A megjelenítés

A nagy volumene ellenére zömmel együtt maradt, rendelkezésre álló oeuvre rehabilitációja - a család, a művész kollégái, barátai és tisztelői segítségével, közreműködésével és a Kovásznai Alapítvány erőfeszítései után - a Kovásznai Kutatóműhely létrehozása (2007), bemutatók, műhelybeszélgetések, az első (és az addigiakhoz képest összehasonlíthatatlanul informatívabb) album kiadását követően a Magyar Nemzeti Galériában elhelyezett életmű-kiállítással (Műértő, 2010. július-augusztus) és konferenciával, valamint impozáns, négy digitális mellékletet is tartalmazó monográfiával (Iványi-Bitter Brigitta munkája) kapott koronát. A befektetésben - a tezaurálás és az elvárható kereskedelmi hozadék perspektívája mellett - ezúttal az értékmentés és a közkinccsé tétel momentumát, továbbá a művészetipar know how-jának tudomásulvételét is látni kell: bár a nyilvánosság, a köztudatba kerülés már önmagában értéknövelő erejű, ennek mégis kéz a kézben kell járnia a kánonképzésben tényezőnek számító szakértők (művészettörténészek, kritikusok, kurátorok) aktív együttműködésével.

Minden adott tehát: egy mániákusságig termékeny, több műfajú, kivételes műveltségű alkotó csaknem teljes életműve (festői és grafikai munkássága filmes fázisrajzaival együtt ezres léptékű; nevéhez korszakformáló animációk fűződnek; hagyatékában publikálatlan irodalmi művek és tanulmányok maradtak); a művész legendáját éltető lelkes kortársak és tanúk; az élettere (a retródivat hullámain hánykolódó „létező szocializmus” kultúrája) iránti aktuális érdeklődés; a fiatal, új szempontok alapján elemző szakember; valamint az elszánt és elkötelezett invesztor. Ezzel együtt ezen a látszólag kitaposott úton - éppen Kovásznai sokoldalúsága miatt - mégis banánhéjak hevernek.

Kovásznai György: Kép az Ez csak divat! című animációs filmsorozathoz, 1975-1976

A kiállítás dizájnere, Kentaur mindjárt rá is lépett egyre: az egykori Munkásmozgalmi Múzeum auláját - talán a „hely szellemétől” áthatva és a művész filmes és presszólátogató énjére utalva - vörös padlószőnyegekkel, paravánokkal és a Sárkány Center kínálatából ismerős vörös izzósorokkal (ezeket Kovásznai nagyméretű, festői teljesítménye főműveinek számító vásznai mögé helyezte, körben) amolyan Szikra Mozi előcsarnok- vagy szocmodern lokálfílinggel ruházta fel. A képek éppen kellően jelenetszerűek, ez a rájuk licitáló szcenírozottság nemcsak ízléstelen, hanem ellenkezik Kovásznai szellemével is, aki (többször kifejtette) éppen az efféle, vurstlit idéző spektákulumtól irtózott leginkább. Az emeleten a dizájner a rengeteg egyforma méretű, különböző szériákat alkotó művet (ezek többnyire filmek alapanyagául szolgáltak) hosszú, sokméteres libasorokba vagy ikonosztázszerű tablókba rendezte - nem segítve a látogatót a különbségtétel munkájában. Ezzel és az - olykor bántóan silány, helyenként fát imitáló műanyag - egyenkeretekkel azt szuggerálja, hogy nemcsak méretében, de jelentőségében is azonos minden darab. Az eredmény azonban éppen ellenkezője a szándéknak: a véget nem érő mellérendelés monotóniájában a legsikerültebb művek is elmerülnek.

Ennél veszélyesebb egy másik, „kontextuális” banánhéj, amelyről a monográfiában ezt olvassuk: „életművének recepcióját … befolyásolta a kilencvenes években az a tanácstalanság és (ön)cenzúra, amely barátaiban, kollégáiban jelen volt Kovásznai utópikus szocialista, marxista felfogása, gondolkodásmódja kapcsán”. Ám mindez nemcsak a kilencvenes évekre és nem elsősorban a „barátokra és kollégákra” érvényes: a letűnt rendszer kulturális teljesítményeinek józan megítélését, értékelését, ha lehet, ma még inkább és általában is megnehezíti a közelmúlt differenciálatlan, indulati elutasítása és az ezzel járó kollektív és személyes amnézia. Kovásznai ugyanis „problémásnak” számított a kultúrpolitika szemében, de nem tartozott az ellenművészet köreibe; egyaránt elutasította a nyugati és a keleti, a hazai avantgárdot. Világnézeti okokból nem fogadta el a másoknak ugródeszkát jelentő esseni Folkwang Múzeum ösztöndíját; s bár filmjeihez felhasználta a korabeli (fél)hivatalos magyar „beatzenét”, a rockkorszak hippiideológiájához ironikusan viszonyult. Egy „az avantgárdnál is avantgárdabb” szocialista művészetet kívánt létrehozni; „rendszerócsárlás vagy rendszermagasztalás … helyett egy konkrét és differenciált Magyarország-kép” fel- és megrajzolása foglalkoztatta.

A nagy Kovásznai-könyv

Kovásznai György: Presszó-sorozat, 1960 körül

A képes album és a szakkiadvány jellemzőit egyesítő - és ebből a szempontból némiképp korszerűtlen - súlyos monográfia egyik kulcsszava ezért a „konkrét”, a „konkrétizmus”. Kovásznai ideálja egy olyan társadalmi töltésű, a kor kifejezéseivel: „elkötelezett” és „humanista” ábrázoló művészet volt (az egykorú kritikákban ezek fel is bukkannak vele kapcsolatban), amelyet a diszkreditálódott realizmus kifejezést kerülve kívánt definiálni és gyakorolni. Ma már túltehetjük magunkat ezen a tabun; egyrészt mert a „konkrét művészet” fogalma foglalt, másrészt mert Kovásznai valóságszemlélete és „valóságfestészete” (vagy filmjeire is értve: valóságábrázolása) a konkrétumok olyan realista megragadását jelentette, amely nem naturalista, de még csak nem is „szocmodern” (a klasszikus izmusok nyelvét lebutítva alkalmazó) karakterű. A „konkrétban megnyilvánuló egyetemes” dilemmáját akarta megoldani a szinte vallásos meggyőződéssel, óriási szeretettel és elhitető erővel képviselt animáció révén.

Egyik írásában a formákat átlelkesítő, élettel telítő animáció igazát - mely a „konkrét látomása” és a „képzelet valósága” egységére épül - vallva egyenesen az „animáció gondviselésébe” ajánlja a művészetteremtést. A műfajokat egyesítő totálfilm (vagy szerencsésebben, szintén az ő kifejezésével: komplex film) elméletében és az „anima verité” fogalmában azonban mindig hangsúlyos elem marad a par excellence festészet, de annak - és ezt a könyv jól láttatja - szubverzív akcióként, performativitásként, folyamatként tételezett formája. Ahogy maga megfogalmazta: keze alatt „az információt hordozó festék lázad fel: ugyanis mozgásba jön”. Díjak, fesztiválszereplések, betiltások és mellőzések egyaránt kijutottak neki; befolyásos, a tehetségében biztos pártfogóinak köszönhetően azonban (az őt befeketítő ügynökjelentések ellenére is) folyamatosan dolgozhatott a Pannónia Filmstúdióban.

Érthetetlen Iványi-Bitter Brigitta azon igyekezete, hogy Kovásznait posztmodern alkotóként határozza meg. Nem tudom, ennek mi lehetne a hozadéka? A koncepció érdekében bevetett elméleti apparátus igen gyenge lábakon áll. A hidegháború korának „modernizmusa” mint közös referenciamező csak történelmi vagy makroszociológiai szempontból alkalmazható a vasfüggöny mindkét oldalára, művészeti kontextusban (vagyis egy ilyen könyvben) félrevezető, hiszen a kor művészeti produkciója (e helyt részletezhetetlenül sok szempontból) alapvetően különbözött Nyugaton és Keleten. (Egyébként a nemzetközi kritikában a párhuzamkeresés után most éppen a distinkciók kerültek napirendre.)

A sok műfajú, a műfajok közötti átjárhatóságot képviselő Kovásznai e kétségtelen jellemző alapján még nem definiálható posztmodern művészként. Pusztán a sokműfajúság alapján - utólag - Erdély Miklóst, Hajas Tibort, vagy akár Kassákot is posztmodernként értékelhetnénk. Persze ha a könyv egy másik helyét idézem („neoavantgárd, azaz posztmodern”), akkor a szerző feltehetően a modernizmust követő összes művészeti fejleményre érvényes fogalomként, a „modernizmus utáni” értelmében használja a kifejezést. Ezt is lehet(ne), de legalábbis magyarázatra szorul(na), hiszen a hazai helyzetre - véleményem szerint - épp ellenkezőleg az jellemző, hogy még a magukat posztmodernnek nyilvánító jelenségek (új festészet és retroproduktivizmus az 1980-as években) képviselői is avantgárd módra mozgalomként, élcsapatként szerveződtek meg. Ráadásul Kovásznai hite a művészet társadalomformáló erejében jellegzetesen avantgárd vonás.

Kovásznai György: Duna-part sorozat, 1965-1971

Az avantgárd és a modernizmus fogalmainak alkalmazása egyébként is következetlen a szövegben, akárcsak a kollázsé és a montázsé; olykor szinonimákként jelennek meg. Utóbbiak különösen zavaróan hatnak, hiszen a művész mindkét eszközzel élt, és ezért - valamint Erdély Miklós akkor aktuális (sokak számára megvilágító erejű) 1966-os Montázs-éhség című tanulmánya tükrében - a „kollázsfilm” általános kategóriaként történő bevezetése Kovásznai esetében nem magától értetődő. A szöveg visszatérően a „modernista-esszencialista” (ráadásul: „greenbergi” alapokon álló - mintha Clement Greenberg elmélete a kor hazai publikációra közvetlenül hatott volna) kritikát kárhoztatja, amely „formális, stíluskritikai és műfaji alapon” taglalta és gyakorta a műfajtisztaság jegyében marasztalta el Kovásznait. Taglalási tekintetben azonban a könyv sem tesz egyebet: formális, stíluskritikai és műfaji alapon szálazza szét az életművet és veszi sorra az egyes korszakokat alkotó munkákat, festményeket és filmeket. A festői és filmes életmű külön - ha úgy tetszik: esszencialista - tárgyalásából azonban az is következik, hogy a (talán legérdekesebb) párhuzamosságokról elkerül a hangsúly; az „autonóm festmények” vagy a „filmes nyersanyagok” egymást átható, egymásra utalt - és láthatóan nagyon relatív - kettősségének problémája nem juthat kellő figyelemhez.

Módszertani szempontból (és Kovásznai írásos megnyilvánulásai alapján) indokolható az „elméleti” és a „leíró” fejezetek váltakozása, ez azonban óhatatlanul önismétléseket és a lényeget érintő idézetek többszörös „újrahasznosítását” eredményezi. Még szinte semmit sem ismertünk meg a „felnőtt” munkákból, a zsengék és főiskolai művek után máris „a marxista és modernista utópia találkozásáról” következnek elméleti fejtegetések.

A szűkebben vett (művészeti) kontextualizációban a könyv döntően az előszó szerzőjének, a nyolcvanas évek - ahogy a szerző nevezi - „főtérképésze”, Hegyi Lóránd nyomvonalán halad. Hegyire és a korszellemre hivatkozva Kovásznai utolsó festményperiódusával kapcsolatban - amelyet kitűnő képelemzésekkel követ végig - unalomig koptatott fogalmakat (manierizmus, saját mitológia, radikális eklektika, új festészet) kellene specifikus tartalommal feltöltenie. Reménytelen vállalkozás; a ráolvasásnál nem is juthat többre. Az analógiák hol találók (Jörg Immendorff, Sugár Gyula), hol kevésbé (Willem de Kooning, Wahorn András, ef Zámbó István). A hasonló élethelyzet (a halálos betegség fenyegetésében átértékelt, rapid módon „felülfestett” művek) miatt Altorjai Sándor, a látomásos-realista képszerkesztés kapcsán Jánossy Ferenc és Jakoby Gyula (nemzetközi összevetésben a COBRA-csoport, Martin Kippenberger, Maria Lassnig, Peter Pongratz) expresszív-figurális művészetét tartom megfontolandó párhuzamnak. És mindenekelőtt a korabeli populáris kultúra megnyilvánulásait: nemcsak a beatzenét, hanem - főleg az utolsó filmekkel összefüggésben - a képregények, a karikatúrák, a viccek és a reklámok képi világát. (A formai rokonságon túl Kovásznai a gulyáskommunizmus „nyugatmajmoló” és „válságművészet-fogyasztó” kispolgárait megcélzó iróniája számos ponton érintkezik a kor hivatalos, „szatirikus” humorával.)

Az animáció trendje

Végül egy utolsó, talán a legcsúszósabb banánhéjról, a projektum lehetséges kimenetéről. Csak remélni lehet, hogy a befektető nem áll meg a kanonizáció jelenlegi fokán, és a jövőben nem elégszik meg a „festő Kovásznai” műveinek a hazai belterjes műkereskedelemben, köz- és magángyűjteményekben történő elhelyezésével. Az igazi, fajsúlyos feladat a filmes életműnek a hazai szűk horizonton túlemelkedő menedzselése. A felnőttekhez szóló, nem lineáris narratívájú, több műfajt (animáció, film, fotó, festészet) egyesítő, a zenét nem aláfestésként használó munkák ugyanis valóban nemzetközi érdeklődésre tarthatnak számot. Az animáció ma a kortárs művészeti kiállításipar egyik trendje, sztárjai (William Kentridge, Kara Walker, Nathalie Djurberg) a kurátorok favoritjai, és Kovásznainak mint a műfajt megújító keleti pionírnak volna esélye a csodára: utólag helyet szorítani magának a nemzetközi értékpiramis valamelyik szintjén.

Andrási Gábor