"A munkáltatók néha azzal védekeznek, hogy nem dolgoztatták, hanem éppen betanították a munkaügyi felügyelők által lefülelt feketemunkásokat. Pedig a legegyszerűbb fizikai munkákról van szó, amelyekhez nem kell tíz-húsz napos betanítási idő" - ad példát Suba Ildikó, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnökhelyettese arra, milyen átlátszó trükkökkel próbálkoznak időnként a törvényszéken. Pál Lajos ügyvéd olyan, anekdotába illő esetet idéz fel, amikor az egyik termelővállalattól szexuális zaklatás ürügyén próbáltak kirúgni egy művezetőt, ám a helyszíni szemlén kiderült, hogy a tanú nem is láthatott oda, ahol az állítólagos fenékfogdosás történt.

Ezek azonban nem a munkaügyi perek jellemző típusai, az ilyen, egyértelműen eldönthető ténykérdések ugyanis igen ritkák. A perek többsége a munkaviszony megszűnte után indul, pontosan a megszüntetést támadva. Noha a munkajog egész rendszerét abból a feltevésből kiindulva alakították ki, hogy nem azonos súlycsoportba tartozó felek, hanem az általában domináns helyzetű munkáltatók és a nekik kiszolgáltatott munkavállalók vitáit kell rendezni, nemegyszer éppen a cégek érezhetik magukat sarokba szorítottnak.

Egy nagyvállalatnál például - a munkaügyi perek általában nyilvánosak, de bírák és ügyvédek egyaránt kerülik, hogy megnevezzék a feleket -, amelynek sok kárt okoztak a házi tolvajok, rendkívüli felmondással megszüntették egy olyan alkalmazott munkaviszonyát, akit lefülelt és rögtön előzetes letartóztatásba is helyezett a rendőrség. Csakhogy a munkaügyi bíróság az ártatlanság vélelmére hivatkozva - csupán akkor tekinthető bűnösnek valaki, ha ezt már jogerős ítélet mondja ki - jogellenesnek minősítette a rendkívüli felmondást, így a cég választhatott: vagy visszaveszi tetten ért dolgozóját, vagy jókora summa kifizetésével simítja el a jogvitát.

Jóval kevesebb esélyük van a győzelemre azoknak az alkalmazottaknak, akik először békésen aláírják munkaviszonyuk - felmondás helyett - közös megegyezéssel történő megszüntetését, majd utólag rájönnek, hogy formálisan is kirúgottként több pénzt csikarhatnának ki hajdani cégüktől. Ritkábbak, de érdekesebbek azok az esetek, amikor a dolgozó azt próbálja utólag bizonyítani, hogy színlelt szerződést kötött vele a munkáltató - bár papíron önálló vállalkozó, valójában alkalmazottként tevékenykedett -, így megilletnék a felmondáskor járó juttatások. Ilyenkor - mint Handó Tünde, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnöke a HVG-nek elmondta - különös figyelmet fordítanak arra, hogy a munkáltató eszközeit használta-e , betagozódott-e a munkáltató hierarchikus rendszerébe, önmaga osztotta-e be a munkaidejét, vagy a munkaadó, rendszeres volt-e a munkavégzés, és mindezeket együttesen mérlegelve van esély annak utólagos kimondására is, hogy munkaviszonyt takart a színlelt megbízási vagy vállalkozói szerződés. Más kérdés, hogy amit az így követelhető végkielégítéssel vagy éppen baleseti járadékkal nyerhet az alkalmazott, nem veszíti-e el a pótlólag befizetendő adóval, társadalombiztosítási járulékkal. A kisebb cégek pedig még ilyenkor is ügyeskedhetnek: a tulajdonosok felszámolják a céget, és más néven folytatják tovább a tevékenységüket. Handó Tünde szerint az egyik legriasztóbb módszer, amikor nemcsak a munkabérhátralék vagy a végkielégítés fizetését próbálják így megúszni, hanem - például kisebb építőipari vállalkozók - a munkahelyi balesetet szenvedetteket semmizik ki.

A hoppon maradt munkavállalókat legfeljebb az vigasztalhatja, hogy még teljes pervesztesség esetén sem kell eljárási illetéket fizetniük - legalábbis egyelőre. 2006-tól ugyanis már nem jár alanyi jogon, hanem csak - a pereskedő anyagi és vagyoni helyzetétől függően - megadható lesz az illetékmentesség. Ez pedig a bírák aggodalma szerint még hátrányosabb helyzetben hozhatja az alacsony képzettségű, a jogban néha megdöbbentően járatlan munkavállalókat, akik esetleg még több sérelmet "nyelnek" majd le, s még nehezebben szánják rá magukat, hogy bírósághoz forduljanak.

Két réteg "jogi aktivitása" emelhető ki a munkavállalók közül: a közszférában foglalkoztatottaké, akik sérelmeiket a munkaviszony fennállása alatt is gyakran bíróság elé viszik - ilyen eset volt a mentősök, rendőrök túlmunkájának kifizetése, a különböző ruhapénzviták vagy a kötelező pihenőidő megszabása -, valamint a magas jövedelmű vezetőké, akik már munkaszerződésük megkötéséhez is szakjogász közreműködését veszik igénybe. Külön munkaügyi szabályozás készül egy speciális foglalkozási ág, a vagyon- és biztonsági őrök számára, akiknek többsége tartalmilag hagyományos munkavállalóként él, formailag azonban, a közterhek "optimalizálása" érdekében, egyéni vállalkozó. Növelni ez sem fogja ugyan a sokszor a minimálbért alig meghaladó jövedelmeket - a biztonsági őrök egy részének a jövedelemmel arányos felkészületlenségét jellemzi úgy a szakma egyik, anonimitásához ragaszkodó, szabad szájú vezetője, hogy "aki mogyoróval fizet, ne csodálkozzon, ha csak majmokat kap" -, de legalább legalizálja azokat.

Egy jogterületen várnak komoly felfutást bírák és ügyvédek: a hátrányos megkülönböztetés tilalmának érvényesítésében. Ma még alig akad, aki menesztését vagy éppenséggel alacsony jövedelmét támadva azzal érvel, hogy etnikuma, neme vagy politikai meggyőződése miatt diszkriminálják, de ennek a jogszabályi lehetősége már megvan, az eljárási szabályok pedig - a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy nem alkalmazott hátrányos megkülönböztetést - kifejezetten a munkavállalónak kedveznek.