Hincz Gyula: Absztrakt csendélet, 1928 © Kieselbach Galéria

A tavalyi, kitörően nagy árverezőkedv mögött bizonyára az a félelem munkált, hogy amit 2008-ban nem tudnak eladni, arra esetleg később évekig sem találnak vevőt.

A gazdasági helyzet és a köré épült hisztéria azoknak a kereskedéseknek kedvezett, amelyek kétségbevonhatatlan értékekkel, bevált nevekkel és hosszú távon divatos korszakokkal foglalkoznak. És mivel – feltehetően – sok vevő és gyűjtő ugyanazokkal a kétségekkel és elhatározással indult vásárolni, ezért egyes tételek, jellemzően néhány művész – a legfeltűnőbben Batthyány Gyula és Csernus Tibor – munkái keltek el kiemelten magas áron, míg a legdrágábbnak tartott, legnagyobb publicitás által övezett tételek leütései rendre elmaradtak a várakozástól. A közepes árfekvésű, több százezres, esetleg néhány milliós értékekre utaztak a legtöbben, így ezek közül jó néhány „életműrekordot” hozott alkotójának. Pazarul el lehetett adni bármennyi Szőnyit, Márffyt, Mednyánszkyt, ám fiatal kortársakat vagy 80–100 millióra várt „főműveket” már kevésbé.

Időben megelőzve a többieket, még novemberben árverezett a Belvedere Szalon. Egyre jobb színvonalú kínálatában szerepelt egy gyenge, szembeszökően amatőr tájkép, amelyet Mezei Ottó egykor korai Csontváry-műnek, Németh Lajos pedig biztosan nem Csontváry alkotásának tartott. Az ügyesen 1 forintról meghirdetett tétel végül 3 millióért kelt el. Megközelíthetjük a dolgot úgy is, hogy a vevő kiadott ennyi pénzt a semmiért vagy fillérekért vett egy ennél sokkal-sokkal többet érő Csontváryt. A probléma sokkal inkább az, hogy a név önmagában tényleg érhet-e tízmilliókat (vagy százmilliókat), függetlenül attól, hogy az ünnepelt művész szóban forgó képe milyen minőségű.

Más esetben a vevők óvatosabban licitáltak, így elég sok volt a kikiáltási áron leütött tétel. A kivételek közé tartozik Tihanyi Lajos Gitár I. című 1928-as csendélete, amely Brassaïék jóvoltából egyszer már hazakerült, Párizsból egyenesen a Magyar Nemzeti Galériába. Aztán ismét magángyűjteménybe, most pedig újra Párizsból Budapestre. Leütési ára 32 millió forint lett. Az aukció további sikerdarabjai (Moholy-Nagy László 1945-ös Konstrukciója 36 millióért, Munkácsy Mihály Tájkép ladikkal című vászna 50 millióért) is a közelmúltban külföldön árverezett magyar vonatkozású művek közé tartoznak – manapság sokat dúsítják ilyesmivel a sápadó hazai kínálatot.

A Polgár Galéria fennállásának ha nem is a legsikeresebb, de mindenképpen a legpatinásabb árverését tartotta. Több tétel is indult gróf Karátsonyi Jenő gyűjteményéből, és ehhez további főúri darabok, festmények, bútorok, régiségek is csatlakoztak. A kínálat nyolc-tíz festménytétele szerepelt az 1981-es Válogatás magyar magángyűjteményekből című kiállításon, illetve annak gyűjtői körökben kötelező olvasmánynak számító katalógusában. Antik dolgokat eladni mostanság művészet, így az amúgy többségükben védett alkotások jellemzően 2–5 milliós leütési ára bizonyára nem méltó azok valós értékéhez. Merészebben lendültek a licittárcsák Vaszary, Tihanyi, Csók esetében, Vaszary Rapallója pedig 22 milliós árával a négynapos esemény legdrágább tétele lett.

Reigl Judit: Tömbírás, 1959-1960 © Műértő

A Nagyházi Galéria – nagyárveréseit tekintve – saját imázsának rabja. Az aukciós kiállítás igazi időutazás, hangulata egy száz évvel ezelőtti főúri gyűjteményéhez hasonlatos: derékmagasságtól a plafonig sorakoznak a monumentális antik művek, szakrális és profán témák egyaránt. Ám hiába volt a telt háznál is nagyobb tömeg a régi mesterek árverésén (egyben Nagyháziék 150. – jubileumi – aukcióján, miközben két sarokkal odébb ugyancsak zsúfolt teremben árvereztek Erdészék), a tételeknek csak a harmada kelt el. Igaz, a kínálat színvonalának megfelelően alig 6-8 volt csak olcsóbb félmillió forintnál. A védettség e kategóriában kifejezetten hátrány, így a megvásárolt műtárgyak zöme a „szabadok” közül került ki – a Nagyházi Galéria még mindig a külföldi kereskedők kedvelt célpontja. Úgy tűnik, hogy Nicolaes Maes 1675-ös Kislányképmása a hazai gyűjtőket is meggyőzte kvalitásával, így a festmény – a nap legdrágább tételeként – 9,5 millió forintért kelt el. Hasonló volt az eladási arány a XX. századi festészet napján, csakhogy itt az olcsóbb művekre érkeztek a licitek, ám a tételek többsége így is 200–400 ezer forint körül maradt. Kivételként Csók és Rippl-Rónai egy-egy munkáját említhetjük, amelyek leütése a 10 milliót is átlépte. A két árszint között viszont gyakorlatilag nem ment el semmi.

A MissionArt és az Abigail Galéria nagyjából hasonlónak mondható utat jár: a közepes árú, tömegével gyűjtött művészek mellett mernek kortársakat (MissionArt) és külföldön élő mai magyar művészeket (Abigail) árverezni. Az előbbi forgalom nyilván finanszírozza a kísérletezést, néhány 2–10 milliós leütés miatt már érdemes árverést rendezni, és becsempészni néhány kockázatos darabot a kínálatba – hátha. És mivel az elmúlt hónapok éppen a biztos értékekről (főleg a klasszikus modernekről) szóltak, így a két galéria bizonyára megtalálta a számítását. Az Abigailnél Batthyány, Márffy, Scheiber, Egry hozta a milliókat, a MissionArtnál Scheiber, Rippl-Rónai, Boldizsár, Gross-Bettelheim és a nagybányai kulcsemberek (Ziffer, Jándi, Balla) növelték a forgalmat. Az élő művészek közül is mindkét galériánál azok a nevek (Bak, Nádler, Altorjai) keltek el, akikkel semmiféle kockázatot nem vállal a vásárló.

Erdész László ezúttal pesti (párizsi) társával, Makláry Kálmánnal szövetkezett a decemberi szezonra. Minden eddiginél (és a hazai műkereskedelmi piac bármely szereplőjéhez képest is) bátrabban nyúltak nemzetközi nevekhez, amelyekhez nemzetközi vásárlóerőt is kerítettek, látványos sikerrel. Amit Makláryék az elmúlt években Csernus Tibor és Reigl Judit hazai elismertetésébe fektettek (Csernus esetében természetesen csak a piacot kellett megszólítani), annak most arathatták le a gyümölcsét. Miközben a Franciaországban élő Reigl Judit hatalmas méretű vásznaival és a közelmúltig teljesen ismeretlen életművével még csak ismerkednek a magyar gyűjtők, a külföldiek eljönnek, és megvásárolják. Így sikerült az 1969-es Ember című alkotást 17 millióért, az 1959–1960-as Tömbírást pedig 28 millió forintért eladni. Ezekkel az árakkal Reigl lett a Magyarországon legdrágábban eladott élő festő. Csernus két év alatt igazi aukciós csillaggá vált. Míg azelőtt legfeljebb a korai, még hazai földön született alkotásaiból lehetett szemezgetni, addig ma bármelyik korszaka eladható, akár 10 millió fölött is. Ezúttal az 1983-as Csendélet szilvákkal bizonyította e feltevést: 13 millió forint lett az ára.

A galéria elsősorban francia–magyarokkal (a fentiek mellett Hantaï Simonnal, Miklós Gusztávval, Réth Alfréddal, Beöthy Istvánnal és Csáky Józseffel) igyekszik pozicionálni magát az amúgy színültig telt hazai piacon, árverésükkel viszont mintha a nemzetközi aukciós kereskedelemben igyekeznének tényezővé válni. Ez minden magyar gyűjtő és műkereskedő álma, hátha valakinek végre sikerül.

A Kieselbach Galéria hagyományaihoz mérten kissé konzervatív kínálattal jelentkezett, az 1945 után keletkezett művek legfeljebb 10 százalékát tették ki az anyagnak. Ez persze nem minőségi kritérium, mindössze arról van szó, hogy a cég a magyar művészetnek kissé szűk keresztmetszetét vonultatta fel. Az egész árverés a „biztos” tételek hallatlan népszerűségét bizonyította – igaz, kísérletezgetésre, spekulációra nem is volt nagyon lehetőség ezen az estén. Az egyik „extra” Hincz Gyula korai, 1928-as, avantgárd hatású Absztrakt csendélete volt, ám nem véletlen, hogy a tényleg különleges darab 16 milliós leütési árával csak Hincz esetében jelentett magas értéket, jócskán elmaradt Egry, Vaszary, Ziffer, persze Gulácsy és a többiek árai mellett. A másik unikum Szobotka Imre Kubista férfiportréja volt, a kisméretű, eleddig szinte ismeretlen darab a példás 30 milliós leütésig vitte.

Batthyány Gyula 2007-ben megjelent monográfiája úgy kellett a gyűjtőknek, mint egy falat kenyér, a festőnek az év során felbukkant összes művéért elkeseredett harcok folytak. A nem is olyan régen még csak hóbortos giccsfestőnek tartott Batthyány spanyol témája 18 millió, firenzei életképe pedig 24 millió forintba került. Vaszary János 1905-ös Déli pihenője fél évvel ezelőtt 94 ezer fontért kelt el a Sotheby’snél, most 40 millió forint lett az ára – nem sokat keresett rajta a londoni vásárló.

Vagy tíz éve tudjuk, hogy a magyar művek Magyarországon érnek a legtöbbet, ezért ma már szinte kivétel nélkül (határainkon innen és túl élő) honfitársaink licitálnak minden olyan tételre Párizstól New Yorkig, amely művészeinkhez köthető. Az elmúlt években számos Rippl-Rónai-, idősebb Markó-, Munkácsy-, Paál László-, Moholy-Nagy-, Czóbel-, Vaszary-kép került ily módon budapesti aukciókra vagy kiállításokra. A külföldi árverezéssel és hazaszállítással kapcsolatos tortúra viszont csak akkor éri meg, ha az adott mű meghökkentően olcsó vagy a vevő hosszú ideig nem gondolkodik az elnyert tétel eladásában. A magyar vonatkozású képek külföldi árát ugyanis éppen az itthonról irányuló licitek verték fel – csaknem világszínvonalúra. A Virág Judit Galéria Bortnyikja éppen egy éve Amszterdamban kínálta magát a Christie’snél, és kelt el jóval 50–70 ezer eurós becsértéke fölött, 168 ezer euróért. Most 50 millió forintról indulva 75 milliónál ütötték le Budapesten.

Batthyány Gyuláért sokan feláldozták aranyvasárnapjukat (is): a művész korai Toulouse-Lautrec-parafrázisa (éppen tizedéről indítva) még pasztellként is kiérdemelt 5,5 millió forintot. Nem sokkal később az Orfeum című olajkép 22 millió forintért cserélt gazdát, így végleg bebizonyosodott, hogy ez az év bizony Batthyányé volt. Ő éppúgy bizonyítéka annak, hogy egyik árverés a másikból következik, mint Csernus, akinek az Erdész–Makláry-féle aukció után kétséget kizáróan drágának kellett lennie, és az is lett (Piac 16 millió, Fehér rózsák 12 millió). Úgy tűnik, hogy Gulácsyból is mindenevő a közönség, ugyanis két, nagyon más karakterű képének az árát vitték fel 100 millió fölé az évzáró aukciókon: Kieselbachnál egy reprezentatív, édeskés női portré jutott el 120 millióig, a konkurenciánál a sokszor ábrázolt bolondtéma egyik feldolgozása (A bolond és a katona) ennél mindössze 10 millióval lett olcsóbb.

Ember nincs, aki jóslatokba merne bocsátkozni az idei évre. Ilyenkor kerül előtérbe a biztonság, mint a nemzetközi piacon, ahol a kortárs-„lufi” (egyes művészek irracionálisan felvert árai, és az erre épült hedge foundok) hamarabb durrant ki, mint a befektetők hitték, így tavaly ősszel-télen a vevők visszatértek Degas-hoz és Malevicshez. Amennyiben a magyar piac követi ezt a trendet, akkor a gyűjtők – ha mást nem is – Gulácsyt és Bortnyikot jövőre ugyanígy vásárolnak majd tovább.

Gréczi Emőke

A cikk a Műértő című lap januári számában jelent meg.