Múlt szombaton mutatta be a Vígszínház a magyar származású francia írónő, Yasmina Reza Az öldöklés istene című vígjátékát, amelyben a Kossuth-díjas Eszenyi Enikő a férje által erősen háttérbe szorított Annette szerepét alakítja. "Yasmina Reza színházi ember, hiszen színésznőként kezdte a pályát. Hol drámai, hol viccesen groteszk módon mutat be két házaspárt és elég elkeserítő véleménye van a párkapcsolatokról" - mondta Eszenyi Enikő, hozzátéve, hogy Reza hétköznapi helyzeteket teremt, amelyeket végletesen eltorzít, kiforgat, úgy, hogy a végén abszurd őrületbe kergeti a szereplőit. Humoros és véresen komoly. Ez a kettőség jellemezi Yasmina Rezát.

Eszenyi Enikő a Dühöngő ifjúságban egykori férjével, Kaszás Attilával, a Tévedések vígjátékában korábbi párjával, Milan Mikulcikkal, Az öldöklés istenében pedig jelenlegi társával, Kamondi Zoltán rendezővel dolgozott együtt. "Már Attilával is vérre menő csatákat folytattunk, sokat vitatkoztunk, ha együtt próbáltunk, ugyanígy volt Zoltánnal is. Ugyanakkor a közös alkotás hihetetlen energiákat mozgósít, ami ihletően hat mindkettőnkre. Ebből csodálatos dolgok születhetnek. Persze az út könnyekkel van kikövezve" - számolt be a közös munkáról a színésznő, akire az évad során még egy Rómeó és Júlia rendezés vár.

Az MTI interjút készített a színésznő születésnapja alkalmából: Eszenyi Enikő a kezdetekről és a vígszínházas évekről is mesélt.

Eszenyi Enikő: Egy kis faluban nőttem fel, Csengerben. Először táncosnő szerettem volna lenni, már kisgyerek koromban kaptam balettcipőt, de sajnos kipróbálni nem volt lehetőségem. Nagyapám, Eszenyi Sándor iskolaigazgató volt. Az ő könyvtárában szinte mindent megtaláltam - Molnár Ferenctől Németh Lászlóig. Rendezett, szavalt, dalokat írt. Talán tőle örököltem szervezőkészségemet is. Gyerekkoromban sokat hallottam Eszenyi Olgáról, aki a Nemzeti Színházban és a Vígszínházban is játszott, és távoli rokonom volt.

A '74-es nagy árvíz után Csenger helyett Mátészalka lett a járási központ. A szüleim akkor úgy érezték, hogy a mi fejlődésünk szempontjából fontos, hogy Debrecenbe költözzünk. Az agrártudományi egyetem irodalmi színpadára jártam, és harmadikosként, 1976 nyarán statisztáltam a Rencz Antal által rendezett Oresztészben, ahol Takács Kati és Blaskó Balázs volt a főszereplő, és már ott játszott mostani kollégám, Reviczky Gábor is. Rencz később stúdiót alapított a debreceni Csokonai Színházban, és felvételt nyertem oda, és fél éven át járhattam ének-, beszéd- és mozgásórákra.

Eszenyi Enikő

Fazekas István

- Utána egyből felvételizett a színművészetire?

E. E.: Igen, és a sors keze, hogy Horvai István és Kapás Dezső osztályába kerülhettem, hiszen ők csak négyévente indítottak osztályt, ahogy Marton László is, aki az első rostán engedett át. Életem három legfontosabb színházi találkozását a születési dátumomnak köszönhetem: lehet, hogy más tanároknak az én alkatom nem lett volna megfelelő. Ők az egész színházi gondolkodásomat meghatározták, de sokat köszönhetek még Valló Péternek, Iglódi Istvánnak, Montág Imrének és Fábri Zoltánnak. A főiskolán különösen szerencsés voltam: mert azon felül, hogy nagyszerű mestereket kaptam, csodálatos osztálytársaim voltak. Mindannyian szerettünk dolgozni, majdnem mind vidékről jöttünk, az osztály nagy része csak akkor ismerkedett Budapesttel.

- Életének egyik legfontosabb szereplője lett Kaszás Attila.

E. E.: Az első tizennyolc esztendőmet a szüleimmel töltöttem, a következő huszonkettőt pedig néhai férjemmel, Kaszás Attilával. Tizennyolc évig voltunk házasok, de már előtte, a főiskolán szimbiózisban éltünk. Együtt fedeztük fel a színház világát, és Budapestet, hiszen itt mindketten gyökértelenek voltunk: én vidékről, ő a Felvidékről jött.

- Igaz, hogy a felvételire tartva rossz irányba szállt fel a hatos villamosra, és az a Vígszínházhoz hozta?

E. E.: Igen, teljesen ismeretlen volt nekem a nagyváros. A szüleimtől távol, önállóan kellett megállnom a lábamon.

- Már fiatalon megtalálták a filmszerepek is. A filmes karrierje talán könnyebben is indult, mint a színházi.

E. E.: Nem, egyáltalán nem. Nem volt könnyű az indulás, sok kicsi szerepet játszottam, és többször úgy kaptam filmszerepet, hogy azt másnak szánták, vagy engem kisebb szerepre kértek fel, de az eredetileg kiválasztott színésznő lemondta: ilyen volt például a Szurdi Miklós által rendezett Hatásvadászok, amellyel aztán eljutottam életemben először a moszkvai filmfesztiválra is. A múlt évben Mészáros Márta filmjével ismét Moszkvában jártam, és újra találkozhattam Nyikita Mihalkovval, akivel egykor rock and rolloztam. Meghatározta későbbi pályámat, hogy Szikora János, mikor megrendezte a Kaméliás hölgyet a televízióban, rám osztotta a címszerepet. A tévéjáték olyan nagy sikert aratott, hogy sokan felfigyeltek rám. De előtte azért a Vígszínházban együtt játszottam a Tangóban Darvas Ivánnal, Páger Antallal, Ruttkai Évával, Gobbi Hildával, Szilágyi Tiborral, Gálffi Lászlóval, és a Sándor Pál által rendezett Ragyogj, ragyogj csillagomban az első nagy szerepemet Kern Andrással. És aztán sok nagy klasszikus női szerep várt rám. Köztük a Szent Johanna Taub János rendezésében, Lady Macbeth, Lady Anna, Cordelia, Kleopátra és a Nóra Hegedűs D. Gézával Marton László rendezésében. És egy igazi nagy siker - a Fekete Péter.

- Mennyire gyorsan fogadta be a társulat?

E. E.: Hat éve voltam a Vígszínházban, mikor 1989-ben megkaptam a Ruttkai-díjat, amelyről a társulat mindig titkos szavazással dönt. Ugyanebben az évben megkaptam az Ajtay-díjat is, ez szintén vígszínházi díj.

- Viszonylag hamar elkezdett rendezni.

E. E.: Igen, 1992-ben a Leonce és Lénát rendeztem a Budapesti Kamaraszínházban, ahol Attila és Pap Vera volt a főszereplő.

- Csaknem két éve vezeti a Vígszínházat. Hogyan kérte fel önt elődje, Marton László?

E. E.: Marton László úgy érezte, eljött az idő, hogy átadja a stafétát. Azóta is nagy harmóniában dolgozunk együtt. Támogatja terveimet, és mindenben segít.

- A játék, a rendezés művészi tevékenységek, de a színházigazgatás csak részben.

E. E.: Legalább annyira művészi tevékenység a színházigazgatás is, hiszen a műsorterv összeállítása, egy-egy bemutató előkészítése, rendezők, tervezők, szerzők és fordítók munkájának koordinálása és természetesen a társulat gondozása - mind művészi feladatok. De persze ez a színészi munkától és a rendezéstől teljesen független, új feladatkör. Természetesen vannak olyan feladataim is, amelyek közelebb állnak egy menedzser vagy egy lapszerkesztő munkaköréhez. De a lényeg az, hogy az ember ott van a társai között: játszik és rendez.

- Egy régebbi interjújában megemlítette, hogy jó lenne, ha a kereskedelmi televíziók vevők lennének a valódi művészi munkára is. Miért vállalt egy tehetségkutató zsűrijében szerepet?

E. E.: Éppen ezért. Amikor a Megasztár producere megkeresett, örültem, hogy egy ilyen népszerű műsorban részt vehetek. És ezen keresztül azt is folyamatosan tudom kommunikálni, hogy mi történik a Vígszínházban. A vidéki közönséggel csak akkor tudtam találkozni, amikor önálló produkciómmal jártam az országot. Most legalább a televízióban láthattak. Sok fiatal megismert. Másrészt rengeteg olyan dolgot tanultam, amit máshol nem lehet. Azonkívül a forgatás nekem kikapcsolódás volt, hiszen egész nap itt dolgozom a színházban, ott pedig teljesen új közegben voltam, új emberekkel, nagyszerű tehetségekkel találkoztam. Az más kérdés, hogy nagyon szeretném, ha Bata Éva, aki rövidesen Júlia lesz a márciusi Shakespeare-bemutatónkban, ugyanolyan ismert lenne, mint Tolvai Reni. Mert bár igaz, hogy kivételes tehetség és Prima Primissima-díjas, de sajnos nem állíthatom róla, hogy a fél ország ismeri.

- Havi húsz előadást játszik, közben a Rómeó és Júliát rendezi, és egy nagy színházat igazgat. Hogyan bírja?

E. E.: Reggeltől-estig a színházban vagyok. Ez a legfontosabb nekem. A Vígszínház és a közönsége. A magánéletem is mindig a színházban zajlott. Mindig színházi ember volt a párom. Kaszás Attilával együtt játszottam, és rendeztem őt, ahogy Milan Mikulcikot is, és most Kamondi Zoltán rendezett engem. Munka közben is együtt vagyunk, kicsit másképp, de nekem ez így kerek.