hvg.hu: A budapesti Wagner-napokat nyitó és záró Tannhauser a szokásos 3-4 hetes próbaidőszak helyett alig pár nap alatt vitte színpadra. Mindig ilyen rapidmód dolgozik?

Matthias Oldag: Ha dolgozunk, hát dolgozzunk! Szerencsére a Fischer Ádám vezette zenekar és az énekesek is vérprofik, ahogy a technikai személyzet is, így nem okozott gondot a munka. Eleinte féltem attól, hogy a pazar akusztikájú, a hangszereket és az énekhangot egyaránt tökéletesen érvényesítő budapesti koncertterem az operákénál jóval kisebb színpadán mit tudunk majd megmutatni. Ám, mivel az egyszerű, letisztult színpadképben és a koncentrált játék erejében hiszek, mondhatni egyfajta Brecht-i stílust képviselek, végülis nem volt nehéz dolgom.

hvg.hu: A hatalmas színpadi masinériát megmozgató, lát-ványos díszletekkel és jelmezekkel operáló dalszínházi tradícióra talán már nem is vevő a művelt közönség?

M. O.: Szó sincs róla, a stadion-előadásoknak vagy a szó 19. századi értelmében vett romantikus feldolgozásoknak is van létjogosultsága, sőt. De nekem más az ízlésem.

hvg.hu: Szembe megy a klasszikus interpretációkkal?

M. O.: Nem hinném, hiszen én is elmesélem a történetet, legfeljebb sallangmentesebb módon.  Ugyanakkor én is szórakoztatóipari szakember vagyok, csak másképp állítom színpadra a műveket. Imádom például Johann Strausst vagy a musicaleket is, de ott sem a Broadway-stílt képviselem. Egyszóval, nem feltétlenül csak a habosra tupírozott előadás lehet szórakoztató.

hvg.hu : Wagnert viszont még nem rendezett, milyen volt az első találkozás?

M.O.: Izgalmas. Az 1989-es rendezői debütálásom óta Beethoventől Pucciniig, Mozarttól Orffig számtalan óriás művét színpadra állítottam már, és Wagnert eddig nem vállaltam, ugyanakkor intendánsként azért a Lohengrint vagy például a Trisztán és Izoldát már repertoárra tűztem. Wagner zsenijét tehát mindig is nagyra becsültem. A Tannhauser azért is izgatott, mert szerintem ma is tabudöntő mű.

Egy olyan férfiról, olyan művészemberről szól, aki keresi önmagát, aki nem találja a helyét a mindennapokban, a társadalomban, de a művészetben sem. Ő az, aki nem tud választani két nő között sem. Tannhauser szerintem valódi tragikus alkat. Kétségei, őrlődése, őszintesége miatt igazán provokatív figura. Ez az attitűd ugyanis ma is polgárpukkasztó.

hvg.hu: Ezek szerint a pesti nagyérdemű akár botrányra is számíthat?

M. O.: Nem hiszem, már csak azért sem mert az eddigi tapasztalataim szerint a magyar közönség ismeri és érti Wagnert.  A magyar operarajongók ebben a német publikumhoz hasonlítanak, a Wagner-kultusznak önöknél mély gyökerei vannak. Ma szerintem botrányt a pedofília képes kiváltani, a Tannhauserben viszont szó sincs ilyesmiről. Én ráadásul mindent a partitúrának és a szövegkönyvnek rendeltem alá.

hvg.hu: Az efféle, a szakmában félig szcenírozottnak nevezett, leginkább az ária-estekhez hasonló, teátrális elemeket alig-alig alkalmazó előadások egyre inkább divatba jönnek. Vajon ez is a kultúrát sem kímélő globális gazdasági krízisnek tudható be?

M.O.: Félreértés ne essék, azért ezek valódi előadások, habár kétségtelenül erősebb a koncert-jellegük. A MÜPA által tökélyre fejlesztett metódus ereje éppen az, hogy a műre, annak interpretációjára és nem a szcenikára koncentrál. Bár remélem, hogy a fények és a vetített képek használatával szolgálunk majd látványbeli meglepetéssel is Wagner-napok közönségének.