Akar még arról a mozdulatról beszélni?
Kevés ember él a földön, aki a halála pillanatában a szemei előtt lepergő film után elmondhatja: ezt érdemes volt megnézni.
Jól látják az ellentmondást: az utolsó utáni pillanatban csak kevesen képesek valamit kezdeni az élet és a halál közötti fizikai összefüggésekkel. Az egyik a Mindenható maga. A másik: a hét műtárgya megalkotója, Zlatan Ibrahimovic, ez a svéd gazfickó.
David Lagercrantz író az emberi élővilág megfejethetetlen képességű egyedeinek titkát kutatja. Nincs belőlük sok a földön, ráadásul sokan közülük rejtőzködő életmódot folytatnak. Zlatan Ibrahimovic abból a szempontból is különlegesen nehezen becserkészthető ember, hogy bár a ténykedése látszólag a nyilvánosság előtt zajlik, az életét - ami furcsa keveréke az eredet történetnek és hétköznapok közönségességének - nem akarja megosztani. Egyetlen dolgot mutat meg teljes terjedelmében: a pályán töltött 90 perceket. 90 perc egy nagyjátékfilmnyi idő, Ibrahimovicnak van róla egy végtelenített dvd-je - ezeknek minden jelenete fontos. Ha nincs nála a labda, akkor is, ha nála van, még inkább. A svéd irodalmi díjra jelölt Ez vagyok én, Zlatan Ibrahimovic című könyvnek az lenne az egyik dolga, hogy magyarázatot adjon egy rendkívüli képességekkel rendelkező, megmagyarázhatatlanul viselkedő ember tetteire.
A horvát-bosnyák származású Ibrahimovic 31 éves. Sokszoros bajnok, kétszeres családapa. Nem bosnyák vagy horvát lányt vett el, egy Helena nevű svéd modellel él együtt, mindkét gyermeke tejfehér-szőke hajú csodálatos srác, az egyiket Maxinak, a másikat Vincentnek hívják. Amikor Ibrahimovic megvásárolta 30 millió koránáért álmai villáját, az első szava ez volt a tulajdonosokhoz: "Nem zavar titeket, hogy az én házamban laktok?" A villát egyetlen képzőművészeti alkotás díszíti, egy hatalmas fotó Ibrahimovic sáros lábairól. Van egy pizzakedvelő kutyája, akit az amerikai fuvarozók szakszervezetének simlise után Hoffának hív. Ibrahimovic imádja a családját, a nagy teljesítményű sportkocsikat, szokott vásárolni az IKEA-ban, az anyukája parancsára kerítést javít, már nem zabál rengeteg tésztát és húsgombócot. Nem iszik, nem drogozik - féltestvére, az egyik nővére viszont kemény kábítószeres -, ellenben ő maga Xbox-függő: egy olyan játék köti le naponta akár 8 órán át is, ahol elhanyagolható kockázatot vállalva saját magát irányíthatja. A virtuális térben minden szituációt ismer, ám a való világban az elmúlt évek piros lapokban, hátba rúgásokban és hepciáskodásokban manifesztálódó személyes kudarcai miatt rengeteg ellenséget szerzett.
A labdarúgás hőskölteményeivel meg lehet tölteni több vaskos könyvet: szonettek vannak benne, haikuk, drámák, burleszk vagy csak egy mesteri mozdulat. De még a lábjegyzetek, hivatkozások között is vannak művészi értékűek. A hét végén a tévéképes lakosság 90 százaléka még mindig arról beszélt, hogy Zlatan Ibrahimovic négy gól szerzett az angolok elleni felkészülési mérkőzésen. A másik halmazhoz tartozók azt mondják, amit Ibrahimovic csinált csak szerencsés véletlenek egybeesése miatt következhetett be, a felkészülési mérkőzés csak amolyan komolytalan eseménye a labdarúgásnak.
Mindkét tábor titkos társaságként működik és állandó harcban van egymással. A szurkolók - akiknek a pályán kívül állás egyetlen luxusaként a rajongás és a gyűlölet jut - oda szoktak ülni a tévé elé, de ilyenkor lejjebb állítják a szenvedélyeiket: felkészülési meccseken nem pontokat lehet szerezni, legfeljebb semmire nem jó tapasztalatokat. A szakemberek egy kicsit másként vélekednek erről, a játékosok megint másként: nincs a világon labdarúgó, aki egy mozdulatot barátságos meccsen másként csinálna meg, mint a tétmérkőzésen.
Bölöni László, aki történelmi okok miatt Romániában volt kénytelen karriert csinálni, és száznál is több alkalommal szerepelt a román futball válogatottban, ahelyett, hogy egyetlen egyszer is játszhatott volna a magyarban, egyszer a Nancy edzőközpontjából ki akart dobni, mert az éppen ott nevelkedő Rudolf Gergely egyik jó megoldását dicsértem. Bölöni azt mondta: majd ha a meccsen csinálja, mindegy milyen meccsen, csak ne edzésen. Az edzés a futball szakma magánügye.
Ibrahimovic a szokásos előképpel érkezett a svéd-angol mérkőzésre. Eltiltását tölti a francia bajnokságban, mert a Saint-Étienne elleni párizsi mérkőzésen mellbe talpalta az ellenfél kapusát, Stéphane Ruffier-t. Ruffier 26 éves baszk származású francia fiatalember, sportcsaládban nőtt fel, ahol az életképességét rendszerint a pelota nevű vad játékban tették próbára. Nagy kűzdő ő is, rendíthetetlen csónakos, aki nem szarja össze magát, ha egy a nyílt tengeren atomtengeralattjáró bukkan fel előtte.
A talpalás a labdarúgás legsunyibb mozdulatai közé tartozik, ha a bíró észreveszi, komolyan bünteti, az elkövető játékost büdös bunkónak tartják, hasonlatosan ahhoz, aki hátba szúr vagy tudatosan a harmadik-negyedik borda közé, lehetőleg felfelé irányított mozdulattal, ráadásul a kést egy csavar mozdulattal oda-vissza elforgatja.
A szituáció a következő volt. Ibrahimovic mesterinek tűnő átadást kapott Pastore-tól. Ma már tudjuk, nem mesteri labda volt ez, hanem assiszt egy gyilkossági kísérlethez. Ibrahimovic időben indult el, de volt egy törés a mozgásában, ezért menet közben változtatott, és elkezdett dolgozni azon, hogy nyújtott lábbal elérje a labdát. Ruffier is megfelelően rajtolt, és amikor látta, az összeütközést nem kerülheti el egy tudatos életmentő mozdulattal 95 kilogrammos testét enyhén jobbra fordítva csökkentette a becsapódás felületét. Ha nem így tesz, szívgödrön találja Ibrahimovic lába. Ruffier valószínűleg meghal, de mert jól csinálta, valamivel a mellkasa jobb oldali részével fogta fel a rúgást. Ruffier kábé Ibrahimoviccsal azonos tömegű ember, ám ezt nem enyhítette, inkább súlyosbította a karambol: nagyjából mintha két Kamaz teherautó ütközött volna össze 90 kilométeres sebességgel. A karate nevű sportágban fekete öves minősítéssel rendelkező Ibrahimovic hozzá szokott ahhoz, a rúgást nemcsak be kell vinni, hanem a megsemmisített ellenfelet minél távolabb kell tartani - a lábát tehát úgy használta, mint azt a fából készült leleményes szerkezetet, amivel vitorla bontás előtt a hajókat a parttól el lehet tolni.
Két frusztrált személyiség találkozott ebben a pillanatban, mindkettő Ibrahimovicban: a csalódott labdarúgó és a mozdulatot tökéletesen kivitelező karatés gyilkos. Az összes szereplő elnyerte méltó jutalmát: Ruffier nem halt meg, mégcsak nem is sérült meg komolyabban, Ibrahimovicot kiállította a játékvezető. Az egyik világhírű áldozat lett, a másik ráerősített világhírű csavargó zsánerére, akinek újra elővehették kerékpárlopásokkal terhelt múltját, meg az ezt illusztráló, homlokközépbe húzott kapucnis pólós fotót. Csak nagyon röviden térek ki arra, hogy régebb óta, mint a PSG egyáltalán megalapították, a Saint-Étienne-nek drukkolok: ők a kedvenc csapatom, mindenkori játékosai védettséget élveznek, áhítatot keltenek. Ám ebben a helyzetben igyekeztem megérteni valakinek a motívációját, akit oly sokszor megtört a kudarc, az a helyzet, amibe visszazuhanhat, ami elől születése óta menekül. Ibrahimovicnak nem véletlenül nem A kis buddha a kedvenc filmje, hanem a Gladiátor, amiben Maximus Decimus Meridius ezt mondja: "Bosszút állok, míg élek. Vagy azután.”
Ibrahimovic, ez a született svéd bevándorló a svéd válogatott csapatkapitányi karszalagját viseli. Ennek a karszalagnak nincs különösebb jelentősége azon túl, hogy a FIFA előírja. Ibrahimovic karszalag nélkül is szokott beszélgetni a bírókkal, az orra alatt morogva minősíti a csapattársai képességeit - ez fordítva nem fordulhat elő, vagy amennyiben mégis, Oguchi Onyewu sorsára juthat, ami nem tartozik a kellemes élmények közé. Ibrahimovic szokott aljas lenni, mert nem képes beilleszkedni a labdarúgás egyetemes, vélt és kívánatos rendjébe, már régen a Malmöben, a Juventusban, az Interben sem tudott, a jövőben sem fog. Talán az Ajaxban volt ellene a legkevesebb kifogás, mert az Ajax inkább banda, nem futball csapat, ahol játszani lehet meg marháskodni. Pep Guardiola azért küldte el a Barcelonából, mert nem akart beilleszkedni a klub internátusába. Furcsa hely lehet, ahol csupa fegyelmezett zseni játszik. Ibrahimovic kedvelte Xavit, Iniestát, Messit és a többi fantasztikus képességű játékost, de csak munkatársak - nem csapattársak voltak. Ő Maxwellel, az igyekvő brazil bekkel volt jóban, aki istenként nézett fel rá és akivel mindig sikerült egy csapatba kerülnie, bárhová ment is. Most Párizsban vannak együtt.
Ibrahimovicnak a múlt héten ismét különleges szerep jutott. Svédországban a mi Ibránkként emlegetik, ami vicces és tiszteletre méltó egyben. Számtalanszor volt az év játékosa, az év sportolója, megkapta amire mindig vágyott, a mindenkori legjobb svéd sportolónak járó díjat, Rosengardban, ahol felnőtt, van egy Zlatan Court nevű edzőpálya komplexum: a pályák borítását elhasznált Nike cipők műanyagtalpaiból öntötték ki. Az a svéd gyerek, aki nem bróker akar lenni vagy valaki a SAAB-nál, Ibra akar lenni. Akár azon az áron is, ha nagyon igyekszik: tényleg Ibra lehet. Svédország olyan ország, hogy egy család nem tekintené tragédiának, ha lenne belőle még egy.
Szerda este, nem sokkal 11 óra előtt megtörtént az, amire Ibrahimovic mindig is készült. Nem a meccs alatt korábban szerzett három góljáról van szó - az elsőt bebombázta viszonyalg közelről, a második előtt magához mágnesezte a labdát, majd a mozdulatot nem megszakítva továbbította a hálóba a labdát, a harmadik egy lábak között elsuhanó szabadrúgásgól volt, ami múltjának emlékeit egyetlen szenzációs megoldásba sűrítette: Ibrahimovic gyerekkora óta ismeri az összes alagutat, átjárót, az összes menekülési útvonalat, a réseket, amit az őrök, az üldözők, az alkalmi ellenfelei nem biztosítottak eléggé.
Már a mesterhármas is elég lett volna, hogy másnap újra Ibrahimovic csakis futballal kapcsolatos dolgairól szóljanak az újságok. A negyedik gól előtt most reklámszünet következik, kultúr-, társadalom-, és politika történeti zárójel. A meccset egy új stadionban játszották. A svédeknek van nemzeti stadionjuk, a legendás Rasunda, elvben tehát nem volt szükségük másikra, se jobb gyepre, se kényelmesebb lelátókra, se odaadóbb közönségre.
Az új stadion megjeleníti azokat a közösséget egyesítő víziókat, amelyeket Svédországban erről, a nemcsak sportként értelmezhető játékról gondolnak. A stadion mellett 8 ezer férőhelyes szállodát alakítottak ki, ahol jól megférnek a szurkolók, ám valójában kollégiumként is használható. Van egy bevásárló központ, az üzletek messze a hasonló belvárosi helyek árszínvonala alatt dolgoznak. Az építők szerint nemcsak a szurkolók komfortérzetét és vásárlási kedvét akarták ilymódon ösztönözni, hanem ezzel a húzással tudatosan távol akarják tartani az átlagosnál vehemensebb rajongókat, mondjuk a történelmi városközponttól.
Jó lenne egy ilyen létesítményt emlékezetes körülmények között felavatni - gondolták a svédek -, például verjük meg az angolokat. És még jó lenne valami extra. Ki másra gondolhattak, mint az ő Ibrájukra. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
A nagy emberi teljesítmények folytatódnak, ez jó hír az emberiség számára, rossz a földönkívülieknek. Baumgartner ugrása csak hosszabb volt és tovább tartott. Ibrahimovicé annyi idő alatt játszódott le, mint az uszodában egy benyúlással megszerzett győzelem. Hart, az angolok kapusa szerencsésebb helyzetben volt, mint Ruffier: a történelem szemtanúja lehetett, mint az a néhány angol, aki szintén elmondhatja az öltözőben vagy később a gyerekeinek: közelről láttam, amikor Ibrahimovic a levegőbe emelkedett. Az angolok nem először szembesülnek azzal, hogy a labdarúgáson, életük fő művén az utolsó simításokat mások végzik el. Úgy kell elképzelni őt - folytatja a hátvéd, mint a történelem másik tanúja -, mint egy Harriet vadászgépet.
A Harriettek arról híresek, hogy helyből szállnak fel, ami nem könnyű műszaki mutatvány, de két 25 ezer lóerős Rolls Royce motorral megoldható. Amikor Ibrahimovic látta, hogy a kapus röviden szabadít fel, még szembe állt a kapuval. Ilyenkor a játékosok azt szokták csinálni, hogy megpróbálják levenni a labdát a levegőből, majd attól függően, hogy jobb vagy ballábasok, a megfelelő irányba fordulva vagy kapásból ellövik a labdát a kapu irányába, vagy a labdát tovább vezetve megpróbálnak közelebb jutni a kapuhoz.
A földönkívüliek azonban nem így csinálják. Ibrahimovic egy pillanat alatt megfordult, majd felemelte roppant tömegű testét, gondosan ügyelve arra, hogy közben valamennyi testrésze elfoglalja az ideális helyzetet. Még mindig nem telt el egy másodperc, amikor a fejében lefutott a halhatatlanságot garantáló program, ám még mindig legalább két lehetőség közül választhatott: megvárja, míg a labda elveszítve a sebességét lefelé hullik, és akkor rúgja meg, vagy felfelé szálló ágban, ami kockázatosabb. Ibrahimovic úgy döntött: a gravitáció nem annyira komoly dolog, mint a lesszabály. Fölfelé szálló ágban rúgta meg, na.
Azt szokták mondani, a labdarúgást az ilyen jelenetekért érdemes nézni. Azonban ez hülyeség. Megkérdeztem Várkonyi Sándort, aki labdarúgó szakíró, jóval hetven fölött jár, Puskás előre köszönt neki, és persze tanúja volt egy párszor Kocsis elképesztő ollózásainak: ilyet látott-e már? Nem sokat gondolkodott, egyből mondta: még nem, viszont elég hosszú ideje vár rá. A labdarúgást azért érdemes nézni, mert az ember reálisan még az életében kivárhatja a csodát, amiben sokszázezer végignézett 90 perc alatt mindig is hitt. Ibrahimovic, aki soha nem volt és lesz a szisztéma része, soha nem volt beilleszthető egy csapatba, ám mindig is tisztában volt azzal, ki lett jelölve erre a feladatra. Mint az összes többi következő gyerek, akiben benne van a gól.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
