Az Adózóna már egy évvel ezelőtt - Az offshore alkonya avagy búcsú a kimentett vagyonoktól című cikkében - előrevetítette, hogy az állam szerepének felerősödése előbb-utóbb az adóparadicsomok korlátozásához illetve megszüntetéséhez vezet. És afelől sem hagyott kétséget: minden, ami gyengítheti az ellenőrzést, illetve az állami bevételek kiesésével jár, haragra gerjeszti az erős állam illúziójában hívőket. Ezt jól mutatták a G20 csúcstalálkozón kilátásba helyezett szankciók: a bankszámlanyitás hátráltatása mindaddig, amíg a valós tulajdonost nem igazolja az off-shore vállalkozás. A büntetés másik formája információszerzés nélkül elképzelhetetlen: az OECD elsősorban az adóügyeket érintő adatok átadási hajlandósága szerint definiálja a nem vagy kevésbé együttműködő országokat.

A cél tehát világos: az adókikerülés visszaszorítása. Kérdés, hogyan lehet ezt megvalósítani. És nem utolsósorban: mely országok tekinthetőek adóparadicsomnak?

Az utóbbira kézenfekvő válasz lehetne: azok az országok, melyeket az OECD nem tekint együttműködőnek, de ez így nem teljesen igaz. A nem együttműködő jelző sokkal inkább azokra az országokra utal, amelyek az off-shore cégek alapításánál nem tekintik magukénak a világ vezető partnerországai által megfogalmazott adózási normákat. A holdingtársaságok számára jelenleg sok ilyen európai ország kínál kedvező adózási feltételeket és üzleti környezetet. Ráadásul a magyar adórendszerben is vannak olyan szabályok, amelyek ösztönzik az úgynevezett holdingcégek letelepedését.

Marosi Andrea cikkét az Adózónán olvashatja.