juttatásként kapott pártszékház eladásából – bánya az apának, majd szőlőbirtok a feleségnek, saját lábra állást garantáló vállalkozás az elsőszülött lánynak, s az ő kezét elnyerő Tiborcz vitéznek. A másik család, a politikai, a zsákmánnyal meglépni próbáló helyére lépett hűséges jószágigazgató révén gazdagodott bankkal, újsággal, tévével, erőművel és szállodával, s a múlt vasárnap együtt ünnepelt a kétszeres családfővel a Várkert Bazárban. Ahol a miniszterelnök már minden magyar család kegyét kereste, olyan juttatáscsomagot összeállítva, hogy annak a kormánypártiak szerint csodájára jár a nyugati sajtó is – és elemeire bontva értékeli címlapsztorink. De elolvasható az évértékelő őszödies beütésű, nem hivatalos változata is a Vélemény rovatban.

A migrációs nyomással szembeállított családvédelmi intézkedések hozamának nemcsak a kedvezményezettek örülhetnek,

a kormány is jól fialó politikai tőkét kovácsolhat belőle.

Hiszen társadalomszociológiai hatásként azok is tapsolnak a négy gyerek után vagy a házasságért cserébe kapható adómentességnek, illetve támogatásnak, akik nem is részesülnek belőle, de aspirálnak rá. Fontos példa, hogy az illiberális intézkedéseiért szintén kárhoztatott varsói kormány által bevezetett családi pótlékot – pedig az filléreket ad az Orbán által beígértekhez képest – egyetlen kormányzásra esélyes ellenzéki párt sem meri támadni, s kizárja a visszavonását, mert az politikai öngyilkosság lenne.

A jóléti juttatások rózsaszín felhője mögött pedig eltűnik, hogy a kormány éppen a Magyar Tudományos Akadémiát igyekszik einstandolni, amint az a Magyarország rovatban olvasható. Miután az egyetemeket a kancellárok kinevezésével rövid pórázra kötötték, az autonómiájukat csorbították, s elüldözték a CEU-t, most kiépítik azt a rendszert, amelyben

kézből etetik a tudósokat, a lojalitás újabb körét megpróbálva létrehozni.

De azt is elrejti a demográfiai deficitet bőkezűséggel csökkenteni igyekvő mutatvány, hogy a már amúgy is államosított dohánykereskedelemben a cigarettásdobozoknak az EU által kitalált egyedi követését újfent „méretre szabott” közbeszerzésen formálhatják családban maradó üzletté – írja a Gazdaság rovat.

Képet a magyar társadalomról s az abban élő családokról a héten kettőt is kapunk a lapban. Kerékgyártó István a Hurok című darabja kapcsán adott interjújában a pénz körtáncáról beszél olyan hierarchiában, ahol a legtetejéről a legaljáig mindenki lefelé tapos. Egy szűk elit és a haverjai világában élünk, verseny nélküli feudálkapitalizmusban, ahol nyalással, kapcsolatokkal lehet érvényesülni. Bukta Imre, a magyar vidék jóformán egyetlen festője – akit a Szellem rovat szólaltat meg – viszont olyan Magyarországot lát, ahol jó, ha a gyerekek úgy nőnek fel a családban, hogy azt látják, a szüleik dolgozni mennek, ha közmunkára is, és nem álló nap a főutcán köpködik a szotyit.

A szotyizás elválaszthatatlanul kötődik Magyarország első számú családfőjéhez is, aki elégedetten tekinthetett végig a Várkert Bazár – az utca népe elől fekete leplekkel elzárt – csillogásában a politikai családján. Az ő tapsviharukban fürödve – ügyet sem vetve a hálátlanokra – már nem is kell hallania mást, ha jó királynak akarja érezni magát.

A szerző a HVG vezető szerkesztője