Filmszakadás, avagy animáció és szoció

 

Nemes Csaba: Remake; 2007 Társadalmi kérdések animációs filmen

Milyen helyet foglal el ma az egyedi animációs film a képzőművészeti műfajok között? Vajon kellőképpen ismertek-e a magyar képzőművészeti indíttatású animáció hagyományai? Kiket tekintenek ma a legfontosabb előfutároknak? Hogyan használják ezt a műfajt a külföldiekhez képest a magyar művészek arra, hogy aktuális társadalmi-politikai kérdéseket fogalmazzanak meg? Mennyire nyitott a képzőművészettel foglalkozó hazai intézményrendszer az animációs filmekre?

Sajnos ma Magyarországon kevéssé közismert, hogy a társadalmi kérdésekkel foglalkozó animációs filmeknek mint autonóm művészeti alkotásoknak a XX. század második felében milyen remek magyar képviselői voltak itthon és külföldön egyaránt. Jól érzékelteti a helyzetet, hogy ha megkérdezünk egy Képzőművészeti Egyetemen végzett alkotót, ismeri-e Kovásznai Györgyöt, akkor valószínűleg nemmel felel, de ha ugyanezt az Iparművészetin (új nevén MOME) végzett vizuális kommunikáció szakostól kérdezzük, ő biztosan tudja. Úgy tűnik tehát, hogy a grand art magasztos panteonjába - még - nem engedték be az animációs művészeket. Kár, hiszen a hatvanas évektől kiváló képzőművészek dolgoztak művészi animációkon a Pannónia Filmstúdióban, amely a korszak fontos szellemi műhelye volt. Sok olyan alkotót vonzott, akik a hivatalos művészeti életben nem vehettek részt. Az animációs film az ellenőrzött hazai kulturális termés szürke zónája volt: lehetett avantgárd filmeket csinálni és külföldi filmfesztiválokon részt venni. A magyar avantgárd fontos szellemi letéteményese, Korniss Dezső is kísérletezett festményeinek animálásával annak a Kovásznai Györgynek az együttműködése mellett, aki Kornissról írt tanulmányában így fogalmaz: „Magyarországon a harmincas évek elejétől a hatvanas évekig a képzőművészetben a szünetek okozták a nehézségeket.” A kijelentés semmit sem vesztett aktualitásából; szünetek azóta is vannak. A kérdés jelen esetben nem csupán azért oly aktuális, mert zseniális XX. századi életművek tűnnek el épp a süllyesztőben, hanem mert külföldön a kiállítóterekben dübörög az animáció (legutóbb Fantasmagoria címmel a madridi ICO Foundation kiállítása és Nathalie Djurberg munkái a Kunsthalle Wien projekttermében), idehaza meg - formai okokra hivatkozva - elutasítják Nemes ilyen jellegű pályázatát.

A társadalmi kérdéseket feszegető, egyedi művészi animáció elfelejtett nagymestere Kovásznai György, akinek bizonyos alkotásaira kísértetiesen emlékeztet Nemes Csaba új projektje is - annak ellenére, hogy Nemes nem ismeri a munkásságát. A festőművész, drámaíró, filozófus és forgatókönyvíró rendező az 1950-es évektől 1983-ban bekövetkezett haláláig kiemelkedő életművet hozott létre. Művészetelméleti munkáiban (Szülőföld-animáció, Kalandozások Takamurával a magyar Disneylandben) kidolgozta az „anima verité” azaz a valóságanimáció elméletét. Az őt körülvevő valóságot, a hétköznapi embert helyezte filmjeinek középpontjába: „Azt szeretném javasolni, hogy a - sajnos elég mélyen belénk idegzett - rendszerócsárlás vagy rendszermagasztalás című épületes alternatíva helyett, egy konkrét és differenciált Magyarország kép lebegjen alkotói szemünk előtt” - írja. Lisziák Elek együttműködésével 1982-ben készült el Riportré című rövidfilmje, amelyben különböző társadalmi helyzetű és életkorú riportalanyok szólalnak meg eredeti hangfelvételekről, de a képek a felvételek alapján készült animált figurák. A technika igen hasonló ahhoz, amit ma Nemes Csabánál látunk, tehát az előre felvett filmet az alkotó átrajzolja, hogy általánosított, absztrakt képet adjon egy tipikus, a korszakra jellemző gondolkodásmódról, életérzésről. A Riportrét végignézve átfogó, komplex képet kapunk a nyolcvanas évek elejének hangulatáról, közgondolkodásáról. Kovásznai egyedi képzőművészeti szemléletével rokon, de nem festői, inkább grafikusi megközelítéssel dolgozott a hetvenes évektől Orosz István, aki például Álomfejtő című 1980-as filmjével szintén a korszak jellemző társadalmi problémáit örökítette meg. Bányai István, Gyulai Líviusz, Banga Ferenc filmjei is sokat elárulnak arról, miért volt izgalmas a hetvenes-nyolcvanas években képzőművészként animációval foglalkozni.

Nemes Csaba: Remake 2007 "Az animáció általánosabb kérdésekről beszél"

Megkérdeztem Nemes Csabát - aki a sorozat forgatókönyvírójaként, rendezőjeként és festőjeként együtt dolgozik az etűdökön Kupcsik Adrián festőművésszel és Magyarósi Éva animációs művésszel -, hogy miért is készít ma egy festőművész animációs filmet. „Nem az a célom, hogy olyan jellegű animációt csináljunk, mint ami az egész estés animációs filmekben vagy a tévében látható. Itt egyetlen fontos dolog volt, hogy megszabaduljunk a technikai kép pőre hétköznapi dokumentarista stílusától, és inkább egy festői, rajzi világot hozzunk létre. A rajz általánosabb dolgokról tud beszélni. Abban hogy hogyan kanyarintasz egy vonalat, benne van a személyes karaktered, ahogy látod a világot, és ez teljesen egyértelmű módon eljut a nézőhöz. Ezért érdekes nekünk a rajzot használni, mert az általunk feldolgozott tavaly őszi események még nagyon közeliek. Lehetőséget ad arra, hogy groteszk, ironikus megvilágításba helyezzük a történteket. Ez sokkal nehezebb lenne az eredeti dokumentumfelvételeket használva. Az animációban máshová kerülhetnek a hangsúlyok.” Ezzel Magyarósi is egyetért: „Nem animációs bravúrt akarunk, hanem szubjektív szűrőn keresztül láttatni az eseményeket.”

De mi a művészi animáció értékmérője, hogyan különül el az alkalmazott animációtól? Nemes szerint ugyanilyen viták zajlanak a fotósokkal arról, hogy a képzőművészek milyen módon használják a fotót, de a filmesek és a filmmel dolgozó képzőművészek viszonya is hasonló. „Ezek a feszültségek részben abból keletkeznek, hogy szűkösek a források a művészeti területen. Minden művészeti ágnak használ, ha külső hatások érik. Ez jót tesz az egyes szakmai köröknek. Talán külföldön ez lazább egy kicsit. A projekt címe: Remake, mert számomra az volt a legfurcsább, hogy az itt történteket nem tudtam valós eseményekként szemlélni. Olyan bizarr viszonyom volt velük, mint a remake-ekkel általában. Zavarban vagyok, kínosan érzem magamat, mert szerintem ebben a pillanatban sem teljesen eldönthető, hogy drámát vagy bohózatot láttunk-e, vagy inkább egy reality show-t. Itt van az ismert tankos történet, amit feldolgozok. Valaki elköti a dekorációs célt szolgáló tankot, és elindul vele, majd abszurd őrület kerekedik a dologból. Engem az izgat, hogy ezek a kizökkentő események képileg mennyire abszurdak, és hogyan kerülnek ide.”

Nemes stratégiája meglepően hasonlít Kovásznaiéra: a megjelenített társadalmi problémákat nem általánosságban és objektíven akarják interpretálni, hanem egyéni nézőpontot, szubjektív szűrőt használnak. E legújabb magyar képzőművészeti igényű animáció kapcsán azonban nemcsak a múltból hozhatunk párhuzamokat. A külföldi képzőművészeti életben is több sikeres alkotó használja ezt a nyelvet társadalmi kérdések feldolgozására, gondoljunk csak William Kentridge világhírű animációira vagy Kara Walker, Gu Dexin, J. Tobias Anderson és Pia Ronicke alkotásaira.

 Iványi Brigitta

Youtube videók: Nemes Csaba; ének: Németh Juci

A cikk a Műértő című lap májusi számában olvasható.