A legegyenesebb választ feltehetőleg Immanuel Kant adja, akinek az értelmezésében semmi és soha nem igazolhatja az igazság elkendőzését. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak az egyértelmű hazugság helytelen, hanem ugyanígy bűn port hinteni a szavazók szemébe. Jogunkban áll az igazságot elvárni tőlük, hogy megalapozott döntést hozhassunk róluk, a politikai irányelveikről és a kormányzásra való alkalmasságukról. Ha erre nem képesek, akkor nem szavazunk rájuk.

Gyakorlatiasabb nézőpont

Niccolò Machiavelli - aki nemcsak filozófusként, hanem diplomataként és politikai tanácsadóként is dolgozott - gyakorlatiasabban vizsgálná a kérdést. Elárulná, hogy nagyon is szándékos a rengeteg politikai blöff és félrebeszélés. Ő maga is ezt tanácsolná egy politikusnak, akinek sok információt vissza kell tartania a nyilvánosságtól. Ha cinikus akarna lenni, akkor Machiavelli azt is hozzátenné, hogy a mellébeszéléssel a politikus elkendőzheti a hozzá nem értését, az adott témában való tájékozatlanságát, vagy azt, hogy a helyzet rosszabb, mint amilyennek láttatni szeretné.

Azonban nemesebb indítékok is közrejátszanak. Még egy jó politikusnak is nehéz dolga van, ha maga mellé akarja állítani a választókat. Ha a tudomásunkra hozná a színtiszta igazságot, elborzadnánk, és soha nem adnánk neki hatalmat. Az embereknek nem kell mindent tudniuk, körbe kell udvarolni és meg kell nyugtatni őket. Ügyelnie kell továbbá arra is, hogy ne legyen túl konkrét, és ne tegyen ígéreteket, mert kiderülhet, hogy téved, és akkor inkompetensnek vagy hazugnak tűnik. A politikusok ezért, amikor csak lehet, szeretnek egyszerre több vasat tartani a tűzben. Ezzel teret engednek a manőverezésnek a vélemények és körülmények esetleges későbbi alakulásai során.

Kérdésre kérdéssel?

Szókratész szerint a politikusok túl gyakran úgy nyilvánítanak véleményt, mintha a kétségbevonhatatlan igazságot kínálnák, amikor pedig inkább a probléma mélyére kellene ásniuk. És amíg egy rossz politikus kitérő válasszal próbálná meg elkendőzni a tudatlanságát, a legjobb lenne – legalábbis Szókratész szerint – nyíltan elismerni, hogy nem tudja mindenre a választ.

Az állítások és a célzatos kérdések még több kérdéssel történő szókratészi megkérdőjelezésével a jó politikus nem kerüli el a válaszadást. Hanem feltárja az ellenfele (vagy kérdezője) érveiben megmutatkozó ellentmondásokat, és megpróbálja megragadni az igazságot.

Természetesen bökkenője is van ennek. Ahogy Szókratész a saját bőrén is megtapasztalhatta, ha a kérdésre mindig kérdéssel felelünk, és a kákán is csomót keresünk, nem leszünk népszerűek. A szavazók választ és az igazságot, nem pedig még több kérdést akarnak.

Létezik-e mindig igazság?

A gond csupán az, hogy nem mindig egyértelmű, mi az igazság - érvelne David Hume. Noha a skót filozófus nem siet a körmönfont politikusok védelmére, elmagyarázza, hogy miért nem tűnnek egyenesnek. Merthogy többféle igazság létezik. Bizonyos állítások vitathatatlanul igazak; ő ezeket „demonstratív állításnak” nevezi. A klasszikus példa erre a 2 + 2 = 4 állítás. Ez magától értetődően igaz, és pusztán gondolkodással is beláthatjuk.

A demonstratív állítások mellett léteznek azonban „valószínűségi állítások” is, amelyek igazságát vagy hamisságát puszta gondolkodással nem tudjuk megállapítani. Ha például azt mondja a barátunk, hogy 2 dollár lapul a zsebében, akkor a zseb tartalmának szemügyre vétele nélkül nem tudjuk, hogy igazat mondott-e. Amíg az olyan demonstratív állítás, mint a 2 + 2 = 4 érvelés kérdése, addig a barátunk zsebében lapuló 2 dollárról tett kijelentés tény kérdése.

Az egyértelműsítés kedvéért Hume elmagyarázná, hogy a 2 + 2 = 4 állítás igazsága „szükségszerű igazság” (észigazság), nem cáfolható. A barátunk zsebében lévő 2 dollárra vonatkozó kijelentés igazsága azonban tagadható bármilyen logikai ellentmondás nélkül, mert tényigazság; attól függ, ami történetesen a helyzet, tehát a tényektől.

Nincs egyszerű válasz

A probléma tehát az, hogy a matematika és a logika absztrakt világán kívül csak kevés szükségszerű igazsággal vagy észigazsággal találkozunk. A politika egy az egyben a tényigazságokról szól, így a politikusok kijelentéseit Hume kivétel nélkül mindig a valószínűségi állítások közé sorolná, amelyek igazságtartalma a róluk rendelkezésre álló bizonyítékoktól, vagyis tényektől függ.

Noha néhány állítás meggyőzően igazolható – például az, hogy a nemzeti adósság jelenleg X millió dollár −, sokkal több a szürkezónás kijelentés, például hogy ez az adósság öt éven belül törleszthető. A valószínűségi állításoknál még csak nem is egyszerűen az igaz vagy hamis kérdése a lényeg, hanem a valószínűségének a mértéke, amit csak az alátámasztására rendelkezésre álló bizonyíték erőssége határoz meg.

Nem csoda hát, hogy a politikusok, ha tehetik, nem kötelezik el magukat. A végső elemzésben mindent együttvéve és a rendelkezésünkre álló tények figyelembevételével valószínű, hogy a politikusok lényegében ugyanazért nem adnak egyenes választ, mint a filozófusok: lényegtelen, mennyire tartunk egyszerűnek egy kérdést, ritkán létezik rá egyszerű válasz.

A fenti cikk Marcus Weeks Mit tenne Nietzsche? című könyvének szerkesztett részlete.

Meggyőzhet-e bennünket Arisztotelész arról, hogy a kortárs művészet klassz dolog? Nem gáz, ha hiszek a homeopátiában? A kedvenc énekesemet elítélték családon belüli erőszak miatt. Letöröljem a dalait az okostelefonomról? Különböző korok legnagyobb elméitől kaphatunk tanácsokat ebben a filozófusokat és elméleteiket bemutató útikalauzban. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.