A tételmondat után a Barna T. szerint nemzetietlen posztmodern  ostorozása következik, illetve egy egyszerű levezetés a ma fiatal irodalmáról. Eszerint a "közismerten baloldali"  Esterházy-Kornis-Nádas  fémjelezte "posztmodern divat" mai követői sem tematizálásban, sem stílusban, sem világszemléletben nem szakadtak el a nagyoktól, mert így remélnek nagyobb publicitást a (balliberális) lapoktól, és még több ösztöndíjat a (balliberális) kulturális intézményrendszertől. "A fiatalok nekik írnak, nem az olvasóknak" - ítélkezik a cikk, s kimondatlanul, de a JAK (Fiatal Írók József Attila Köre), illetve a Szépírók Társasága fiataljaira gondol, hiszen az alakulásakor önmagát ezekkel szemben meghatározó FISZ-re (Fiatal Írók Szövetsége) mutat, mint olyan tömörülésre, amelyben "vannak azért nemzeti elkötelezettségű, ám eszközeikben posztmodern" írók.

A költő Barna T. Attila interjúalanyként is megszólalt a lapban (augusztus 8.). Itt is kifejti nézeteit arról, hogy a balliberális média hogyan hat az új magyar irodalomra. Barna T. Aczél Györgyöt is elhelyezi a mában: szerinte az "SZDSZ holdudvarához tartozó" posztmodern írók első nagy támogatója volt a kádári kultúrpolitika kulcsembere. Itt és most mégsem foglalkozunk az állítások politikai tartalmával, azt sem firtatjuk, a FISZ vajon mennyire örül annak, hogy Barna T. a haladó erők közé sorolja - ma már ők sem hangsúlyozzák szembenállásukat a JAK-kal -, vagy hogy Aczél mit szólt a posztmodernhez. Vizsgáljuk inkább az irodalmi vonatkozásokat!
A nemzetközi posztmodernnek évek óta vége, s idehaza is elmúlóban vannak a nyolcvanas évek. A Termelési regény híres első mondatához képest is ("Nem találunk szavakat.") sok minden történt már. A posztmodern és a nemzeti irodalom közé egyébként sem lehet éket verni, az csak a tudatlanok fejében azonos valamilyen kozmopolita lilasággal. Az irányzat egyik hazai alapregénye, Temesi Ferenc Por című kétkötetes műve a lehető legmagyarabb gyökerű, univerzuma az elképzelt alföldi város, Porlód (Szeged). Éppenséggel Esterházy Termelési regényét sem lehet alappal idegennek bélyegezni, s nemcsak azért mert egy magyar család regénye szövődik bele, hanem mert Esterházy beszédmódja nemcsak irodalmi, hanem nyelvtörténeti fordulat is. Hogy Kornis Mihály, Nádas Péter, Lengyel Péter posztmodernek-e, az minimum vitatható. Talán a nyolcvanas években indult Garaczi László, Kukorelly Endre, Németh Gábor inkább tartoznak oda, ám életművük Barna T.  szemléleténél árnyaltabb megközelítést igényel.

Lássuk a kortárs fiatalokat is. A kilencvenes évek fordulata a történetmesélés újrafelfedezése volt. Hogy csak a legismertebbeket citáljuk: Ficsku Pál kifejezetten  népi írónak nevezte magát, legújabb, Szakbarbárok című kötete címében nem lehet nem észrevenni a Móricz-parafrázist, Péterfy Gergely nemzedéki nagyregénye, a B oldal  is a hagyományos történetmondás felelevenítése, s Darvasi László is formátumos történetmesélő. A fiatal novellista, a sokszor Tömörkényre hivatkozó Cserna-Szabó András és a nagy sikerű Grecsó Krisztián Szentes illetve Szegvár helyi mítoszait dolgozza bele szövegeibe. Szerbhorváth György, Virág Gábor és Mirnics Gyula a vajdasági Symposion körétől indultak, novellisztikájuk nem értelmezhető a bácskai hagyomány nélkül. Ami a költőket illeti, Kemény Istvánnál letagadhatatlan Ady öröksége, Térey Jánosnál és az erdélyi Orbán János Dénesnél pedig szinte az egész magyar költői hagyomány a háttér.
A fenti felsorolásban nem szerepel minden és mindenki. Ám az ennyiből is világos, hogy a mai magyar irodalmat, amely szerencsére gazdagabb, életközelibb, izgalmasabb, annál, mint amilyennek a megosztó szemlélet feltünteti, nem lehet ósdi fogalomkészlettel megközelíteni. Érvényes eredmény csak érvényes szempontok alapján végzett elemzésből születhet. Amely előtt persze nem árt olvasni.