„Tizennégy éve vagyok a Decathlonnál, ahová úgy mentem, hogy pályakezdőként azt sem tudtam, mi ez a cég. Az egyetemi állásbörzén sodródtam a standjához, ahol egyszerre kínálták két szenvedélyemet: a sportot és a gazdaságot. Megpróbáltam. A kezdetekkor nem volt célom, hogy áruházigazgató vagy országigazgató legyek. Csak újat akartam tanulni és az idegen nyelvet használni. Mindig hamarabb megtalált a feladat, mint ahogy azt célként kitűzhettem volna magamnak”

– így foglalja össze, miként lett a Decathlon Magyarország vezetője hét éve, hogy aztán 2018-ban elköltözzön Ausztriába, és ismertté tegye a sportmárkát ott is.

Megfelelő időben továbblépni

„Az embernek mindig úgy kell értékelnie egy adott időszakot, hogy képes volt-e teljesíteni, amit kitűzött maga elé” – mondja, miután szerinte a hazai Decathlonnál mindent elért. Sok minden kényelmes és rutinszerű volt már számára, és nem akarta megvárni, hogy ne legyen motivációja. Ezért amikor szembejött az új lehetőség, elfogadta.

Döntésén sokan meglepődtek: ismerősök és ismeretlenek kérdezték, miért választotta a látszólagos visszalépést. Míg Magyarországon 24 áruházért felelt, és másfél ezer embert irányított, Ausztriában pár tucatnyi kollégával most nyitotta meg az elsőt. Ráadásul sportmárkákkal telített piacon, ahol a Decathlon neve nem ismert.

Ő viszont úgy látja, csak azoknak a fejében fordul meg a visszalépés kérdése, akiknek az jelenti a mércét, hogy hány ember dolgozik a cégnél, mekkora forgalmat bonyolít le, mekkora maga a vállalat. Neki viszont ez új kihívás: „tudtam, hogy tovább szeretnék lépni, mind a szakmában, mind a magánéletben”.

Közösség teszi az embert

Az, hogy ennyi mindent elért, Pósfai szerint az őt körülvevő embereknek és a különböző közösségeknek köszönhető, ahol sokféle helyzetben kellett megfelelnie.

Több fórumon is olvasni lehet, hogy Pósfai fontosnak tartja az emberi kapcsolatokat, a nyílt és őszinte párbeszédet. Bizonyítékul szolgálnak erre egyrészt a Decathlon közösségteremtő programjai, másrészt az, hogy az ajtaja mindenki előtt nyitva állt – a helyettesétől kezdve a marketingesen át az áruházi kasszásokig. Ötletekkel vagy éppen problémákkal lehetett bekopogtatni hozzá, a kérdésekre pedig válaszolt. „Mindig is elérhető vezető voltam” – mondja, hozzátéve, hogy ez nem színház volt, valóban hisz a párbeszédben és a nyitottságban.

AFP / NurPhoto / Christian Minelli

Ezt bizonyítja a 2017-ben elhíresült Facebook-bejegyzése is, amelyben a kormánypárton és a miniszterelnökön kérte számon a keresztényi értékeket, a párbeszéd hiányát. A bejegyzésnek nagy visszhangja lett, a sajtó napokig tartotta címlapon, hozzászólók ezrei találták meg. Meglepetés volt számára a reakció, nem számolt azzal, hogy ekkorát fog szólni. De újra kitenné, csak nagyobb körültekintéssel, mert a legfőbb tanulság, hogy ő nem csak Pósfai Gábor volt abban a pillanatban, hanem a Decathlon Magyarország vezetője is.

Azóta kitett még egy érzékeny posztot, amit a kollégái vetettek le vele, mert nem akarják átélni ugyanazt, mint a korábbinál.

„Ez a legtragikusabb, hogy nem is a feletteseim, hanem a kollégáim szóltak. Pedig épp az volt a célom, hogy legyen végre párbeszéd. Ha valamit irigyelek az osztrákoktól és más nyugati nemzetektől, akkor az éppen ez. Ott sem fekete-fehér minden, de az emberek képesek egymással vitázni, a másik véleményének tiszteletben tartásával. A szüleim generációja úgy nőtt fel, hogy ne legyen véleményed, és most ez az elmúlt évek fejleményei nyomán továbbörökítődik”

– mondja.

Mindent kipróbálni

Pósfai nagycsaládban nőtt fel: négyen voltak testvérek és huszonkilencen unokatestvérek. Sok példát látott maga előtt, viszont érvényesülnie is kellett. Harmadik gyerek volt, ami azt jelentette számára, hogy önállónak kellett lennie. Őt már nem babusgatták, nagyobb szabadságot kapott. Mert a „testvérteória” szerint az első gyereknél a szülők mindent tökéletesen akarnak csinálni, a másodiknál ki akarják javítani a hibákat, a harmadikat pedig már hagyják.

Először igazán a sportban szeretett volna sikeres lenni. Sok mindent kipróbált, végül a pingpong mellett döntött, de mellette az iskolát és a tanulást is fontosnak tartotta. Tizennégy évesen így eldönthette, hogy magántanuló lesz-e vagy sem, merthogy a ranglistán előtte állók akkorra már csak a sportkarrierjükre koncentráltak.

„Nagy problémám volt vezetőként is, hogy túl sok mindenbe akartam belevágni, túl sok mindenben akartam sikeres lenni. Most már ebben is tisztulok.”

Végül az iskolapadot választotta, és a Móricz Zsigmond Gimnáziumba ment, amit a Közgazdasági Egyetem követett. Állítása szerint nem volt kiemelkedő tanuló az egyetem alatt, inkább az útját próbálta keresni. Ezért lett a Chikán Attila-féle vállalatgazdasági tanszéken demonstrátor, mert kereste, hol tudja magát megméretni. „Mindig mindent kipróbáltam: sok úton indultam el, legyen szó diákcsereprogramról, esettanulmány-versenyről” – mondja, hozzátéve, hogy a demonstrátori lét egyik hozadéka az lett, hogy megtanult szerepelni.

A sport – és főleg a pingpong – máig nagy szerelem. Ott nem számít, hogy az ember honnan jött: a mez ugyanaz, meg kell felelni az asztalnál. Ugyanezt akarja átadni a gyerekeinek is. Bár megtehették volna, hogy nemzetközi iskolába írassák őket, a két lány helyi osztrák iskolába jár. Egyrészt, hogy a nyelvet tökéletesen megtanulják, másrészt, hogy megfeleljenek másik környezetben, közösségben, és nyitottak legyenek. Merthogy ez a sikeresség alapja – mondja.

Neizer Anita cikkét teljes terjedelmében elolvashatja a HVG Extra Business 2019/1-es számában.

Vajon a velünk született adottságaink döntik el, miben lehetünk tehetségesek? Hogyan segíthetjük hozzá a gyerekeinket, hogy csúcsteljesítményt érjenek el? Anders Ericsson Csúcsteljesítmény című könyvében három évtized kutatásait egyesíti hatékony tanulási stratégiává. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.