A 1960-70-es évek budapesti írói és filmes neoavantgárd mozgalmának emblematikus alakja hosszú betegség után január 16-án hunyt el párizsi otthonában. Ajtony Árpád 1944. január 9-én született Székelykeresztúron. 1962 és 1963 között Szegeden tanult, 1967-ben az ELTE BTK magyar-történelem szakán diplomázott, majd 1970-ig a budapesti filmgyár dramaturgja volt, részt vett a Balázs Béla Stúdió munkáiban és a művészeti avantgárd kezdeményezéseiben. Első írásai 1968-ban jelentek meg magyarországi és jugoszláviai magyar folyóiratokban, az első szamizdat újság, a Szétfolyóirat (1971-1973) egyik készítője volt.

1973-tól Párizsban élt, ahol a hivatalos magyar kultúrpolitikával szembeni emigráns ellenkultúra központi alakja lett. Az 1968-as diáklázadásokat követően legprogresszívebbnek számító Vincennes-i Egyetemen szociálpszichológiát tanult, Michel Foucault baráti köréhez tartozott. 1981-ben védte meg a XX. század eleji Ausztria nemzeti identitásáról és önképéről írt doktori disszertációját. Ezt követően pszichiátriai intézetekben dolgozott, 1984-től egészségügyi dolgozóknak szociológiai és antropológiai előadásokat tartott. A kilencvenes években a Versailles-i Egyetem pszichológiai tanszékének a tanára volt.

A rendszerváltás után forgatókönyvíróként ismét részt vett magyar filmek készítésében, valamint francia-magyar kutatási projektet szervezett a világnézeti átértékelődés pszichológiai folyamatainak vizsgálatára. A hetvenes években írt novelláiból A birodalom elvesztése címmel 1998-ban jelent meg első kötete a Jelenkor Kiadó gondozásában, amiért 1999-ben megkapta az elsőkötetes szerzőket elismerő Bródy Sándor-díjat. Második műve, amelyben 1969-1972 közötti írásai olvashatók, Miért ilyen későn? címmel 2002-ben jelent meg. Szombaton búcsúztatják a párizsi Pere Lachaise temetőben.