A vasárnapi X-faktor döntő nem cáfolt rá az érzelmi hatásvadászat jelentőségére, a könnyeken túl azonban nem vitatható, hogy a szembetűnően profi csapatmunka is hozzátett a sikerhez; az Első Emelet produkciója alatt például a közönség (feltehetőleg táncosokkal helyettesített) hada felugrott a székéről, és eljárta az X-koreográfiát. De a döntősök egymást támogató, vállveregető és összemosolygó közös dala is elárult valamit a licenc alapján létrehozott show belső PR-járól: az összetartás, az energiák koncentrálása az, amivel az RTL Klub show-ja átlagban majdnem félmilliós nézettségi különbséget tudott produkálni hétről hétre. Miután ugyanis a TV2 a pénteki napra tette saját dalversenyét, az X-faktor tíz héten át 2,5 millió fölötti nézettséget ért el, az utolsó show-ra pedig 2,8 millióan voltak kíváncsiak. A Megasztár az okos döntés után ugyan növelte a nézőszámot átlagban 400 ezerrel, mégsem tudott 2,2 milliónál több érdeklődőt képernyő elé ültetni, sőt a döntőre még kevesebben, csupán 2 millióan voltak kíváncsiak.

Nem lehet véka alá rejteni, hogy a kereskedelmi csatornák versenye az egy időben folyó dalversenyekből mérhető le leginkább. Az RTL Klub már a Csillag születik első szériájában bejelentette az X-faktor érkezését, a szuggesztív beharangozás és a folyamatos, szigorú stratégia mentén folyó kommunikáció a packázásban teljesedett ki: 2010 az X-faktor éve, szólt a lesajnáló szlogen. A piros sarokban nyugati mintára a győztesek önbizalmával spannolták fel magukat és a közönséget az X-faktorosok. Sikeresen. A Megasztár ötödik szériája megkopottnak és elnyűttnek tűnt a friss és ropogós importcikkel szemben, melybe szemmel láthatólag többet injekcióztak külcsínből és belbecsből egyaránt.

A csillogás és könnyezés párosa, bár néha már túlcsordulóan, mégis tökéletesen kombinálva ingerelte a szemet és a szívet. A zsűritagok például nem csupán elefántcsonttornyukból kiszabadult ítészek, hanem az eseményekben aktívan résztvevő hús-vér emberek voltak, szülői tulajdonságokkal felruházva. Maguk is versenyeztek: a négy közül pedig a két lelkesebb nyert. Nagy Feróé lett a dicsőség Vastag Csaba győzelmével, de Keresztes Ildikó mentoráltjai sem panaszkodhattak: mindhárom „fia” szinte a végsőkig bírta a csatát. Vastag Tamás az utolsó ötből esett ki, Király L. Norbert és Takács Nikolas pedig dobogóról szorongatták szipogó „anyjuk” kezét. Malek Miklós és a marketingguru Geszti Péter az intellektusért voltak felelősek, míg a nemzet csótányából emberarcú óvóbácsivá avanzsált Nagy Feró, és a lelkizős Keresztes a nézők szívébe tudta belopni magát és mentoráltjait. Ennek köszönhetően hat hónap alatt szemtanúi lehettünk, hogyan alakulnak a mesterségesen létrehozott csapatokból lélekemelő, szinte családi kötelékek.

A karácsonyi hangulatba hajolva ezek a mézeskalács illatú sztorik vetekednek a legjobb hollywoodi produkciókkal: a valóságba ágyazva ugyanis még édesebben hatnak ízlelőbimbóinkra.

Vastag Csaba a csúcsdísz, aki ki tudott emelkedni a többi tehetség közül, mert mindenből adott, nem is keveset: ő volt a síró báty, a dögös macsó, az érzékeny lelkű művész, a bizonytalan gyermek, a nem annyira őszinte, de mégis profi előadó és mellesleg a jó hangú énekes.

Az, hogy Magyarországon ő nyert, azt jelenti, hogy nálunk ezek a tulajdonságok a nyerők.

Az, hogy Janicsák Veca kiesése miatt utcára vonultak az emberek, és hogy Király L. Norbert megkérdőjelezett énektudásával és kreatív, kirobbanó egyéniségével ugyancsak szép eredményt ért el, egy másik vetülete a honpolgárok lelkivilágának, amely talán mégsem annyira borongós, mint ahogy hinnénk.

Herman Péter, az X-faktor producere tökéletesen elégedett a műsorral. Megkérdeztük, változtatna-e valamin a következő szériában: „Úgy volt jó minden, ahogy volt. Persze lesznek különbségek jövőre, de a brit X-faktor is évről-évre bevezet újításokat, hogy ne legyen unalmas.” Természetesen ezekről a változásokról nem árult el többet, csak elhintette: „Nem is ez a fontos most, hanem, hogy jön a következő Csillag születik.” A szakemberek tehát profin képzik magukat és a stábot, bár Herman szerint nem szigorú recept szerint dolgoznak: „A részletekben rugalmas az X-faktor licenc, a lényegben azonban nem”. A lényegről nem tudtunk meg többet, talán ez is az ’x’ jelű ismeretlen kategóriájába tartozik.

Nagy-Britanniában 2004 óta létezik a formátum, melyet Simon Cowell agyából pattant ki. Legalábbis ő úgy gondolja. Egy tévés kolléga, Simon Fuller ezt cáfolta és bírósághoz fordult a műsor jogaiért, amit szeritne Cowell a Pop Idol című tehetségkutatóról koppintott. Végül a két producer peren kívül megegyezett. A hét szériát megélt show-t az elejétől fogva pikáns történetek és botrányok színezik. A mentorok ellentétei folyamatos csetepatéba torkollnak, Sharon Osbourne (Ozzy Osbourne felesége) egyszer például vízzel locsolta le zsűritársát, máskor Danii Minogue (Kylie Minogue húga) rohant ki sírva az élő műsorból, és csak hosszú szipogások után tudták visszacsábítani.

 

Az érzelmi hullámvölgyeken túl a csalások gyanúja is folyamatos témát biztosít a 7 milliós nézőközönség körében. Nem csupán az éterben elveszett szavazatok miatt követelnek vizsgálatot a vesztett fél hívei sorozatosan, de az előadók előélete is szolgált már meglepetésekkel. Az egyik csapatnak például már megkötött lemezszerződése volt, a menedzserük, Ashley Tabor pedig azért küldte őket a show-ba, hogy megalapozzák a hírnevüket.
A magánéleti balhéktól sem mentes a brit verzió, az egyik 15 éves versenyzőről, Emily Nakandáról kiderült, hogy az iskolájában diáktársát verte, amiről videófelvétel is készült. Kirúgták a brutális énekest, de az a fiú sem jutott tovább, aki a válogatáson arról panaszkodott, hogy 4 éves korától szülei folyamatosan bántalmazták: apja és anyja ezt viszont cáfolta.

A népszerű műsor kritizálói között néhány világsztár is felemelte a hangját a zenés szappanopera ellen. Sting szerint igazi tehetséget inkább bárokban és klubokban lehet találni, a “televíziós karaoke” pedig “konform sztereotípiákat” gyárt a zenepiacra. Noel Gallagher, az Oasis frontembere ennél nyersebben fogalmazott, szerinte semmi köze a tehetségekhez a valóságshow-nak, hogy is lehetne, amikor Danii Minogue még akkor sem ismerné fel, ha fenékbe rúgná (mármint a tehetség).

A La Roux énekesnője arról panaszkodik, hogy az előregyártott, kozmikus sztárok rontják a fiatal zenészek esélyeit és érvényesülési lehetőségeit. A karácsonyi fináléval ugyanis a nyertes lemeze rendre a sláger- és eladási listák élére kerül. Úgy sejlik olyasmi ez, mint amikor a farok csóválja: az X-faktor határozza meg a zenepiac alakulását a jól szervezett produkciós masinériával a háttérben, formálva a fogyasztók ízlését. A britek leleményességét dícséri, hogy 2008-ban és 2009-ben civil kezdeményezések indultak az X-faktoros élboly ellen. Két évvel ezelőtt arra buzdították a népet, hogy ne a győztes, Alexandra Burke Hallelujah (igen, amivel Takács Nikolas is könnybe lábasztotta a magyar szemeket) című Leonard Cohen feldolgozást vásárolják meg, hanem a Jeff Buckley-féle verziót. Akkor nem járt sikerrel az akció. Egy évvel később azonban a Facebookon kezdett kampányolni egy házaspár: már december elején megalapították a csoportot, melynek rajongóit arra kérték, bárki is legyen az X-faktor nyertese, a Rage Against the Machine 1992-es Killing in the name of című lemezét vegyék helyette. Az "antifaktor" csoport pár hét alatt 800 ezernél több drukkert számlált, végül valóban le tudták nyomni a készre csomagolt X-faktor terméket. És hogy miről szól a korántsem karácsonyi hangulatú ellendal: a hatalmi machinációkról.