Két iskolakerülő kamasz a rendszerváltás idején sorra járta a budapesti lomtalanításokat. Lehajoltak sok mindenért, de leginkább a többkilónyi kidobott fotográfia bűvölte el őket. Konkurenciától nem kellett tartaniuk, akkoriban alig volt értékük a régi képeknek. Gyűltek, gyűltek a fotók, idővel már maguk sem látták át, hogy mijük van, elengedhetetlenné vált a rendszerezés, a digitalizálás. És, ha már beszkennelték a gyűjteményt, úgy határoztak, hogy közzé is teszik. Így indult el 2010-ben ötezer fotográfiával az egykori váci Forte fotócikkgyárra utaló, Fortepan nevű honlap.

A mára 120 ezresre bővült virtuális, zömében magánfotográfiákat tartalmazó gyűjteményből ad válogatást a Minden múlt a múltam című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában (szeptember 29-ig látogatható). A Virágvölgyi István kurátor és az egyik alapító, Tamási Miklós által összeállított tárlaton azokat is érik meglepetések, akik jól ismerik a Fortepant. A fotókat nem egyszerűen megmutatják, hanem sokuknál elmesélik a mögöttük rejlő történetet, időnként pedig eredeti tárgyakkal – például egy Sztálin-szobor fülével – teszik izgalmasabbá az élményt.

Tamásit egyébként a negatívok érdeklik igazán, „amelyeken még a tulajdonosa sem tudja pontosan, mi lehet, így nagyobb a felfedezés öröme”. Negatívokat még ma is lehet találni lomtalanításokon, ócskapiacokon, míg a fotográfiák ma már keresettebb cikkek lettek. Ebben egy kicsit a Fortepannak is része van. A honlap ugyanis hamar népszerű lett, és özönleni kezdtek hozzá a fotók. Tamási szerint az elmúlt csaknem tíz évben több mint egymillió kép ment át a kezei között.

Voltak nagy felfedezések, mint egy magyar írókról a hatvanas–hetvenes években készült sorozat, amely egy budakeszi családi ház padlásáról került elő: az új tulajdonos vitte be a negatívokat. Akadnak ismert emberek is az adományozók között: Konok Tamás festő katonatiszt édesapjának a Don-kanyarban készült képeit ajánlotta fel, Ráday Mihály operatőr pedig édesapja, Ráday Imre színész képeit vitte be. Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin, illetve Magyar Bálint és Hodosán Róza is felajánlotta családi képeit. De megjelentek a profi fotósok is.

A Kádár-kor titkolt világát az underground kultúrában, a börtönökben, javítóintézetekben fotózó Urbán Tamás a teljes életművét ajánlotta fel. Példáját mások is követték, így tallózhatunk Szalay Zoltán, az Új Tükör és a Rádióújság fotósa vagy Bauer Sándor kockái között. Utóbbi 1957-től a Vendéglátás című magazin munkatársa volt, és több évtizeden át készített felvételeket az újonnan nyílt vendéglőkről, büfékről, presszókról, étkezőkocsikról – és a közönségükről. Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója édesapja, a harmincas évek közepétől fotósként dolgozó, az aranycsapatot is rendszeresen „elkapó” Bojár Sándor hagyatékát bízta a gyűjteményre.

Ma már számos intézmény is megkeresi a Fortepant, hogy digitalizálja az archívumát, és gyakran múzeumokkal, levéltárakkal is dolgozik. Az egyik legnagyobb munkája az Uvaterv fotótárának megmentése volt. Az 1949 óta működő vállalat építette például az Erzsébet hidat, a munkálatokat lelkiismeretesen végigfotóztatta, és a képek páratlan várostörténeti kollekciót alkotnak. A Fortepan dolgozta fel a Budapesti Rendőr-főkapitányság archívumát is, a Budapest Főváros Levéltárában őrzött képek leginkább helyszíneléseken készültek, így betekintést nyújtanak a Kádár-kor ismeretlen hétköznapjaiba, például a legszegényebbek otthonaiba is.

A Fortepan két alapelvet követ: ingyenesen és szigorú válogatás után adja közre a fotókat. Ingyenesen beszkenneli a hozzá került felvételeket, és ezt át is adja a tulajdonosnak egy adathordozón, de maga dönt arról, mi kerül fel a honlapra. Pontosabban: „rossz fotót nem teszünk közzé” – mondja Tamási. További feltételként a tulajdonosnak hozzá kell járulnia, hogy a képek ingyenesen, nagy felbontásban, letölthető és szabadon felhasználható módon jelennek meg a honlapon. Emiatt bírálatokat is kap a portál, például múzeumoktól, amelyek csak felhasználási díj ellenében, bonyolult adminisztráció után adják ki a náluk őrzött – gyakran csak analóg adatbázisokban kereshető – fotók másolatát. Elzárva ezzel a köztől azt, amit közkinccsé kellene tenniük.

Van némi igazság viszont a közintézmények által hangoztatott jogi érvekben. Kétségtelen ugyanis, hogy egy fotó közzétételéhez meg kellene keresni a művészt, az ábrázolt személyeket vagy az örököseiket.

A Fortepan felmérte azonban, hogy ha minden ilyen követelményt teljesítene, akkor a munkájának nagy része a jogtulajdonosok – legtöbbször csekély eredménnyel kecsegtető – felderítésére menne el. Inkább átvágta a gordiuszi csomót, méghozzá az ingyenességgel. Ezzel világossá teszi jóhiszeműségét, hiszen anyagi haszna nem származik a képek közzétételéből. Ha valaki azt kéri, hogy távolítsák el a fotográfiáját vagy az őt ábrázoló képet, megteszik. Ilyenre azonban alig akadt példa – az ellenkezőjére annál inkább. Volt, aki hetven év távlatából látta viszont a Normafánál kiránduló szüleit, vagy egy hatvan évvel korábban készült, számára ismeretlen fotón szembesült a műhelyben dolgozó nagyapjával.

Nem mint műtárgy érdekli Tamásit a fotográfia. Nem is tartja meg a Fortepan a rá bízott képeket, nincs kapacitása az őrzésükre, hiszen nem múzeum. Megmenti és közzéteszi a képeket, de az eredeti dokumentumok nem kerülnek, nem is kerülhetnek a tulajdonába, hiszen jogi értelemben a Fortepan nem létezik, csak egy domainnév. Leginkább a tulajdonosnak adja vissza a képeket, ám az adományozók kétharmada nem tart rájuk igényt. A gazdátlan fotókat Budapest Főváros Levéltára fogadja be.

A honlap kitalálói eredetileg azt gondolták, a képek önmagukért beszélnek, de hamar elindult egy fórum, ahol lelkes civilek vetették bele magukat a képek meghatározásába. Hamarosan önkéntesekből álló szerkesztőség jött létre, és sok-sok segítő, akik igyekeznek kideríteni legalább a képek készítésének idejét és helyét. Néha csak hónapok alatt, több tucat szakértő véleményéből áll össze a pontos dátum. Bár folyamatosan érkeznek hagyatékok, a kevés kapacitás miatt ma már egy évet is kell várni a feldolgozásra.

Az idei év kiemelt feladata a Főfotó riportosztályáról származó mintegy százezer fotó válogatása és digitalizálása. Érdektelen képek ezrein rágják át magukat a munkatársak, mígnem néhány kincsre lelnek, mint például a Május 1. Ruhagyár divatbemutatóján készült képekre. Az anyag kalandos úton került hozzájuk. A privatizációkor a gyűjteményt jelképes összegért megkapta a Főfotó új tulajdonosa, azzal a kikötéssel, hogy megőrzi. Harminc évig tartotta is magát ehhez, ám nemrég jelentkezett a Fortepannál, hogy 2,5 millió forintért megválna tőle. Összegyűlt a szükséges összeg, abban a reményben, hogy feldolgozás után, amikor közgyűjteménybe kerül az anyag, a levéltár visszatéríti a befektetést.

Bevétele ugyanis nincs a Fortepannak. Kezdetben a Nyílt Társadalom Archívum adta a szerverhátteret, ott dolgozott a Centrális Galéria vezetőjeként Tamási. Idővel azonban minden idejét lefoglalta a Fortepan, s ez lett a „főállása”. A működéshez szükséges évi mintegy hatmillió forintot négy magánszemély dobja össze. Ebből az összegből telik az egyetlen „alkalmazott”, Tamási fizetésére, egy egyszobás lakás bérletére, a rezsire, a gépekre, a szerverkapacitásra. A pénzügyi és adminisztrációs háttér a Summa Artiumnak és Török András menedzsernek köszönhetően működik. Ők gyűjtik az egyszázalékos adófelajánlásokat is a Fortepan számára.

A Fortepan képeiből itt további válogatást láthat.

A cikk a HVG 2019/22. számában jelent meg.