Dobszay János: Internyet

Mit jelent a „vévévé” az internetes címek előtt? Várj, várj, várj. Bár a vicc szakállas – van már vagy tízéves –, bosszankodásra ezer oka van ma is a hazai internetfogyasztónak. Valószínűleg már csak az idősebbek emlékeznek a betárcsázós net ciripelő hangjára, és a hálózati lefedettség mellett a sávszélesség is jelentősen nőtt az évek során, ám Magyarország korábbi digitális előnye gyorsabban fogy, mint hó végén a mobilcsomagban foglalt gigabájtok. Amit – ahogy az e heti címlapsztorinkból kiderül – drágábban kapunk meg, mint a legtöbb uniós ország polgárai. A digitális szolgáltatások tárháza, s ennek nyomában a fokozódó műszaki igények rohamtempóban nőnek, és aki lépést akar tartani, az fejleszt. Az ehhez szükséges egészséges versenyt veti vissza, hogy a szolgáltatók a magyar piacon olyan környezetben dolgoznak, amibe a politika – ha rejtettebben is, mint a pár napot megélt internetadó esetében – folyamatosan beavatkozik. Nem csoda, ha sokan másutt próbálnak szerencsét, mert még digitális nomádként is könnyebb boldogulást remélnek, mint a magyar ugaron.

A kormány eközben – ihletet merítve az okos lány meséjéből, aki vitt is ajándékot, meg nem is – azon dolgozik, hogyan tudná az uniónak tett vállalásait úgy elsinkófálni, mintha a munkát elvégezte volna. Magyarország rovatunkban helyzetjelentést adunk arról, mit teljesített, pontosabban mit nem teljesített a kormány az uniós helyreállítási pénzek elnyerése fejében tett ígéreteiből. Brüsszelben viszont akkor sem hisznek Orbán meséiben, ha itthon továbbra is sokakat lehet velük álomba ringatni. Például azzal a magyar népnek szánt műmesével, hogy gyorsabban beérjük a Nyugatot, mint hogy a világ felébredne. Igaz, a felzárkózás már megtörtént, ha a német, osztrák üzemanyagárakkal vetekedő hazai benzinre, dízelre gondolunk – lásd Nicsak, ki kavar? című cikkünket –; de az a fránya infláció még a kormány parancsának sem akar engedelmeskedni. A magyar gazdaság szárnyalása is jobbára azt jelenti, hogy a cégek sikeresen érvényesítették áraikban a megemelkedett költségeket – derül ki a top 50 nagyvállalatról készült rangsorunkból.

Fapados kapitalizmusként jellemzi a honi állapotokat e heti portréalanyunk, a 91. évében járó Szinetár Miklós, aki szerint sikeres rendezői pályájának egyik kulcsa, hogy nemcsak egyenlő távolságot, de egyenlő közelséget is tudott tartani a politikai élet mindenkori szereplőivel. Azt talán soha nem fogjuk megtudni, hogy a második világháború idején a német tudósok is hasonlóan gondolkodtak-e – nem akarták vagy nem tudták elkészíteni az atombombát. Az Oppenheimer-film kapcsán Szellem rovatunkban az ezzel kapcsolatos hajdani dilemmákat is felelevenítjük.

Aligha lehetnek ilyen erkölcsi dilemmái Mészáros Lőrincnek, akinek azt már sikerült ellesnie a nagyoktól, hogyan nyaralnak a kőgazdagok. Miközben Orbán Viktor pénztárcája a baráti orosz – akarom mondani, olasz felségvizeken sikló, 62 méteres jachtjával szeli a habokat, Esterházy Péternek az újgazdagokról a HVG-ben tíz éve mondott szavai jutnak eszembe. Attól, hogy valaki nem tud jól késsel-villával enni, még képes lehet egy elegáns vacsoratársaságban a többiektől ellesni a mozdulatokat. Csakhogy az állandó figyelés túl sokba van neki, a vitákban hátrányba kerül. Érthető, hogy Orbán nem is teszi ki oligarcháit valódi megméretéseknek. Ami viszont nekünk van túl sokba.