Egy melbourne-i önkormányzati hivatal vezetője, Sam számára napi szintű küzdelem nemet mondani:

„Félek, hogy ha nemet mondok, azt úgy fogják értelmezni, hogy nem vagyok csapatjátékos. Rettegek, hogy lustának vagy inkompetensnek tűnök.”

Sam azért is aggódik, nehogy egy visszautasítás miatt eleve kizárja magát a későbbi lehetőségekből. Ezért folyamatos nyomást érez, hogy minden új megbízást elvállaljon, és eleget tegyen a kollégáktól érkező összes kérésnek.

Ez jelentős stresszt jelent Sam számára, hiszen egyfolytában a különböző feladatok között ugrál, és küzd az egyre növekvő munkaterheléssel. Sam szorongása fokozódik, amikor a teendők csökkentésére gondol.

Bár a felkérések többsége sok munkával és stresszel jár, projektjei közül néhányat érdekesnek talált, úgy érezte, hogy megérték a fáradozást. Emiatt viszont elkezdett félni attól, hogy esetleg rosszkor utasít vissza egy feladatot, és kimarad valami izgalmas dologból.

„Számtalanszor vállaltam be olyasmit, amiről tudtam, hogy meghaladja az én szintemen elvárható energiabefektetést, emiatt úgy éreztem, hogy kihasználnak engem.”

FoMO

Ez egy annyira általános érzés, hogy angolul még egy rövidítés is született rá: FoMO, azaz fear of missing out, vagyis félelem attól, hogy lemaradunk valamiről. Ilyenkor azért cselekszünk, hogy ne érezzük úgy, kihagynak minket valamiből.

A munkahelyünkön például a FoMO miatt veszünk részt a szükségesnél több bizottság munkájában: láthatóak szeretnénk maradni. Kör-e-mailek címzettjeiként gondoskodunk róla, hogy mindenről képben legyünk. E félelem miatt igent mondunk, amikor valójában nemet szeretnénk mondani. Az eredmény azonban rendkívül romboló lehet: túlterheltek leszünk, végül már a családi vacsora idejére sem tudjuk letenni a kezünkből a telefont.

A FoMO hátterében a választástól való félelem áll. A döntés ugyanis egyben lemondás is, egy lehetőség elvesztése. Társadalmunk arra sarkall minket, hogy minél többet tegyünk, és a lehető legtöbb lehetőséget fontoljuk meg, így a választás szükségessége kényelmetlennek tűnik.

El akarjuk kerülni a veszteségeket

Amos Tversky és Daniel Kahneman pszichológusok a veszteségkerülés jelenségével foglalkoztak, és arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek inkább választják a veszteségek elkerülését, mint a hasonló arányú nyereségnövelést. Például inkább elkerülik, hogy elveszítsenek 100 dollárt, mint hogy esetleg találjanak egy ugyanekkora összeget. Kutatásuk azt bizonyítja, hogy pszichológiailag a veszteségek kétszer olyan jelentősek, mint a nyereségek. Nem csoda, hogy mindent megteszünk, csak hogy ne kelljen nemet mondanunk és átélnünk az ebből származó veszteségérzést.

„Igen, elmegyek a koncertre, mert nem akarom látni a barátaim fényképein, hogy jól érzik magukat, és azt érezni, hogy kimaradok valamiből (még akkor is, ha igazából semmi kedvem a koncerthez).” Milyen gyakran végzünk üres, jelentéktelen tevékenységet, csak hogy nehogy lemaradjunk valamiről? Hányszor cselekszünk egyszerűen csak a jelenlét kedvéért?

KELL?

A reklámok és a közösségi média is táplálja azt az elképzelést, hogy teljes életet kell élni, ki kell használni minden lehetőséget. Carpe diem. Élj a mának! Éld az életed listák alapján: helyek, ahová el kell utazni, éttermek, ahol enni kell, könyvek, amelyeket el kell olvasni, filmek, amelyeket látni kell. Nincs bűnös időpocsékolás.

Roman Krznaric Carpe Diem Reclaimed (A Carpe Diem visszaszerzése) című könyvében leírja, hogy az élj a mának alapelvét négy erő is eltérítette: a Just Do It-ot (Cselekedj!) Just Buy It-ra (Vásárolj!) váltó fogyasztói kultúra; a hatékonyság- és időmenedzsment egyre növekvő divatja, amely a spontaneitást a Just Plan It (Tervezz!) kultúrájára cserélte; és a lüktető, valós életélményeket felváltó 24 órás nonstop digitális szórakoztatás, Just Watch It (Nézd meg!) jelszava. Végül pedig a mindfulnessmozgalom nem tervezett következménye: „azt a szűk látókörű elgondolást bátorítja, hogy »az élj a mának« elsősorban azt jelenti, »élj itt és most«. A Just Do It-ból Just Breath (Lélegezz!) lett.”

A közösségi média megmutatja, hogy mások mit csinálnak, és így növeli a státuszszorongásunkat. Kihasználja a félelmünket, hogy ha nem kapcsolódunk valamelyik közösségi oldalon keresztül a virtuális világhoz, akkor lemaradunk. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a közösségi média megszállottjaivá válhatunk, kialakulhat bennünk függőség az adrenalinhoz, munkához vagy bizonyos tevékenységekhez kapcsolódóan is.

A kényszeres munka – az izgalom, a hajtás, a pörgés − nemcsak az identitásunkra, de az örömközpontunkra is hatást gyakorol. Részeseivé válunk a történéseknek, és csökken a reflektálási képességünk. A kimaradástól való félelem arra sarkall minket, hogy a céljaink mellett a saját magunkkal szembeni elvárásokra fókuszáljunk. A FoMO megkérdőjelezi azt az elképzelést, hogy mindent megtehetünk, mindent megkaphatunk: arra kényszerít bennünket, hogy ismerjük fel a korlátainkat, és hozzunk döntéseket.

A fenti cikk az A nemcselekvés című könyv szerkesztett részlete. Miért nem lehetünk igazán eredményesek a szüntelen stressz és szorongás mellett? Hogyan ellensúlyozzuk a túlterheltség hatásait? Miként lehet kevesebb cselekvéssel többet elérni? Steven D’Souza és Diana Renner könyvükben feltérképezik a „cselekvés” határait és veszélyeit. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel!